Bárdos Dávid

A XIX. század története tele van nagy szónokokkal. Mindenki ismeri Kölcsey Ferenc Kossuth Lajos, Széchenyi István nevét. Az is közismert, hogy a hatvanas évek legnagyobb politikusai, Deák Ferenc, gróf Teleki László, Tisza Kálmán is kiváló szónokok voltak. De azt már nagyon kevesen tudják, hogy az 1861-es országgyűlés egyik legnagyobb szónoki sikerét Madách Imre aratta.
Madách Imrét ma úgy ismerik az emberek, mint a XIX. századi magyar irodalom legnagyszerűbb verses drámájának, Az ember tragédiájának íróját. Ám első nagy sikerét nem irodalmi, hanem politikai téren érte el.
Az 1860. október 20-án megjelent császári rendelet, az úgynevezett októberi diploma után Ferenc József kezdeményezte az országgyűlés összehívását. A megyékben újra megindult a politikai élet. A Nógrádban létrejött megyebizottmány 1861. január 10-én kelt felhívása, illetve a március 12-én kelt nyilatkozat, melyeknek megszövegezésében Madách Imre aktívan részt vett, már mutatták, hogy politikai nézetei 1849 óta lényegében változatlanok. Krizsán László szerint a márciusi „nyilatkozat a legforradalmibb, a legeltökéltebb kiállás 1848 ügye és annak folytatása mellett.”[i] Nógrádban szinte azonnal felmerült Madách Imre követté választásának gondolata. Ez egyébként sem véletlen. Már a fiatal Madách Imre is kiemelkedett kortársai közül. Erről így ír tanulmányában Szabó Béla: „A politikai életbe lépő Madáchot már ekkor pályatársai fölé emelte átlagon felüli műveltsége, irodalmi érdeklődése és elhivatottságérzete. A felvilágosodás és a nagy francia forradalom szülte liberalizmusnak lelkes tisztelője és rajongója.”[ii] Aztán ehhez járult Madách 1848-49-es bátor szereplése, majd az ötvenes évek hűsége, az, hogy börtönt is szenvedett elveiért.
Így történt, hogy 1861. március 12-én Balassagyarmaton, az akkori megyeközpontban kinyomtatták Madách Imre választási röplapját Politikai hitvallomás címmel[iii]. Ebben fejtette ki, hogy képviselővé választása esetén a 48-as eszmék mellett fog kitartani.
A röpirat hatását sejteni lehet abból a tényből, hogy egy bő héttel később, március 20-án Madách Imre lett Nógrád megye egyik országgyűlési képviselője. A kérdésben olyan nagy volt az egyetértés, hogy bár két politikai tábor alakult ki a tanácskozások során, őt ellenjelölt nélkül, közösen, egyhangúan választották a megye képviselőjévé.
1861. április 6-án Madách részt vett az országgyűlés megnyitásán. Valamivel később, május közepén megkezdődött a ház vitája arról, vajon feliratot, vagy határozatot helyesebb-e intézni az uralkodóhoz. Mindkét párt vezetője: Deák Ferenc is, Teleki László is nagy népszerűségnek örvendett, melyet többek között kiváló szónoki képességüknek köszönhettek.
A rengeteg felszólalás miatt egyre inkább elhúzódó vitához Madách is szeretett volna hozzászólni, és annak ellenére, hogy felkérték, ne nyilatkozzon az idő szűkössége miatt, nem volt hajlandó visszavonni hozzászólási kérelmét, így május 28-án szót kapott. Aznap mondta el „A felirat vagy határozat kérdésében” címen ismert beszédét, mellyel osztatlan sikert aratott.

