Wass Albert

	ÜZENET HAZA		KI A MAGYAR?
	“NOLITE TANGERE CIRCULOS MEOS”		HONTALANSÁG HITVALLÁSA
	AJÁNLÁS		HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN
	VÉREN VETT ORSZÁG		MAGYAR FA SORSA
	SÓHAJ		HONTALANSÁG ELÉGIÁJA
	A BUJDOSÓ IMÁJA		ZÁRÓVERS
	A LÁTHATATLAN LOBOGÓ		MAGYAR CIRKUSZ
	NAGYPÉNTEKI SIRATÓ		EMLÉKEZÉS EGY RÉGI MÁRCIUSRA
	A ZÁSZLÓTARTÓ		LEVÉL
	KARÁCSONYI VERSEK I.		KARÁCSONYI VERSEK II.
	A LÉLEKLÁTÓ		SZEGÉNY VAGYOK
	POGÁNY ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ		ŐSZI HANGULAT
	MIKOR A BUJDOSÓ AZ ISTENNEL BESZÉL		ERDÉLYI BÚCSÚ
	IDILL		HÁLAADÁS
	A BÉRCEK ÉNEKELNEK		BÚCSÚDAL
	A TOLL		A MAGÁNY TEMPLOMÁBAN
	HA VISSZATÉREK		UTAZÁS
	DALOL A HONVÁGY		VIGASZTALÓ LEVÉL, MAGYAROK FÖLDJÉRE
	KIVÁNDORLÓK DALA		HULLÓ CSILLAGOK
	IDEGEN TAVASZBAN		BÚCSÚ
	ELSŐ GALAMB		ÉBREDJ MAGYAR!

	Rövid önéletrajz
	Benkei Ildikó - Turcsány Péter: Was Albert Trianon botrányáról
	Bertha Zoltán: Az együttélés emberiessége Wass Albert és a háborús fordulatok
	Fábián Gyula: “ÜZENET HAZA”
	Fráter Olivér: Wass Albert életpályája a kezdetektől az emigrációba kényszerülésig
	Fráter Olivér: Wass Albert életpályája az emigrációba kényszerüléstől haláláig
	Hajdú Demeter Dénes: Wass Albert és a román sovinizmus
	Haklik Norbert: A megmagyarázhatatlan
	Haklik Norbert – Haraszti Gyula: Romániában rágalomhadjárat folyik Wass Albert ellen
	Haraszti Gyula: FENYŐKTŐL A PÁLMAFÁIG
	Hardi Péter: Egy Krisztus-szobor, az alternatív Kossuth-díj és Wass Albert
	A. Jászó Anna: Wass Albert prózai műveinek stílusa
	Katona Zoltán: Dokumentumok a Wass Albert-ügyről
	Wass Albert "ledöntése"
	Kovács Ferenc: Wass Albert - 90 esztendővel a vállán
	A kivénült harcos leteszi a fegyvert
	Lokodi-Mózes: Boszorkányüldözés
	Németh Anita: WASS ALBERT HAZATÉRT
	Papp Ágnes Klára: Akit az Úristen szemtanúnak rendelt
	“Egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok”
	Szücsné Harkó Enikő: "Ismertessétek az igazságot, / s az igazság szabadokká tészen"                                            Vázlat Wass Albert életútjáról és munkásságáról
	Turcsány Péter: Zsoltárokba kapaszkodva
	PoLiSz A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja
	AZ 1946-os KONCEPCIÓS PER

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt…
A víz szalad, a kő marad,
A kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszi is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új házat.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

Én üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és a békességek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Bajorerdő, 1948.  

 KI A MAGYAR?

Ki a magyar hát, cimbora?
Te, vagy én? Vagy a harmadik?
Nosza döntsünk el szaporán,
míg el nem süllyed a ladik!
Ragadjunk hát lapátot, csákányt,
evezőt! Ebura fakó!
Így csináljuk már ezer éve,
ez hát nekünk való!

Aztán, ha majd holt tetemünket
kiveti a víz a partra:
magyar leszel Te is, én is,
a harmadik is, mind, mind, kit halva,
bevert fejjel, némán, gyászban
fektethetünk a ravatalra.  

1947

 

 

 

“NOLITE TANGERE CIRCULOS MEOS”
                                            Szeretett apámnak ajánlom

Mikor nagyon erős a támadás,
mikor letéptétek már minden álmomat,
s számomra többé semmi, semmi más:
erős, nyugalmas, szent hitem maradt,
mikor a lelkemen már mind romok
a délibábon épült templomok:
hogy a hitemet senki meg ne sértse.
Archimedesként a vaksötétbe
magam körül egy bűvös kört vonok.

Eddig lobogtam, küzdtem, vágytam, égtem:
utolsó végváramba visszatértem,
s dárdák elől páncéltalan magam
egy láthatatlan körrel kerítem.

Megálljatok!
ezen túl Én vagyok, és a Hitem!

HONTALASÁG HITVALLÁSA

Hontalan vagyok
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.

Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen minden ember
mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok
mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar.

 1947

 

 

 AJÁNLÁS

Ködös mezőn láttál már útra-kelni
fecskét, ki többé nem tért vissza újra?
reménytelen, szívet-döbbentő álmot
vittél temetni golgotás, nagy útra?

Mikor álmaid mind szárnyra keltek,
s búcsuzatlan indultak messze-földre:
mentél akkor, Testvér, a temetőbe?

Ha jártál ott,
s ember szívektől messze-zárt panasszal
kerestél halló-fülű holtakat:
akkor tudod, az útam hol halad,

Akkor tudod:
már engem is kísért sok dőre hit,
s most keresésben elbukott reményem
könnyes szemmel a temetőbe vitt;
s a temetőben holtakat találtam,
és láttam:
végtelen itt a keresőknek útja…

Testvér, láttál már nálunk útra-kelni
fecskét, ki többé nem tért vissza újra?

