cimlap

Névadónk:Temesvári Pelbárt

Müller László: Iskolánk névadója: Temesvári Pelbárt
(1453? - 1504. január 22.)

Nemrég elém került egy levél a tanári szoba asztalán, s rajta e talányos rövidítésű címzés: "Temesvári P. Ferences Gimnázium, Esztergom".
Az évfordulóra készülõ hangulatban másoknak is feltűnt a levél. Hallottam, hogy érkezett már "Temesvári Pál" címzésű is…
Sokak számára ismeretlen tehát ezen ódon hangzású név viselõje. Ha az idegenbõl levelezõ elvéti a címzést, bocsánatos tájékozatlanság. Ám mi, az itt tanító, tanuló kései utódok vajon tudjuk-e, ki volt õ, akinek nevét nem tévesztjük el.
A jó félezer évvel ezelõtti idõpontot jelentõ születési évszám mögött ott a kérdõjel, mint ahogy bennünk is ott lehet a bizonytalanság, ha válaszolni akarunk a föltett kérdésre. Hiszen a Temesvári Pelbártról ránk maradt töredékes adatok (néhány évszám, helységnév), a latin nyelvű munkák mára nehezen adhatnak hírt az emberrõl, a szerzetesrõl, a tudós tanítóról, a híres szónokról.
Származásáról, családjáról, szülõhelyérõl semmi bizonyosat nem tudunk. A középkori névadási gyakorlat ugyanis mindig a szülõhelyet vagy a közelében fekvõ nagyobb várost jelöli meg - innen a Temesvári név.
Keresztneve állítólag Paulus (Pál) volt, s rendi neveként használta a "Pelbartus"-t; apját "Ladislaus"-nak (László) hívták. Elsõ pontosabb adatunk 1458-ból való, Krakkóból, ahol már ferences szerzetesként a "Pelbartus Ladislai de Temeswar" néven az egyetem diákja. 1463-ban huszonnégy társa közül ötödikként szerezte meg a borostyánkoszorús (Baccalaureatusi) fokozatot.
Tanulmányai befejeztével hosszú idõre eltűnik az utókor szemei elõl, majd húsz esztendõn keresztül semmi adat nem maradt utána. Csupán az 1481 és 1483 között megírt elsõ művének bevezetõjébõl következtethetünk arra, hogy õt is elérte az 1479-1481 között dúló pestisjárvány. A végveszélybe került beteg Szűz Máriához fohászkodó buzgó imádságainak köszönhetõen azonban megmenekült. Az isteni kegyelem csodáját önmagán megtapasz-taló nagy tudományú szerzetes ekkor úgy véli, hogy hálaadása jeléül nyilvánosan kell sáfárkodnia a rábízott talentumokkal, és " A Boldogságos Szűz Mária Csillagkoszorúja" (Stellarium Coronae Benedictae Mariae Virginis) címmel tizenkét kötetes beszédgyűjteményt írt.
A "Stellarium" nem kész beszédeket, hanem "csupán" beszédmintákat tartalmaz. A szerzõ célja egyrészt gyakor-lati: a középkori "ars praedicandi" műfajának e viszonylag kései, ám annál gazdagabb alkotásával segíteni kíván-ja a ferences papságot, hogy a latin szövegminták alapján akár anyanyelven is elhangozhassanak a prédikációk. Másrészt igyekszik közel hozni mind a prédikáló papsághoz, mind a hívekhez a keleti és nyugati egyházban egyaránt régóta elterjedt s nálunk is nagy hagyományokkal rendelkezõ Szűz Mária-kultuszt. Ugyanakkor nem-csak e téma, hanem a műfaj is a középkori Európa szellemi vérkeringéséhez kapcsolta Pelbártot és művét.
Hiszen ekkorra a pap, mint Isten igéjének hirdetõje, elsõrendű fontosságú személy a keresztény közösségben, megkülönböztetett tisztelet jár neki, de a vele szemben támasztott erkölcsi követelmények is magasak. S ahogy az egyes prédikációelvek kikötötték, hogy például halálos bűn állapotában ne lépjen a pap a szószékre, úgy növekedett meg az a prédikátori felelõsség is, hogy mit lehet és mit nem szabad elmondani bizonyos összetételű gyülekezet elõtt. Elõfordult ugyanis - egy XV. századi megjegyzés szerint -, hogy a hallgatóság "leszólta" a papot, ha nem úgy beszélt, ahogy elvárták azt tõle. Sõt egyes gõgösök még azt is a szemére vetették, hogy õk is tudják vagy elolvashatják mindazt, amit a pap a templomban mond.