A felkészülésről, az anyaggyűjtésről, a beszéd megszületéséről keveset tudunk. Maga a beszéd két helyen árulkodik arról, hogy az országgyűlési felszólalások, a vita közben Madách változtatott a szövegen. Az első ilyen árulkodó mondat a szöveg harmadik bekezdésében olvasható „De melynek borzadalmait oly remekül ecsetelték már előttem, hogy halovány színeimmel hozzájárulni nem akarok, s csak annak vizsgálatába bocsátkozom…”. Akár szerepeltek az eredeti elképzelésben a tizenkét évre vonatkozó panaszok, akár nem, Madách mindenképpen a felszólalásokra utal ezzel a mondattal. A második ilyen, a beszéd utólagos megváltoztatásáról valló részlet az utolsó négy bekezdés. Itt szó szerint olvashatjuk: „Még csak néhány részint a házban, részint szomszédainknál felmerült eszmére kívánok reflektálni”. Jól látható egyébként is, hogy az idézett mondat előtt egy klasszikus beszédzárlat van, egy buzdítás: „Összecsaphatnak még egyszer felettünk a keserűség setét hullámai; de a mi győzelmünk csak idők kérdése, a durva erőszak csak efemer győzelmet arathat, az eszme fölkél és közvagyonná lesz, melyért első kimondói elvérezének.”
A beszéd eredeti formája nagy valószínűséggel még Sztregován készült. Erre vall, hogy fő gondolatát az országgyűlés céljáról és jelentőségéről már megfogalmazta követté választása után elmondott beszédében[iv]: „Ha majd látandja azon hatalom, mely hazánk megsemmisítésére tör, hogy az ország gyűlése egy ember gyanánt, mint szeretem hinni, nyilatkozik a sarkalatos jogok mellett, melyek megőrzése tisztéül tétetett, lehet, sőt valószínű, hogy meg fogja azt szüntetni, ez hatalmában áll, üldözheti egyes tagjait is, ez is lehetséges, de nem áll hatalmában az igét, mely kimondatott, a nemzet összes képviseletének nyilatkozatát elrejteni Európa előtt, mely figyelemmel hallandja azt;”
Ezzel szinte azonos az a szövegben elhangzó szakasz, amely talán eredetileg a beszéd zárlata lett volna: „Éppen azért tehát, mert tudom, hogy szavunk határozat formájában is végig fogja rezegni a világot, hiszem én is, mit az igen tisztelt képviselők mondottak, hogy országgyűlésünk nem lesz eredménytelen; mert most a jelenben más eredményt nem is várok, mint azt, hogy megértsen a világ, s hiszek lételünk biztos voltában a jövőben, mert e megértett szó a jog, igazság és haladás szava leend.”
Mindez azért különösen érdekes, mert bizonyítja, Madách nem jelentéktelen vidéki képviselő, akire Pesten ragad valami a nagyok nézeteiből, aki hiúságból ragaszkodik minden áron beszéde elmondásához, hanem épp ellenkezőleg, az országgyűlésre jól felkészülten érkező, a világpolitikában tájékozott, széleskörű, friss műveltséggel rendelkező ember, aki egészen új szempontokat tár a követtársai elé. Ez is bizonyítja, amit a Tragédia is, hogy Sztregováról Európára látni.
Az Országgyűlési Naplóból kiderül, hogy Madáchnak óriási sikere volt, hallgatósága harminchétszer szakította félbe tetszésnyilvánítással.
Már másnap, május 29-én megjelent a beszéd a Magyarország című lap mellékleteként. A lap így kommentálta: „…Madách Imre tartott közfigyelmet nyert jeles beszédet.”[v] Ugyanezen a napon a Magyar Sajtó ezt írta „Bónis Sámuel jeles szónoklatát legközelebb egész terjedelmében közlendjük, úgy szintén Madách Imre beszédét is, melyre annak érdekessége és újabb eszméi miatt előre figyelmeztetjük olvasóinkat.”[vi] A Sürgöny című lap pedig még mindig 29-én így számolt be az eseményről: „Madách Imre, az eddig fellépett ujonc-szónokok egyike, ki egy kissé elfogult vala ugyan, de beszéde szabatos, s nagy olvasottságot tanúsított. Különösen sikerült beszédének azon része, melyben megmutatá, hogy a magyar nemzet Szent Istvántól kezdve az európai civilisationak mindig előterén állott, s ezért ha a németek bennünket hálátlanoknak cimeznek, mivel civilisatiojukat egyedül nekik köszönhetjük, ez annyit tesz, mintha a kakas a maga kukorékolásának érdemet tulajdonitana.”[vii] Majd 30-án a Magyar Sajtó, június 1-jén pedig a Sürgöny közölte. Később három különböző német nyelvű lapban, valamint röpirat formájában mind magyarul, mind németül, legvégül pedig Tisza László és gróf Széchenyi Dénes felszólalásaival együtt külön kiadványként is megjelent.[viii] Édesanyjához írott leveléből[ix] is kiderül, mekkora sikert aratott Pesten:

Tegnap beszéltem az országgyűlésen tökéletes sikerrel. Rendkívüli tetszés és taps között, a városban kocsmákban kávéházakban az nap csak arról beszéltek, mindez pedig annál nehezebb volt, mert a tárgyat már két hétig csépelték, a publicum megunta még hallgatni is, s valami ujat találni kétszeres mesterség. Az újságokat ma reggel mellyek megjelentek, elküldtem. Három külföldi német lapban is meg fog jelenni beszédem, s külön röpiratban magyarul és németül, majd ezekből küldök haza. Egészségemnek az igaz egy kicsit ártott, amennyire bizon az izgatottságtól a szívverés erősebb lett, de Kovácsnak is olly öröme volt a sikerben, hogy azért meg bocsájtott, meg parancsolta, hogy két nap ne mennyek ülésbe s csillapító szereket szedjek s minden jó lesz.