VÉREN VETT ORSZÁG

Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjjön:
alkony vigyáz a napsugárra.
Míg minden este gyujtott mécses
koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
nagyon ködös és nagyon sáros.

MAGYAR FA SORSA

Láttatok már orkán után
megtört gerincű ősi fákat
roskadni át az országútján?

Tölgyfát, feketét, dac-keményet,
kinek a lelke-lombja tépett
s gyökerét vizek árja mossa?

Szegény, szél-járta, árva fának:
a magyar fának ez a sorsa!

SÓHAJ

Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.

Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.

Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lópor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.

Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.

Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.

Bajorerdő, 1946.

HONTALANSÁG ELÉGIÁJA

1.
Tégy még a tűzre kis szívem,
hadd legyen jó meleg,
játékos lángok fénye mellett
én majd mesélgetek.

Hol volt, hol nem volt: régi erdő...
boronaház, kék ég, patak...
fenyőillat, napfény, virág
s békés, mély csönd a fák alatt.

Nyugalmát nem zavarta ágyú,
sem a szirénák vad szava,
az égből bombazápor helyett
harmat szitált csak éjszaka...

Álmunkban ma is visszajárunk,
nyugtalan, bús kísértetek.
Holdtalan sötét éjszakákon
bekószáljuk a hegyeket.

Nyögésünket meghallja olykor
favágó, pásztor, orvvadász,
szökött rab, vándor útonálló
ki valahol rejtve ott tanyáz.

Nem tudja mért: megborzong némán,
a sötét égre föltekint
s úgy mondja halkan, babonásan:
nyög a föld. Eső lesz megint.

2.
Tégy még a tűzre. Hadd lobogjon
a láng és az emlékezés.
Feledjük el, hogy életünket
korom lepi már és penész.

Hisz roppant gazdagok vagyunk:
emlék-vagyonunk végtelen!
Ha kibontjuk szárnyát a mesének
túlszárnyalunk az életen.

Szűk kis menekült-szobánk
kitágul lassan, nőni kezd...
nézd, már látszik is az erdő,
bólogatnak a fenyvesek!

Hallod-e már a patakot?
Így csak a Szalárd vize zúg!
Kék ablakával néz a ház
és mosolyog a gyalogút...

Kandallótűz, kakukos óra,
csergepokróc és gyantaszag,
messze fent bőgnek a bikák
s a csönd s az este alszanak...

Fogd a kezem. Elindulunk.
Lábunk alatt a régi út...
(Eltűnik úgyis a sötétben
mire a fák közé bejut.)

3.
Tégy még a tűzre. Jó a láng:
régi, szép tüzeket idéz.
Távoli hegyekről kinyúlik
lelkem felé egy messzi kéz.

Szalárdi ház, erkélyes tornác,
kakukos óra, kandalló...
a patak ma is zúg, tudom,
hallgatja a vízirigó,

a fenyvesek suhognak, érzem,
és kérdezgetik: hol vagyok?
Párát lehelnek alkonyatkor
a vadat rejtő katlanok,

valahol őrzi még titokban
lábam nyomát egy vadcsapás
s valahol a bükkös között
céltalan bicska-faragás...

Jaj, meddig őrzi? Szálló évek
pora vajjon elfödi egyszer?
s hűs illatú erdő-homályban
elvész a nyom is, mint az ember?

Ebben a kénköves világban
emlék belőlünk nem marad?
(Így tűnik el a holdsugár is
az éj fekete fák alatt.) 

4.
Széljárta erdő, régi dal,
szalárdi ház, fenyves, patak,
nincs hely, hova temesselek,
nincs könnyem, hogy sirassalak.

Vásott suhanc volt, jaj, az ember,
gonosz varázsszerekkel játszott
s boszorkányos szelek kavarnak
azóta embert és világot.

Gyermekkorom: úgy érzem néha
tán nem is voltál. Csak a vágyam
olvasott rólad valahol
egy kopott, régi bibliában.

Vándor vagyok, hazátalan,
kit tép a fájás, űz a baj,
idegen országutakon
átokkal ver a zivatar.

Utánam emléket a múlt
elfutó felhővel izen...
(Olyankor felnézek az égre
és úgy fáj, úgy fáj a szívem.)

A BUJDOSÓ IMÁJA

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
gyujtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél eképpen:
a népek közt, Uram,
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol nem voltanak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.

 Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nékem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom patakra,
fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgése

Bajorerdő, 1947.

ZÁRÓVERS

Hajótörött vagyok a tengeren.
Palackomat a tengerbe vetem.

Belesóhajtottam a sorsomat,
félelmemet és sok bús gondomat.

S most száz pecséttel elzárt bánatom
a hullámok kedvének átadom.

Merül, örökre tán, a mélybe le
s aranyhalacskák játszanak vele.

De lehet, hogy még perce jó neki,
s egy bús hullám majd egyszer fölveti.

S kidobja egy kéz - tán az Istené -
egy gondtalan kor lábai elé.

Borzadtan olvassák, kik rátalálnak
és úgy suttogják döbbenve, egymásnak:

"Valahol szörnyű vihar lehetett...
S a viharban egy nemzet elveszett...!

 

 

 

A LÁTHATATLAN LOBOGÓ

Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.

S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!

 Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,

 de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!

 Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!

 És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrült örömmel!

 És mentem, mindeneken által,
íntépő, végső akarással!

Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.

Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.

Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!

Mert élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsben is.

még ha utolsó is vagyok
kit az özönvíz meghagyott,

de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!

Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót

kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!

 

 

 

MAGYAR CIRKUSZ

Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.

Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben, részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken...!

Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:

Én arra a vörösre fogadok!
- Enyém a zöldinges legény!
- Szorítsd, te Árpád-cimeres!
- A gatyás paraszt az enyém!

S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.

Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.

A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.

Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.

Bajorerdő, 1947

 

 

 

NAGYPÉNTEKI SIRATÓ

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk….
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Igy dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?

Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Judás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.

Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.

 Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.

Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.

Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud húsvét lenni.

Igy lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
judáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.

Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.

 Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából bizony,
köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.

Bajorerdő, 1947

 

 

 

EMLÉKEZÉS EGY RÉGI MÁRCIUSRA

Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola
glédában állt, mint még soha
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző meg a pap
s tisztes, komoly, ősz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót,
vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta,
hogy mi is történt
ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról
s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt valamiért.

A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is, a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét
s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek
hangosan megszólalt hátul:
"Édesanyám! Mi a szabadság?"

A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott
és azt felelte:
"Amikor hazajönnek a katonák, fiam."

Ó, hóvirágos régi Március...!
Azóta mennyi vér ömlött megint,
s részeg torokkal hányszor orditották
közénk a véres jelszót, hogy "szabadság!"
Voltunk azóta hősök, mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok,
honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak
a habzó szájú álapostolok.

 Négyszer szabadítottak föl azóta
propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá,
hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek!
Élők s holtak mind ezt akarták.. . ?
S mi lesz, ha majd egy szép napon
megkérdezi egy kisgyerek:
"Édesapám, mi a szabadság...?

Ó, hóvirágos régi Március...
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen:
fiam, szabadság az, ha majd
hazatérhetünk mindannyian.

Bajorerdő, 1947.

 

 

 

A ZÁSZLÓTARTÓ

Letűnt császárok díszszemléinek
gazdátlanná tágult kőterén
lomhán hever a köd. Rom-oszlopcsarnokok
dúlt ívei alatt a törmelék
sárrá dagad. Egy árva utcalámpa
gyér fényt szitál s a ködbefulladt csöndben
csak egy-egy ember fáradt lépte kong.

 A nagy parádék korszaka letelt.
Vihar cibálta szét a lobogókat,
a diadalíveket bombák döntötték porba
s a kürtöket belepte a penész.
Odúikból görnyedten előmásztak
a patkányemberek és szétcsoszogták
a zászlópompás díszszemlék nyomát.

Hanem ott bent, a dúlt lépcsők alatt
valaki áll a ködben, egyedül.
Feszesen és szálfamereven.
Ruhája rongyos, arca beesett,
de áll és merev jobbja markolja makacsul
a ködöt, mintha zászlót tartana.

 Ő az: a zászlótartó névtelen legény.
Hűséggel áll és becsületesen,
mint akit ott felejtettek a nagy idők
néma jelként a véghetetlen éjben.
Körülötte vakon átcsoszognak
gondútjukon a patkányemberek
s szétrágnak eszmét és tradiciót.

De Ő csak áll.
Ha le is foszlik róla a rongy ruha.
Ha zápor veri, fagy sorvasztja testét.
Ha leköpik és szembe nevetik.
Ő áll.
Konok daccal a dúlt lépcsők alatt,
s magosra tartja föl a láthatatlan zászlót.

S míg mozdulatlan alakja előtt
kongó léptekkel jön-megy az idő
s a mindennapok robotemberkéi
meg sem látják tán, hogy ottan áll:
mögötte már a ködben, valahol,
kürtök harsannak és vezényszó csattan
s döngve menetelnek új hadoszlopok
újabb császárok zászlai előtt
tisztelgő diszmenetben
a multból át a jövendő felé!

München, 1947. december

 

 

 

LEVÉL

1.

Tollamat az éjszakába mártom,
úgy írom ezt a levelet, apám.
Egy új Rodostó álmait virrasztom
idegen télben, idegen tanyán.

 És hallgatom a tenger mormolását,
mint bús elődöm, Mikes Kelemen.
De százszorta setétebbek az éjjek
ezen az embertelen tengeren.

Szemem romok-szakgatta horizonton
változó csillagok után kutat.
De nem változnak még az égi képek
s minden csillag Zágon felé mutat.

És minden csillag egy-egy emlék bennem.
S ha még sokáig így nő ez a tenger:
egy új Noéként bárkát ácsolok,
hogy megmaradjon a csillag és az ember.

2.

Az éjszaka takarója alatt
megkeresem a kezedet, apám.
És felködlik bennem a régi otthon,
mint holt hegyek közt gazdátlan karám.

Jaj, hova lett a vidám nyáj belőle?
A nevetés, a jókedv és a tréfa?
Elvesző nyomukat megkeresni
kísértetórán hazajárok néha.

De nem lelem sehol. Az éj üres.
Az idő áll és holtakat virraszt.
Megborzongat a csönd, ha visszanézek,
lidérc gyötör és kísértet riaszt.

Apám, én láttam ezt a háborút
és megvakúlt azóta a szemem.
A torzultarcú emberfenevadban
Isten képmását többé nem lelem.

A régi gyermekmesék mind hazudtak.
Embert habzsolt a gyilkos tudomány!
Nem hősök és vitézek háborúztak:
csak férgek kúsztak a gyűlölet nyomán.

Nem volt sehol bajvívó, hősi torna,
csak síró nők és feldúlt otthonok,
csak olcsó préda és embertelenség,
tolvaj próféták, férgek és romok….!

Ma számonkérném régi könyveimtől
Hectort, Periclest, vagy János vitézt...
de nincsenek meg ők sem. Dúlt világunk
maga alá temette a mesét.

3.

Kőrisfáinkon laknak-e még csókák…?
S a rózsák nyílnak-e, ha jön a nyár...?
S mit szól a pinty, ha ablakomra szállva
kendermagot a télen nem talál...?

 Az íróasztal ott van még a helyén...?
Áll-e még a régi kandalló...?
S régi tüzekre emlékszik-e még,
ha zúg a szél a fák közt s hull a hó...?