A középkorban ugyanis háromféle beszédtípust különböztettek meg: 1. a "köznépnek" szólót, amely a vasárnapi evangéliumot betű szerint, "ad litteram" magyarázta; 2. a már bizonyos elõismerettel igénylõ beszédeket, ame-lyek a Biblia egy-egy mondatát fejtegették; 3. a legműveltebbeknek szóló, úgynevezett "subtilis narratió"-kat.
Nagy felelõsséget jelentett tehát, hogy mikor melyik beszédtípushoz fordult a prédikáló pap. A választás meg-könnyítésére jelentek meg Európa-szerte - fõként az egyes egyetemek teológiai fakultásai révén - a különbözõ beszédgyűjtemények. Ezek magyarországi terjesztõi - csakúgy, mint máshol - elsõsorban a kolduló rendek hit-szónokai voltak.
Az elsõ hazai prédikációs könyv, amelyet Temesvári Pelbárt is ismerhetett, a XIV. század elsõ negyedébõl szár-mazó, úgynevezett "Pécsi egyetemi beszédgyűjtemény" lehetett. Ilyen elõzmények után nem meglepõ, hogy a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb beszédgyűjteménye az obszerváns ferences Temevári Pelbárt nevé-hez fűzõdik.
A "Stellarium" befejezésének idõpontjában õ a budai rendház lektora, s ebbéli minõségében teológiát tanít fiatalabb rendtársainak. Adatunk van arról is, hogy vele egyidõben, 1483 és 1485 között az esztergomi rendházban egy bizonyos Szentmiklósi Mihály (Michael de Sancto Nicolao) szintén rendszeres teológiai oktatással foglalkozott.
Ezen tények ismeretében többé már nem feltételezés, hogy Magyarországon megindult a rendszeres iskolai oktatás - persze rendi kereteken belül -, melynek célja az alapvetõ teológiai alapismeretek átadásán túl fõként prédikátorok és gyóntatók képzése volt. Tehát a "Stellarium" megírása egyaránt válasz a renden belüli tanítás igényekre, illetve a renden kívüli, a társadalomban megfogalmazódó szükségletekre is. E vélekedésünket tá-masztja alá, hogy alig hat év múlva, 1489-ben Pelbárt belefog második prédikációgyűjteményének: a "Pomerium"-nak ("Gyümölcsöskert") megírásába. Tíz hosszú esztendeig dolgozott nagyszabású, háromkötetes munkáján, amelynek címéhez a következõ magyarázatot fűzte az elsõ kötet nyitófejezetében:
"… miképpen a gyümölcsösben különbözõ nemű termõ fák és sokféle prédikációk, a tudománynak sokszínű virá-gai és az isteni titoknak üdvösséges gyümölcsei találhatók…" (Horváth Cyrill fordítása)
A "Pomerium" összesen 542 beszédmintát tartalmaz külön kötetekbe rendszerezve a szentekrõl, az állandó ün-nepekrõl és a vasárnapi evangéliumokról, valamint a nagyböjti idõszakra való prédikációkat. A szerzõ célja ugyanaz, mint a "Stellarium" megírásának idején. Egyrészt minél változatosabbá, "vonzóbbá" tenni az igehirdetést. Ezért az egyes ünnepekhez több beszédminta tartozik, hogy ne kelljen minden évben ugyanazt a prédikációt elmondani. Másrészt továbbra is fontosnak tartja Pelbárt, hogy az egyszerű hívõk is megérthessék a beszédeket. Ezért - bár e művét is latinul írja - szándékosan egyszerű latinsággal szól, és jó néhány magyar szót is "bennefelejt" a szövegekben, mint például: suba, gyanta, komló, trufa (tréfa). Mindezek mellett többször külön is hangoztatja, hogy beszédeit az "egyszerű népnek" (simplex populus) szánta.
A teljes odafordulást kívánó zavartalan alkotómunkát még a budai rendház gazdag könyvtárának csendjében sem találhatta meg mindig Temesvári Pelbárt. Nemcsak a tanítás feladata hívta el az íróállvány mögül, de a rendi kötelességteljesítés is megakaszthatta az írásban. 1494 és 1497 között például õ töltötte be az esztergomi szerzetesközösség házfõnöki tisztét is. Budára való visszakerülése után már haláláig nem hagyta el tartósan a rendhá-zat, s csak az írásnak szentelhette hátralévõ hét esztendejét. Korával dacoló fantasztikus munkabírása, hatalmas műveltsége új vállalkozásra serkentették. Ezért a "Pomerium" befejezése után szinte semmit sem pihenve vágott bele élete utolsó, s talán legnagyobb művébe, amely "Az isteni tudománynak aranyos rózsakoszorúja" (Aureum Rosarium Theologiae) címet viseli.