Kezeidet csókolom a gyermecskékkel együtt a többieket tisztelem, s kérve továbbra is szeretetedet, vagyok

A küldött lapokat kérlek tedd el, és Sréter Miklós barátomnak is mutattasd. – Beszédem után minden nevezetesebb követ felkelt a helyéről, hozzám jött kezet szorítani, s valami fél fertályig a tanácskozás is meg szakadt. Beszédem közben barátaim féltek, hogy rosszul leszek, olly rendkívül halvány voltam, mint mondják.”

A hazaküldött újságok sajnos elvesztek a Madách-hagyatékból[x]. Madách készült felszólalni a nemzetiségek kérdésében is. Ez annál is inkább érthető, hiszen Nógrád jórészt szlovák lakosságú volt, Madách ezért fordult már választási röpiratában is külön „tót ajkú választóihoz”. Ennek a beszédnek az elmondására azonban az országgyűlés korai berekesztése miatt nem került sor. Egy ideig úgy látszott, a szöveg napvilágot lát Pompéry János lapjában, de a politikai helyzet gyors romlása miatt csak megcsonkítva jelent meg. (Erről Nagy Ivánnak Madáchhoz írott leveléből tudunk.).[xi] Összegyűjtött beszédeit először Gyulai Pál közölte Madách Összes műveinek kétkötetes kiadásában 1880-ban, majd megjelent 1942-ben a Halász Gábor szerkesztette Madách-összesben is. A beszédek külön kiadványban 1987-ben jelentek meg a Magvető Könyvkiadónál a Gondolkodó Magyarok sorozatban Szigethy Gábor előszavával és jegyzeteivel.

Hogy láthassuk, hogyan nyűgözte le a hallgatóságot Madách ezzel a rendkívül ötletes és fordulatos beszéddel, nézzük magát a szöveget.
Az első kérdés, hogy a szónoki beszédnek melyik típusába sorolható be Madáché. A klasszikus, arisztotelészi retorika három beszédtípust különböztetett meg, a tanácsadó, a törvényszéki és a bemutató beszédét[xii]. Madarászné Marossy Ágnes[xiii] említi cikkében Pécseli Király Imrét, aki 1612-ben megjelent latin nyelvű retorikájában négy fő beszédtípust említ. Ezek pedig a tanító beszéd, a törvényszéki beszéd, a tanácskozó beszéd illetve az ünnepi beszéd. A romantikára általában nem jellemzők a tiszta műfajok, ennek ellenére Madách felszólalása elég egyértelműen az arisztotelészi tanácsadó, illetve a modernebb felosztás szerinti tanácskozó beszéd, azaz a genus deliberativum kategóriájába sorolható be. Maga a beszéd, amely nagyjából követi a klasszikus retorikai formát, erősen romantikus stílusú. Ez tökéletesen megmutatkozik, mint majd látni fogjuk, a néha végletes fogalmazásban vagy az erős ellentétezésekben.

A beszéd a szokásos bevett megszólítással indul. Az első rész, a bevezetés további két egységre választható szét: a jóindulat megnyerésére illetve a beszéd főtételének kimondására.
A második rész, a tárgyalás újabb három egységre oszlik. Egy rövidebb elbeszéléssel indul, ezt követi a főtétel bizonyítása elsősorban cáfolatokkal. A második cáfolat maga is két egységből épül fel. Az első a magyarság általában vett műveltségét bizonyítja, a második szűkebb térre összpontosít, a politikai érettségre. Részösszefoglalás következik, ebben fejti ki Madách, hogy támogatja „főbb pontjaiban” Deák Ferenc indítványát, majd hozzáteszi, hogy egészen pontosan a Tisza Kálmán-féle módosítvány mellett voksol.
A beszéd befejező elemeként buzdítás hangzik el, majd kitérésként három olyan kérdésről beszél, amelyek az előtte elhangzott felszólalásokra vonatkoznak. Végül egy második záró buzdítással fejeződik be a szónoklat.