Verandánkra jár-e még a fecske...?
És mit csinál az öreg karosszékem...?
Dalolnak-e a fülemilék este,
ha jön a május, éppen úgy, mint régen...?

Nyomot keresni frissen hullott hóban
idegen járja ösvényeimet...?
(S nem rezzen össze, ha a sűrű közt
megreccsen egy ág a háta megett...?)

4.

Válasz nem jő. Az éj setét és néma.
Éjfélt kondít egy távoli torony.
Kísértetek denevérszárnyain
most felkeresem régi otthonom.

Halott zárjában kattan a kilincs.
Egy régi ajtó vágyva megremeg.
Tágult szemmel figyelnek a szobák,
ahogy a házon lassan átmegyek.

Álmából felriad az új lakó...
Reccsen az ágy. A padló csikorog.
A kémény nyög és felsóhajtanak
érintésemtől a hű bútorok...

Az ebédlőben fölhúzom az órát.
Karosszékedet eligazítom.
És láthatatlan kísértet-betűkkel
nevemet a falakra fölírom

"Itt jártam. Élek. Él az Isten is még.
És övé a legutolsó szó joga.
A tövissé vadult ember fölött
Ő az eke és a borona”

5.

Majd magamat, mint vérbe mártott kardot
a dúlt határon körülhordozom.
Jaj annak, aki otthonunkat lakja
prédára éhes bitorló-jogon!

Fölzúg az erdő, hogyha jönni látja!
Lába elé göröngyöt vet az út!
Rabszolgaság ellen az ősi föld
bogáncsokkal lázadni megtanúlt!

 Megkeseredik szájában a kenyér.
A bor ecetté lesz az asztalán.
Az ágy nem ád nyugalmat s rémek űzik
vacogó foggal át az éjszakán!

Nem ismeri el urának a ház
s tolvajt kiált mögötte a küszöb!
S arcába ütnek, hogyha nem vigyáz,
a dédnagyanyám-szőtte függönyök!
Halottak napján sírjukból kikelnek
a tisztes holtak, kicsik és nagyok.
És számonkérik tőle jussukat
és számonkérik azt, hogy hol vagyok...?

 Mert mienk csak ott a békesség, apám.
Másé csupán a dúlás és a préda.
Verejték nélkül termett gabonának
szára törékeny és kalásza léha.

Kivághatják a fákat mind egy szálig.
Porrá tehetik házunk, mindenünk.
Mégsem győzhetnek le soha, apám:
mert gyümölcsfát ott, csak mi ültethetünk!

6.

Én nem tudom, meddig marad ez így:
évekig-e? Vagy évtizedekig?
atomjaira robban-e a föld is,
míg a pokolból ember születik?

 De tudok egyet: gyűlölet tövise
nem virágzott még békét soha.
Haramiának a lopott födél
zsákmánya lehet csak, nem otthona.

S valahol messze innen van egy Isten.
Világoknak Ura és seregeknek!
Ki várja búsan és türelmesen
csordulását véres serlegeknek.

Míg eljön majd az Ítéletnek napja
s beteljesednek rendre az Idők.
És lesz igazság, hűség, becsület
és tisztesség az Úr színe előtt.

És megméretik majd súlya szerint
külön-külön az embernek fia.
És pelyvaként hull szét a semmibe,
kit arra ítél majdan a szita.

Ne félj apám. Ha űzött életünk
ma utak árkában is kanyarog:
az igazságot aranykönyvbe írva
megőrzik odafönt az angyalok.

És lészen egyszer fényes jel az égen!
És ítélet tétetik, igazán!
Megrendülnek az egek eresztéki...!
és akkor majd... haza megyünk, apám.

7.

Az éjszakába mártottam a tollam,
úgy írtam meg ezt a levelet.
Magába zár az árvaság magánya,
mint valamikor Mikes Kelement.

Egy új Rodostó partján hallgatom
az embertelenségek tengerét.
Virrasztgatok az éjjek éjszakáján
a bujdosó, száműzött emberért.

 Szemem romok-szakgatta horizonton
egy biztató kis jel után kutat.
De lassan változnak a csillagok.
S minden csillag Zágon felé mutat...

Bajorerdő, 1947

 

 

 

KARÁCSONYI VERSEK

I.

 Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből
előoson a téli szürkület.
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.

Egy vonat sípol messze valahol.
Fulladtan vész el fák között a hang.
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze
kísértethangon fölsír egy harang.

Olyan este ez is csak, mint a többi:
olyan a színe, nyirkos ködszaga.
Pedig valahol szent titokpalástban
csodát takargat ez az éjszaka...!

Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre! 

Keresik régen bölcsek és királyok,
papok, költők és koldusok.
Világmegváltó konferenciák
várják jöttét és fényes trónusok!

Megérkezett. Bámulják bamba szemmel
barmok, cselédek, pásztorok.
Talán van olyan is, aki letérdel
s valami együgyű imát motyog.

A jászol fölött fölragyog egy csillag,
néhány angyal és gyermek énekel...
Szelíden száll az ének és a pára
szurtos ólból a fényes égre fel...

Aztán a barmokat itatni hajtják.
A hajnal megnyergeli rőt lovát
és robotos nyomán a szürke élet
megy úgy, mind eddig, megy tovább.

Mintha nem történt volna semmi sem.
Meresztgetik szemeiket a kandik:
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek...
amíg lassan a csillag is kialszik.

A zord-sötét zimankós fenyvesekből
előoson a téli virradat.
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak
s vacognak vedlő gondjaik alatt...

 Plarnhof, 1945. Karácsony

 

 

 

KARÁCSONYI VERSEK

 II. 

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

 Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel...!

Tagadjátok...? Restellitek...?
Elfordulnak fejeitek...?
Megvakultak szemeitek...?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek...?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek...?

Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

 A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

 1946

 

 

 

A LÉLEKLÁTÓ
Kele Jánosnak, a testvér szomorú szeretetével

Úgy jár itt az emberek között,
mint ki messzi nagy hegyekről jött.
Arcán a mindenttudók mosolyával
bölcs-szelíden néz szembe a világgal.
Keresztül lát álarcon, jelmezen.
ElŐtte minden ember meztelen.
Minden titok mélyébe belelát
és mosolyogva mindent megbocsájt.
Mert minden mögött, ami emberi,
a rejtett összefüggést keresi.
A titokzatos aranyfonalat,
mely valahol a mélységben halad,
s túl emberen és sorsokon felül
egy fenséges titokban elmerül.
Hányszor gondolta már, hogy megtalálta!
De beleveszett újra a homályba,
és nem maradt más, csak a vak zavar,
az örvény, amely sorsokat kavar,
a rontás, amely lelkeket emészt,
és bánatot lát csak és szenvedést,
és embert, hitványt, pőrét, aljasat,
ki rothadást rejt rongyai alatt.
Csak nézi, nézi tehetetlenül,
míg minden bánat benne összegyűl
s úgy áll a roppant súly alatt, hajolva,
akárha költő, vagy próféta volna.

Bajorerdő, 1947. november.
(A Szászrégeni néplap közlése alapján)

 

 

 

Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus,
aki az utcasarkon kéreget,
mert felette tiszta ég ragyog,
s az ég szereti a szegényeket.

S a koldusok nagynéha hinni tudnak,
Istenben, égben, s abban, ami szent,
és imádkozni tudnak és szeretni
s a lelkük álma: Léthe-parti csend.

És jó annak, kit szánakozva néznek
és megsiratják fátylas csillogását
mosolytalan két könnyező szemének.

Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:
pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:
mindenkinek adósa maradok.

Mert szeretetben, hitben és reményben
a koldusnál is koldusabb vagyok.

 

 

 

Hej emberek! Markomban sűrű
fekete vérrel telt kupa!
Ezzel köszönt rátok egy rongyos,
világgá űzött árva kobzos
utolsó Koppány-unoka!

Borra nem telt. Így hát kupámat
megtöltöttem bús magyar vérrel.
Hozzátok szólok emberek!
Héj, testvéreim, emberek,
öt világrészen szerte-széjjel!

Ím alvadt vérrel telt kupámat
e rút világon végigöntöm
s magyar vér mellett, ahogy illik,
az újesztendőt ősi módra
zord táltos-szóval fölköszöntöm!

Babonát mondok, szörnyű átkot!
Vad mágiát, mely megfogan:
megátkozom azt, aki vigad!
Ki bort iszik, asszonyt ölel,
békében él és boldogan!

Mert jaj, véres nép ma az én népem!
Ordas vadak tépik a testét!
S kik elfordulnak tőle, hogy ne lássák:
átok marja ki két szemük világát
s pusztuljanak, ha gyászát elfeledték!

Méreggé változzék a bor minden pohárban
és tébolyult sikollyá a kacaj!
És szörnyű vész és halálhörgés légyen
és minden földi otthon porrá égjen
és minden céda ember benne égjen,
ki tudni arról semmit nem akar:
hogy miként pusztul börtönben, kínban, vérben,
egy részvétlen világ közepén
magára hagyott népem, a magyar!

Hungária , 1949. december 30.

 

 

 

ŐSZI HANGULAT

Szívem, ha majd a vándor-útra lépve
utánad nyújt'nám árva-két kezem:
a hosszú útra eljönnél velem?

Amerre én megyek,
a róna arra nem dalolva vár:
ott már az ősz varázsa megjelent,
és a kacagást letarolta már.

Mert ott az út köd-óceánba vész,
s eretnek-váddal vár a Golgotán,
s ki arra tér: végső szív-dobbanásig
tűz bélyeget visel a homlokán.

S vajjon, ha egyszer hajt a Sorsom:
harcolni vérvirágos tengeren,
szeretni fogsz-e úgy is, kedvesem?

S vajjon, ha majd megismered az útat,
s döbbenve látod: mennyi, mennyi vész;
útatlan végtelenbe elkísérsz?

 

 

 

Uram, én nem tudom az igazságot
miképpen osztogatod ezután,
hogy mindenkinek bár maréknyi jusson.
Annyit tudok csak: esztendeje immár,
hogy végigdúlt a vihar otthonunkon.

Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy:
nem akartunk mi semmi mást, csak élni.
Szántani, vetni és remélni.
Szántani, vetni és remélni
jó munkáért vidám aratást.
Nem imádkoztunk sokat, az igaz.
De szerettük a világodat, Uram,
ahogy megadtad: gondokkal telítve,
búval és örömmel fűszerezve,
a tövisek között egy-egy virág...
szép volt Uram, jó volt a világ.

Szerettük a patakodat, mely zengve
selyempartok közt vígan szökdösött.
A szellőt, ahogy hegyeidről este
virágillattal megrakódva jött.
Hajnalodat, amikor bokrétásan
felkacagott az ablakunk alatt.
Szerettünk minden bokrot, fát, virágot,
pillangót, felhőt, madarat...!

Apánk kezét. Anyánk mosolyát.
Kisgyermekünk első kacaját.
A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt.
A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt,
Feléd, Uram, akár a jegenye!
Jövendőt kért! Békét és életet!
Mégis a balkezed mozdult elénk
s reánk bocsátottad a végzetet.

Most már igazán nem tudom: a sorsot
hogyan s miképpen rendezed.
De bujdosók könnyében s bánatában
nem lelheted Uram a kedvedet.

Uram, nekünk ez a föld idegen.
Az ég sem derít itt sugarat miránk.
Bajor erdőkön bujdosó magyarnak
bogáncsos úton nem terem virág.
Más itt a szél. Másként suhog az erdő.
Más nyelven szólnak a patakok.
Bozót tépi a bujdosó magyart,
kivert, hazátlan, árva és zavart...
Uram, Te ezt így nem akarhatod!