A "Rosarium" nem beszédvázlat-gyűjtemény, hanem egy mindent magába foglaló tudományos szintézis, olyas-féle összegzõ enciklopédia, mint Petrus Lombardus Négyeskönyve volt. A négy kötetre tervezett vállalkozásnak határt csupán önnön testi gyöngesége, kimerültsége szabhatott. Mindvégig töretlen lendülettel dolgozott, követ-kezetesen érvényesítve a műve bevezetõjében leírtakat:
"Az aranyról, az isteni tudomány aranyos rózsakoszorújának nevezett munka megírásához fogtam hozzá, hogy mind az ábécé sorrendjének, mind pedig a munka nevének alkalmasabban megfeleljek. Amint ugyanis a föld elrejtett erezeteibõl kiragyogó értékes aranyércet a tűz olvasztja össze, éppen úgy e munka folyamán a teológiai bölcsesség mélységeiben rejtõzõ finom kérdéseket s megoldásokat a szent doktorok, gondos elmélyedés után, a szeretet lángjaival, a lelkek üdvözülésének buzgalmával rakják egybe. Mivel azonban, amint Hippokratész Afo-rizmáiban mondja: a művészet örök, az élet rövid, ezért munkámmal rövidségre törekszem - amennyire ez az eljárásom az anyagnak s a tanításnak mind megértésére, mind hasznára válik…" (Brisits Frigyes fordítása)
1500. december 24-én ért az elsõ könyv végére, 1503 tavaszán a másodikkal és a harmadikkal is kész volt már, s 1504. január 22-én úgy érte a halál, hogy csupán a negyedik könyv maradt torzóban. Ezt rendtársa: Laskai Osvát fejezte be.
Temesvári Pelbárt életét és munkáit a rendi tanítás szolgálatába állította, hiszen õ és kortársai műveltségük alap-ját még e renden kívül szerezték meg. Könyveit tankönyvnek szánta. Nem véletlen, hogy az iskolázáson alapuló és fõleg a prédikációban jeleskedõ obszerváns irodalom az 1480-as évektõl 1510-ig élte virágkorát. Ez a virágzás Pelbárt fáradozásai nélkül nem jöhetett volna létre. Sikere egyértelmű, népszerűsége, olvasottsága kortársai körében óriási. Műveit - fõként a "Stellariumot" és a "Pomeriumot" - elsõ németországi megjelenésük (1498) után folyamatosan kinyomtatták. S bár Magyarországon e korban szinte alig volt nyomda, 1526-ig mégis húsz alkalommal bocsátották közre írásait. Népszerűségük csupán a török és a reformáció terjeszkedésének következ-tében lanyhult.
Irodalomtörténeti jelentõségük sem lebecsülendõ, hiszen késõ középkori beszédirodalmuk legalább háromne-gyed része Temesvári Pelbárt munkáinak fordítása és átdolgozása. Hatását növeli, hogy míg mintáiban, forrásai-ban a középkori skolasztika legjelesebbjeihez ragaszkodott (például a már említett Petrus Lombardus, Albertus Magnus, Joannes Duns Scotus, Petrus Comestor), addig stílusában, szépirodalmi igényű betétekkel tarkított traktátusaiban egyértelműen megmutatkozik, hogy "kora gyermeke" volt õ is: nem tudta kivonni magát a XV. századi reneszánsz befolyása alól. Természetírásai, vagy a reneszánsz nõideáljához alkalmazkodó Szűz Mária-portréja (a "Stellariumban", beépültek a magyar nyelvű szépirodalmi hagyományba. Elõfutára lett - furcsamód - a hazai reneszánsz költészet képábrázolásainak, sõt, egyes frázisai kimutathatók Zrínyi Miklós és Csokonai Vizét Mihály műveiben is.
Mégis, rendtársai (a magyarországi obszerváns ferencesek rendtörténetét tartalmazó krónikában fellelhetõ epitaphiuma szerint) úgy emlékeztek meg Temesvári Pelbártról, hogy az elhunyt még életében megkapta a "híres szónok" megtisztelõ címet. Ugyanakkor tisztán látták meghalt társuk talán legfõbb érdemét is, hiszen a sírversben a megnevezés helyén "csupán" egy üres névetimológia olvasható: "Pelbartus: plebis ars". Vagyis a prédikátor a "népet tanította".
Az életpálya ezen üzenete máig ható, friss és örök érvényű. S ha nem akarunk megfeledkezni iskolánk névadójá-ról, nekünk is hasonló szellemben kell cselekednünk: tanítani, a lehetõ legigényesebben.