Amerre járunk: köd lepi az erdőt.
Nyögnek a fák és tövisek sebeznek.
Bármerre indul céltalan nyomunk:
még az ösvény is átfordul keletnek.

Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk!
Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron!
Nem akarunk örökké bujdokolni
ezen a zord, otthontalan világon!
Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva,
tépett lélekkel és halálra váltan:
csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!

Vert farkas mellé farkasnak beállunk,
vagy koldusnak a templom küszöbére,
rabnak, ha kell, testvér-rabok közé:
csak haza jussunk végre!
Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz
s megértsük, amit zúgnak a szelek...!

Ha Szodoma láttán kővé változom:
Uram, én akkor is haza megyek!
Nincsen napodnak máshol melege.
Sehol sem olyanok a csillagok.
Ha százszor átkozott is az, aki magyar:
nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...!

Add újra látnom apámat, anyámat,
vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet...
Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe
eldobva végre a vándorbotot
s úgy súgjam megadással: Miatyánk...
sokat vétettem Ellened s nagyot...
de nézd:
megtörtént a Te akaratod.

Bajorerdő, 1945

 

 

 

Közületek ha őszi útra szállok,
öreg fenyők: csak várjatok reám.
Ha nemsokára sírva és zokogva
majd erre jár egy árva-bús leány:
mondjátok, hogy várjon még reám.

Súgjátok meg neki,
hogy bús-sötét erdő-magányotokba
az útam egyszer visszatér megint,
hogy a nyugati Dzsungel bujdosója
könnyes szemmel Kelet felé tekint.

S halkan, ahogy ment, visszatér megint.

Ha engem majd az évek leple elfed,
s a végtelent nagyon sokáig járom:
a hontalan, nagy évek köd-bilincse,
mondjátok, hogy csak álom, hosszú álom.

De hogyha, míg én mesze-messze járok,
itt hűtlen lesz hozzám egy szép leány,
öreg fenyők, ti kedves, jó fenyők:

akkor többet ne várjatok reám.

Szentgotthárd, 1926. XI. 14.

 

 

 

 

Katlan homályban halott bükk hevert,
szép volt, szent volt, olyan, mint az ember,
akit a zúgó fergeteg levert.
S bár csak halott volt, szú-kirágta, mállott,
de büszke volt még így is: hegylakó;
ember előtte szív-dobogva állott.

A templomba, így, oltárnak talál.
A bükk-erdőben ő volt ott a Csend,
a bükkerdőben ő volt a Halál.

Ekkor jöttél te. Te voltál az Élet,
a holtakat két élő szemmel nézted,
neked a nagy halott nem imponált,
s egy kacagással leültél a tönkre.

Szellő osont a völgyön titkon át,
s én néztem, néztem, néztem ezt a képet:
ilyen gyönyörűt, különöset, szépet
együtt talán először alkotott
a Halál és az Élet.

 

 

 

 

 

 

Ó, hála neked, könnyek Istene:
hogy adtál nekem két síró szemet,
és fájdalmat, és bánatot is hozzá,
s egy lelket, aki sohasem nevet.

Te tettél az ősz rokonává engem,
adtál magától omló könnyeket,
hogy megsírassak minden hantra hulló,
reszketve hulló őszi levelet.

Ó, hála néked, könnyek Istene,
hogy annyi bús mosolyt adtál nekem,
s megengedéd, hogy mindent eldaloljak
egyetlen húrra hangolt lelkemen.

Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne,
hogy húromat másra hangoljam át:
hálátlan voltomon haragra kelve,
Isten-kezeddel leszakítanád.

 

 

 

A BÉRCEK ÉNEKELNEK
Szeretett Apámnak ajánlom

Hallottad már,
mikor az esti-kék hegyek csoportja
egy dörgedelmes ősvitába kezd?

Halvány lilán mikor leszáll az est,
s a völgyben puska robbant zord halált,
hallottad már a félelmes zenét:
az őserdők felharsogó szavát?

A rianást, amely követve nyomba'
a hang után a végtelenbe fáj,
s fülekbe zúg: bujkáló idegen,
a végtelen szentség előtt megállj!

És a vadász, ki lent a szőke völgyben
csodálkozva a bérctetőre torpad,
vad félelmében énekelni kezd,
s önhangjától ijedten összeborzad.

 

 

 

BÚCSÚDAL

Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csók-virága:
ma csókolsz utoljára.

Ma nagyon szeress,
égjen ki lelked legforróbb sugára:
ma szeretsz utoljára.

Holnap gyűlölni fogsz.
Holnapra elmegyek.
Csak átkaid kísérnek,
s a jajgató szelek.

Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csókvirága:
ma csókolsz utoljára.

 

 

 

A TOLL

Nézted:
mikor a tollad sercegve szalad,
milyen szeszélyes útakat
kóborol be a fehér papíron?

Én azt hiszem, hogy én is toll vagyok,
eszköz egy láthatatlan kézben.
Szinte érzem:
életútam kanyargós nyomát
vérvörös csíkkal
mint festi be vérem.

Talán egy könyvben vagyok egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mi tudom én.
Csak azt tudom,
hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.

 

 

Itt nem lehet
csak áhitattal járni.
Szent tölgyfa-bolt:
itt mindent megtalálni
ami volt.
Itt a Csend lakik
és a szent Magány
csak itt lehet
imádkozni talán.
Csak itt lehet
szívet megnyugtató
nagy Estre várni
és megtalálni
a mosolygó Halált.
Itt látni kell
milyen megnyugtató
ez a furcsa szó.

ez az Este szó.
Itt látni kell:
hogy szép is a Halál,
villámfényben
ha néha arra jár
mikor áldozati tűz
lobban
és orkán orgonál.