*Temesvár, 1435 körül  +Buda, 1504. január 22.
Temesvári Pelbárt élete számokban és munkái
 

Gyermekkorát nem ismerjük. Első emléke a krakkói egyetem évkönyvében van: 1458-ban iratkozott be, 1464-ben fejezte be filozófiai tanulmányait, és 1471 körül mint teológiai doktor hagyta el Krakkót. Belépett az obszerváns ferences rendbe, 1480-ban az ozorai kolostorban élt. Hamarosan nagy hírű hitszónok lett. Írásra a Boldogságos Szűz iránti tisztelete késztette: 1480 táján az országban pestisjárvány volt, s Pelbárt testvér többször is elkapta a betegséget. Vallomása szerint egyedül a Boldogságos Szűz jósága mentette meg a haláltól. Ezért írta meg Mária magasztalására, Jézus Krisztus dicséretére, Szent Ferenc atyának és minden szenteknek tisztességére a Stellariumot. Könyvével forrást akart adni kevésbé művelt testvéreinek és a falusi lelkipásztoroknak, hogy prédikációikat könnyebben elkészíthessék. Elöljárói Budára küldték a provincia növendékeinek tanítására. 1483-tól Budán és Esztergomban fölváltva tanított. A Stellarium oly hasznosnak bizonyult, hogy szerzetestársai lemásolták és a kolostorokban terjesztették. Elöljárói parancsára készítette 1485--1500 között a három részből álló nagy beszédgyűjteményét, a Pomeriumot. Első részében a szentekről, második részében az ünnepekről, harmadik részében a nagyböjt hétköznapjairól szóló beszédeket közöl. Tanári munkásságának gyümölcse a zsoltárokat és énekeket magyarázó Expositio és a hittételekkel foglalkozó Aureum rosarium. Kéziratait 1495 után Hagenauba vitték és sokszor kiadták.
Mélyen hívő, nagy olvasottságú skolasztikus író volt. Eredetiségre nem törekedett, hanem alaposan ismerve az egyházi irodalmat (Boëthiustól a maga koráig), idézetekkel bizonyított és tanított. Szónoklataiban az életből vett képekkel szemléltetett, s a királyi udvar közvetlen közelében is bátran ostorozta az erkölcsi visszaéléseket.

Temesvári Pelbárt szobra Szeged

*

Részletek a Pomerium Példázataiból (Vásárhelyi Judit fordítása):

INTŐ JELEK
Néhány természetbeli példát hozunk föl: Az első a méhekről szól. Amikor ugyanis a méhek lármáznak, kiáltoznak egymással és veszekedni kezdenek, az annak a jele, hogy a királynő el akarja hagyni a kaptárt.
Hasonlóképpen amikor azt látni, hogy a madarak a magas égben háborúznak, pestis, pusztulás és halál következik be az alsóbb vidékeken, mivel a madarak természeti ösztönükkel érzik, hogy a föld és az ég igen közel van a veszedelemhez. Ők azért emelkednek a magasba.

Ugyanígy amikor az emberek viszálykodnak, zajonganak vagy hadakoznak, az annak a jele, hogy Krisztus eltávozott tőlük, és a bűnök és a kárhozat dögvésze terjedt el közöttük.

A TEJESKÖCSÖG
Vigasztaló példaként az alvók fölkeltésére jegyezd meg, hogy az az ember, aki nagyon aggodalmaskodik a világ dolgai miatt, bocsánatosan vétkezik, és ezért Isten cselekedetéből megfosztatik a reménységtől. Az történik vele, amit arról a leányról mesélnek, aki nagyon nyugtalanul várta, hogy férjhez vigyék, és ezért gyakran erről is álmodott. Amikor egyszer tejjel teli köcsögöt vitt a piacra, hogy eladja, letelepedett és elgondolkodott azon, hogy a tej árából szép sarut vásárol, s abban mutogatja magát, hogy megtetsszen egy férfinak. Ilyen gondolatokkal el is aludt, és látta is álmában a megvásárolt szép sarut. De amikor a lábára akarta húzni, íme, megcsúszott a sarka, és a köcsögben lévő tej hirtelen mind kiömlött. Felriadva sírva fakadt, mert elvesztette a tejet is, a pénzt is, és nem vehette meg a sarut, hanem kiérdemelte a verést.

A FARKAS ÉS A BÁRÁNY
A régiek a harag bűnét Mars képében festették meg: Kocsin ült egy őrjöngő emberalak, ostort tartott a kezében és előtte egy farkas állt.
Mindez először is azt jelképezte, hogy a harag eszelős fúria, amint Seneca mondja, ezért jelenik meg őrjöngő emberalak képében. Másodszor, hogy állhatatlan és rövid életű, ezért ül kocsin. Harmadszor, hogy bosszúálló, ezért tart ostort a kezében. Negyedszer azért festettek farkast vele szemben, mert ahogyan a farkas szétszaggatja a juhokat, úgy marcangolják és pusztítják a haragos fejedelmek is a szegényeket még rágalmaikkal is.

Amint erre Ezópusz hozza a példázatot: Egyszer együtt ment valahová a farkas a báránnyal. Egy patakhoz értek, és inni kezdtek. A farkas a folyóvíz felső részéből, a bárány lentebbről. És a farkas megrágalmazta a bárányt, hogy zavarossá teszi a vizét. A bárány egyszerűen az igazságot válaszolta: Uram, hát én vagyok lejjebb, ha én tenném zavarossá a vizet, mivel lefelé folyik, nem sérthetne téged. Válaszolta a farkas: Ah, éppen olyan dölyfösen beszélsz, mint apád, aki kevélykedett velem. -- És azzal fölfalta a bárányt.

Így eszi hamis rágalommal sok gazdag ember és fejedelem a szegények életét.

AXIÓMA
Egyszer egy szentatya ezt mondta: Jobb dolog és kisebb baj állathúst enni böjt idején, mint rágalmazni -- tehát emberhúst enni.

A FÜLEMÜLE HÁROM JÓ TANÁCSA
Egyszer egy íjász egy fülemüle nevű kismadarat kapott. Amikor meg akarta ölni, megszólalt a fülemüle, és ezt mondta: Mi hasznod származik abból, óh, ember, ha megölsz? Még csak a hasadat sem tudod megtölteni belőlem. Ha viszont elengedsz, három jó tanáccsal látlak el. Ha ezeket megőrzöd, nagy hasznot nyersz. -- Az íjász elámult a fülemüle beszédén, és megígérte, hogy elereszti. Erre ő: Az első intelmem így szól: Sohase akarj olyan dolgot megszerezni, amit nem lehet! A második: Sohase bánkódj az elveszett dolgok miatt, ha nem lehet visszaszerezni azokat! A harmadik: Sohase higgy a hihetetlen szónak!