Mert templom ez:
a Magány temploma,
A Szépség temploma,
Az Idő temploma,
Az Élet temploma
A Halál temploma
az örökkévaló
nagy Csend temploma.

Lehet-e itt Isten-tagadva járni,
és a Halált
remegve, félve várni és megtagadni
hogy szent a Magány s tagadni, itt,
hogy szent a temploma?

Nem. Soha.

 

 

HA VISSZATÉREK

Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:

vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

 

 

 

UTAZÁS

München felé vágtat a vonat.
Surranó villanyoszlopok.
Erdők és házak váltakoznak.
Idegenek. Magam vagyok.

 Rét közepén magányos fűzfa.
Megakad rajta a szemem.
Valamiképpen ismerős.
Valahonnan már ismerem.

Szalad a vonat. Ideges.
A rét s a fűzfa elmarad.
De viszem magammal a képet
mélyen a döbbenet alatt…

S már tudom is: a Szamosmentén
állanak ilyen árva fűzek.
Ágaikra estefele
vándorló varjak telepűlnek.

 ilyenkor már sárga a lombjuk.
Hulló arany öntözi őket.
Megadó mozdulatlansággal
nézik a változó időket.

 Körülöttük ezüst a rét.
Az ősz fátylai már ezek.
S ott túl a kolozsvári dombok!
Igen, reájuk ismerek...!

 Hóharmatos lankák mezőin
zörög a kukoricaszár...
Friss szél köszönt: tékozló gyermek
csakhogy itthon vagy ujra már...!

 A kálvinisták vén harangja
idáig bong az őszi csendben
s ott kanyarog az ország útja...
arra kellene haza mennem...

 S már megyek is. A régi völgyek
tárt öleléssel elém jönnek…
fehéren kacag a falu
és nincs határa az örömnek..!

 Ujjonganak a kerti fák!
Kutyám boldogan felcsahol!
A ház előtt vár a család
s egy gyermek kacag valahol…!

(Igaz lenne, hogy a fákból
már egy sem áll? A ház halott?..
S azt a kis sírt, ott fent, már régen
betaposták az állatok...?)

 Éles fütty. Váltók zakatolnak.
Ronggyá szakad a látomás.
München. Romok Vak pályaudvar.
Megérkeztünk Végállomás.

1947.

 

 

DALOL A HONVÁGY

Szeretnék szántani,
hat ökröt hajtani,
régi eke szarvát
kezemben tartani.

Harmatos hajnalon
régi útat járni.
Régi erdőszélen
virágot csodálni.

Szeretnék még egyszer
tavaszbúzát vetni!
Jó fekete földet
a kezembe venni.

Beszívni illatát
frissen kaszált fűnek,
mialatt a réten
tücskök hegedűlnek...!

Látni, még csak egyszer,
a leszálló estét.
Villanó szárnyával
az érkező fecskét.

Keleti ég alján
ahogy gyúl a csillag,
békés tájak fölé
békességet ringat...

Istenem, add hogy még
egyszer haza menjek!
Régi hegyeimen
új bort szüreteljek!

Fáj a bujdosás már.
Csupa fáj az élet.
Elvész idegenben
erdélyi cseléded.

Régi hegyeimen
lábujjhegyen járnék.
Jó volna a napfény!
Szép volna az árnyék!

Szép volna, jó volna!
Hallgass meg, Úristen!
Hisz más kivánságom
e világon nincsen:

Szeretnék szántani!
Hat ökröt hajtani!
Régi ekém szarvát
még egyszer...
még egyszer
kezemben tartani!

 

 

 

Jézus zsidó volt és zsidók voltak
kik fölszögezték a keresztre.
De Isten-voltát reánk hagyta
emberséges emberekre.

Bár latroké ma a világ
s annak minden rablott pénze:
sem az arany, sem az ezüst
nem váltható békességre!

Zűrzavar van ma a földön,
istentelen lopás, csalás.
De akik ezt reánk hozták:
azok számára nincs maradás!

Gonosz a gonoszság bére,
ki szemetet vet: gazt arat.
Elpusztul mind aki hitvány,
csak a becsületes marad.

Mert a derék embert Isten őrzi
s Ő bünteti a bűnösöket!
Bár Isten malma lassan őröl,
de felőrli a szemetet!

S lesz Krisztusban békessége
annak, kinek lelke tiszta,
s mindaz, ami rossz volt s elmúlt,
nem tér többé soha vissza.

Szeretet s nem gyűlölködés,
tisztesség és nem csalás:
a magvető munkájára
ez hoz csupán jó aratást!

Tanulj ember, tanulj magyar,
az élet ma oskola!
Ki szeretetből levizsgázik,
annak lesz csak jó sora!

A hitványat, mint a pelyvát
jóféle szél tova fújja,
míg az igazat megőrzi
az Úristen akarata.

Egyszerű kis versikémet
vidd el jó szél szép hazámba,
hogy aki szavát megérti,
legyen annak vigaszára!

(Magyarok Vasárnapja, 1995. nov. 12. 10. o.)

 

 

 

KIVÁNDORLÓK DALA

 

Bús vállunkon nyűtt tarisznya,
nyűtt lábunkon ócska csizma,
fel is út, le is út,
idegenbe visz az út.

Fáj szívünkben régi emlék,
bizony pajtás, haza mennénk,
de nincs hova: nincs hazánk
se otthonunk, se anyánk.

Idegenből idegenbe,
munkahelyről munkahelyre
visz az idő, visz a szél,
gonosz idő, gonosz szél.

Gép dübörög, fejsze csattan,
otthon járunk gondolatban
s míg hordjuk a szolga-súlyt
fáj az élet, fáj a múlt.

De majd egyszer üt az óra
s fölszállunk egy víg hajóra,
hohahó, szép hajó!
Vitorlája, mint a hó!
S nyűtt szívével halál szárnyán
hazatér a bujdosó.

(Wentorf, 1951)

 

 

Egy égő csillag száll keletre,
útja ezüstös lángban ég;
távolba tűnt… szikrázó útja
már nincs sehol, már újra kék.

Ha lelkünkben lehull egy csillag,
nyomában égő seb fakad,
de vér-rubintól fényes útja
örökre fáj a fény alatt.

(Ifjú Erdély, 1925. október)

 

 

Ugye pajtás, ma Te is érzed:
ez itt nem a mi tavaszunk.
Idegen éghajlat alatt
pusztuló gyümölcsfák vagyunk.

Virágtalanok itt az erdők.
Nem jó itt nekünk, Kenyeres.
Szelek s madarak rendre jőnek,
de egy se bennünket keres.

Mit ér, hogy a gyümölcsfák vagyunk,
ha lefagy rólunk a virág,
idegen éghajlat alatt
penész gyötör és moha rág?

Gyökerünket keleten őrzi
valami babonás varázs
s ebben az idegen tavaszban
lassan megöl a hervadás.

Már eltűnt régen a hajó Veled
és én még mindég kendőt lengetek.

S amíg távolba réved a szemem:
arcod vonásait idézgetem.

Tengerverés csapdos a partokon:
benne hangod zenéjét hallgatom.

S a szélben, mely hajamba beletép,
ott érzem még a kezed melegét.

De mindez búcsú már, tudom nagyon.
Elnyel a távol, mint egy ősvadon.

Pókok szövik be lépteid nyomát,
holnapra új lakót kap a szobád,

s elönt a hétköznapok bús sora,
mintha nem is lettél volna soha…

Csak én állok még itt. De már ködöt
lehel a tenger árnyékod mögött,

s míg lengetem a kendőm, lengetem:
emléked lassan eltemetgetem

(1950. január Szászrégen és vidéke, 2001. június)

ELSŐ GALAMB
               Egy magyar asszonynak küldöm, Amerikába

Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.
Az ember elveszett.
Gépek nyelték el s formáltak belőle
juhnyájat és sáskasereget,
uniformizált robot-hadat,
mely mindent felfalt, mindent megevett:
hitet, jóságot, békét és reményt…

Ültünk nehányan együtt, kik megmaradtunk,
romok között és lestük a napot,
hogy fölkél-e még számunkra valaha.
De kelet felől csupán a fellegek
moraja jött s dért vacogott az éj
s patkányok rágták ki holtak szájából
a legutolsó falat kenyeret.
Amerre néztünk: véres volt a tenger
s gennyes sebektől fertőzött a föld.
Csupa gyűlölet volt az ember
s csak az volt ember, aki ölt.
Gonoszságot szolgált a tudomány,
hozsánna hirdette az embertelenséget
és minden ami szép volt
ledőlt, leégett.

Ültünk a romokon és azt mondottuk: vége.
Az ember elveszett.
És aztán már csak a halálra vártunk.
Forgott a föld. Szelek jöttek és mentek.
Denevérek szárnya suhogott
s hírük sem volt az embereknek.

És akkor:
egyszerre csak a vaksötéten át
kinyúlt felénk egy gyönge női kéz.
Meglengetett egy szál fehér virágot:
ennyi volt az egész.
De mintha bűbájos varázslat történt volna.
Emlékek támadta föl bennünk valahol.
Zenéltek lágyan réghallott szavak.
S felnyitotta szemét egy megcsúfolt véres angyal
valahol a romok alatt.

És felujjongtunk, mint kiket a mélyben
elér egy titkos, drága üzenet:
Emberek vagyunk még, emberek!
Nem zúzott gépei egy bomlott-agyú kornak!
Nem tépett lomb, kit vak szelek sodornak!
Emberek vagyunk még, Isten népe!
s hiába fojtanak koromba, vérbe,
hiába dőlt le minden talmi érték:
a mi jussunkat más egekben mérték
s van még valahol Isten, jóság, béke,
igazság, erkölcs, szeretet…
ember…!

Ó asszonyi kéz, ki véghetetlen tenger
véres hullámai fölött nyúltál felénk
testvért kereső szent egyszerűséggel,
kit első galambként viharokon át
mint szent iránytű a szíved vezérelt:
minden országok bölcs vezérei
tanulhatnának tőled szebb politikát.

Kik hasztalan keresik három éve
a forrást, melyből fölfakad a béke,
vén könyvekben kutatják, lombikokban,
elméletek varázsszerei közt,
boszorkánykonyhák, alkimista titkok
bűvös tüzében, vérben,
írott törvényben,
fegyverben és fegyvertelenségben,
csak ott nem, ahol titkos fészkén ül,
mint madár, ki már röpülni vágyik:
az emberek szívében.

Áldott légy, te habfehér galamb,
ki mint a gyermek éjek poklain
szálltál felénk rémségről mit sem tudva
s kezed kinyújtva
rebegted el a régfeledett jelszót: szeretet…!
Mikor már azt hittük, hogy minden elveszett
s Isten képét betemette egy összedőlt világ,
úgy nyíltál ki romok között,
mint egy fehér virág.
S előled a fagyos vak éjszaka
fekete felhők hátán tovanyargalt
s romok fölött, magosan egy csillag
meghirdette a hajnalt.

(1947.)

ÉBREDJ MAGYAR!

Kedves Lóri!
Amint látod: fölszakadt belőlem ez a mély gennyes seb.
Itt küldöm emlékbe. Sajnos, öregszem gyorsan.
Amint láthatod, már az írógépet is nehezen kezelem.
Sok hibát ütök.
Minden jót kívánva nektek, fiataloknak,
szeretettel köszönt:     Albert Bátyád  (1995. aug. 3.)

Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt
egy céda Európa közepén!

Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar,
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?

Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!

(MAGYAROK VASÁRNAPJA, 1995. OKTÓBER 1.)