Ezután az íjász eleresztette a fülemülét, amely röptében ezt mondta neki: Jaj neked, óh, ember, mily nagy kincset veszítettél el ma! Nagyobb drágagyöngy van ugyanis a bensőmben, mint egy verébtojás. Az íjász ezt hallván igen elszomorodott, hogy eleresztette a madarat. Újra vissza akarta szerezni, mondván: Jer a házamba, emberségesen bánok majd veled, és nagy tisztességgel elbocsátalak. Erre a fülemüle: Most már biztosan tudom, hogy bolond vagy, és abból, amit mondtam neked, semmit sem tartottál meg. Olyanra törekszel, amit nem vagy képes megkapni, és bánkódsz miattam, akit visszaszerezhetetlenül elveszítettél, s ráadásul még elhiszed, hogy akkora drágakő vagyon az én gyomromban, holott én magam sem vagyok akkora, mint egy verébtojás.

ISTENI SZÓJÁTÉK
Egy remete azért könyörgött Istennek, hogy jelentse ki neki, mit áldozhatna föl bűnei bocsánatáért, amit Isten kedvesen fogadna, és ami neki üdvözülést hozna. És az egyik napon jóságos angyal képében megjelent neki az ördög, és azt mondta, hogy az újholdat, a napot és a kerék negyedrészét kell föláldoznia. Hogyha ezeket nem adod, elkárhozol. Ezeket mondta, hogy a remete kedvét szegje. Amikor az ördög eltűnt, a remete nagyon elszomorodott és kétségbeesett az üdvössége miatt, mivel nem tudta ezeket teljesíteni.

De a könyörülő Isten egy jó angyalt küldött hozzá, aki megerősítette és kioktatta őt, mondván: újholdon a ,,C'' betűt kell érteni, a cornuta luna (szarvas hold) alapján; napon az ,,O'' betűt; a rota (kerék) negyedrésze pedig az ,,R'' betű, hiszen ez a szó negyedrésze, minthogy négy betűből áll. Kösd össze e betűket és a COR (szív) szó hangzik föl.
Istennek az a legkedvesebb, ha valaki a szívét áldozza neki.

AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG PERCEI
Volt egyszer egy óriási kőhegy, amely egészen az égig ért. Egy kismadár ezer évenként egyszer odaszállt és egy mákszemnyit fölcsippentett belőle. Ezer év múlva újra hasonlóan cselekedett, és később is így.

Gondold meg, ha tudod, hogy a hegyet így teljesen elfogyasztotta. Eddig bizonyára a kárhozottak is megvigasztalódnának, ha annak az egész hegynek az elfogyasztása után megszabadulnának a büntetéseiktől. De nem is remélik, hogy -- ha oly sokára is -- megszabadulnak.

GYALOG A TENGEREN
Ezt a példát egy szent férfiúról mesélik, aki egy szigeten tartózkodott, és semmi más könyörgést nem tudott mondani e három szón kívül: Könyörülj rajtad, Isten!
Történt pedig, hogy boldog Ambrus püspököt, amikor hajón utazott, a szél arra a szigetre sodorta, és rátalált az öregre a kunyhójában. Megkérdezte tőle többek között azt is, mint imádkozik. Az azt mondta, hogy nem tud mást mondani, és csak így tud imádkozni: Könyörülj rajtad, Isten! Ambrus ezt mondta neki: Nem úgy kell mondani, hanem így: Könyörülj rajtam, Istenem! -- Az öreg néhányszor elismételte.

És miután Ambrus eltávozott, úgy esett, hogy az öreg elfeledkezett az imaformuláról, és ezen bánkódva utánaindult. És átgyalogolván a tengeren, hirtelen utolérte őt, és elmondta neki, hogy elfelejtette a könyörgést. Ambrus e csoda láttán így szólt: Menj haza, és mondd mindig úgy, ahogy eddig is mondottad!
És az öreg a tengeren átsétálva hazatért.

A GŐGÖS SZŰZ
Volt egyszer egy jámbor szűz, aki sok böjtöléssel, könyörgéssel és önsanyargatással annyira vitte, hogy szentnek hitték. Halála után mégis borzasztó külsőben jelent meg a gyóntatója előtt, és elmondta, hogy elkárhozott vallási gőgje miatt, amellyel magát mindenkinél nagyobb érdeműnek gondolta, és mindenki mást megvetett.

GYÓGYSZER
Ágoston meg azt meséli, hogy van egy kígyót legyőző és azzal táplálkozó madár. Amíg ez távol volt, a kígyó megharapta, megmérgezte és megölte a fészekben lévő fiókáit. A visszatérő anya három napig siratta fiókáit, majd megsebezte magát, és vérét rájuk hintve fölélesztette kicsinyeit.

ADALÉKOK EGY ÉRTEKEZÉSHEZ
Amikor Boldog Ágoston Boldog Jeromosnak levelet akart írni, mert a boldogok öröméről és dicsőségéről állított össze egy értekezést, íme, éjfélkor álmában az angyalok sokasága jelent meg neki. Ezek között a kimondhatatlanul ragyogó angyalok között volt Keresztelő Szent János és Jeromos is, aki már elköltözött az égbe, de Ágoston úgy gondolta, hogy még az élők sorában van. És úgy tűnt neki, hogy azok ketten mindenben hasonlók, csak Keresztelő Szent Jánosnak három koszorú volt a fején aranyból és drágakövekből, Jeromosnak kettő. Annak mártírságáért, szüzességéért és prédikátorságáért, ennek meg csak szüzességéért és prédikátorságáért volt koronája.

János többek között ezt mondta Ágostonnak: Azt tudod, hogy először is semmi irigység nincsen az égben, mint a világban, hanem kimondhatatlan szeretettel szeretik a boldog lelkek egymást. Bármelyik szent úgy örül a másik dicsőségének, mint a sajátjának. Másodszor, hogy aki nagyobb, azt akarja, hogy a kisebb szent vele egyenlő legyen, sőt még nagyobb, mivel annak dicsősége az övé is. Ott ugyanis nincsen az, mint ezen a világon, ahol az egyes ember inkább akar a többi felett, mint a többi alatt lenni. Harmadszorra azt mondta, hogy a kisebb szent úgy örül a nagyobb dicsőségének, mintha az övé lenne, és nem akarja, hogy az övé legyen az, ami nem az övé. Sőt, ha szabad lenne, a sajátjából még adna neki. Negyedszer azt mondta, hogy az egyesek dicsősége mindegyikük dicsősége, és mindegyikük dicsősége az egyeseké is. Azt is elmondta, hogy az a megbecsülés és tisztelet, ami egy-egy szentnek kijár, megilleti az összes többit is. És ezek a kimondhatatlan szeretet miatt vannak, amint nyilvánvalóak ezek, s a többi dolgok.

Ezekhez járul az, hogy ki-ki a boldogok között Istent mindenek fölött szereti és inkább az ő akaratának megfelelően alakítja magát, mint önszeretete szerint. Sőt kinek-kinek annyi jót akar nyújtani, amennyit Isten akart érdemeiért, és minden szent akarja, hogy akinek Isten többet adott, annak Isten akaratából többje legyen. És nem kíván magának többet, mert tudja, hogy nem érdemelte meg Istentől, és Isten nem akarja, hogy az az övé legyen. Ágoston az Isten országáról szóló könyve vége felé egy példát hoz a szemről és az ujjról: Hogy az ujj nem bánja, hanem örül annak, hogy lát a szem. Nem akarja azt a képességet birtokolni, és fordítva. Így van ez a többi testrésszel is.

  Dicsõítõ vers Temesvári Pelbárt emlékezetére az obszerváns ferencesek krónikájában
1504