A megszólítás az országgyűlésben szokásos forma. A jóindulat megnyeréséhez tartozik, hogy a szónok meggyőzze hallgatóságát saját felkészültségéről, tudásáról, műveltségéről. Nem véletlen tehát, hogy Madách első szavával egy jól ismert történetíróra, Edward Gibbonra hivatkozik, sőt tőle idéz. Ez ismét a sztregovai anyaggyűjtés bizonyítéka, hiszen Gibbon munkája megvolt Madách könyvtárában, forgatta is a Tragédia megírásakor, sőt kedvenc olvasmányai közé tartozott.[xiv]
Ahogyan Grétsy László írja „csupán külső tekintélyérv az ismert névre, személyre való hivatkozás, de tagadhatatlan, hogy ez is javára, előnyére válhat a beszédnek.”[xv] Különösen így van ez akkor, ha a hivatkozás emellett olyan történet, amely azonnal a jelenre vonatkoztatható. Madách a bomló, a közfelfogásban züllöttnek tartott késő-római kort idézi fel, és ezzel állítja szembe az erkölcsöt, a „polgárerény”-t, ez lehetőséget ad számára, hogy az első egység hatásos lezárásaként Berzsenyitől idézze A magyarokhoz című ódáját.
Madách nem nevezi meg a szerzőt, helyette csak annyit mond: „koszorús költőnk”, számít rá, hogy a hallgatósága is ismeri, ezzel azt a hatást kelti, hogy közös a műveltségük, megadja nekik a tudás, a ráismerés örömét. A országgyűlési jegyzőkönyv bizonyítja, nem csalódott.
A főtétel kimondásához ismét Gibbonra hivatkozik, és az egész beszédre jellemző módon szélsőséges, romantikus ellentétekkel állítja szembe egyfelől a klasszikus demokrácia nagyjait (Cincinnátus és Arisztidész) az antikvitás zsarnoki figuráival (Heliogabalus és Cleander), másfelől a negyvennyolcas idők hőseit (Perényi és Csányi) a kortárs Ausztria sikkasztásba belebukott alakjaival (Bruck és Eynatten). Külön hangsúlyt ad az utóbbi ellentétnek, hogy a két magyar vértanúhalált halt, míg a két osztrák szégyenében öngyilkos lett. A szónok ügyes fogása, hogy a hősöket, mint Magyarország jelképeit éppen a becsületét vesztett két osztrákkal, mint Ausztria megtestesítőivel veti össze. Külön figyelmet érdemel, hogy Madách komoly személyes bátorságáról tesz tanúbizonyságot, amikor a negyvennyolcas alakokat felemlegeti, hősként idézve azokat, akiket a még mindig létező osztrák hatalom bűnösként ítélt el. Másfelől nem fél szóbahozni az Eynatten-ügyet, amikor pontosan tudja, hogy az osztrákok számára kínos. Egyúttal – és ez újra a hallgatóságnak szóló üzenet – megmutatja, hogy pontosan tájékozott a „napi politika” eseményeiben. Ne felejtsük el, hogy Madách egy ismeretlen vidéki képviselő, tehát kétszeresen meg kell küzdenie „a hallgatóság jóindulatáért”.
A gondolatmenetet csattanóként zárja a Shakespeare-hivatkozás „valami rothadás van az álladalomban” ami egyúttal a beszéd főtétele. Lehet, hogy Madách maga fordította[xvi], mégpedig a már a Berzsenyi-idézetnél megfigyelhető – és rá különben is jellemző – szabadsággal a Shakespeare szöveget „Something is rotten in the state of Denmark”.

A második rész, a tárgyalás három nagy szakaszra tagolható. Madách egy rövid átvezető elbeszéléssel indít. Tacitust idézi latinul, ismét tekintélyre hivatkozva, ismét a közös műveltség összetartó erejére építve, mintegy közös gondolkodásra híva fel a hallgatóságot. A türelem, amelyről itt szó van, az elmúlt tizenkét évre vonatkozik. Madách tökéletesen ráérez, hogy nem szabad a már hetek óta folyó panaszáradatot tovább folytatnia. Ezért olyan, a hallgatóság számára valószínűleg új megközelítést választ, amely neki nagyon is ismerős lehet: a Rückblickben emlegetett osztrák civilizátori tevékenység cáfolatába kezd. Hogy ebben alaposan elmélyült, és éppen ebből a szempontból, bizonyítja 1859-ben írt A civilizátor című arisztophanészi komédiája. A Bach-rendszerről alkotott véleményét jelzi már az is, hogy a mű civilizátori hősét svábbogarak kara kíséri.

Természetesen az országgyűlésben komoly hangon beszél a dologról. A tárgyalás első bekezdésének végén szónoki kérdés hangzik el: „vajon azon osztrák státusférfiak, kik oly szentségsértő kezekkel merészeltek a történeti fejlődés és emberi jog kerekébe belekapni, s kiknek politikáját a siker, a kormány-tudomány örökös mérőserpenyője régen elítélte: bírtak-e legalább eszményképül oly nagy, oly lelkesítő ideát, mely eljárásuk mentségeül szolgálhat?”
A tárgyalás második szakaszában Madách erre a kérdésre keres választ. Két ilyen „lelkesítő ideát” emel ki az osztrák röpiratból. Ezek cáfolatával fejti ki véleményét.
Az első állítás, hogy az osztrákok a birodalom egysége érdekében cselekedtek. Madách elismeri, hogy az egységes nemzetté válás szép eszme, de rámutat, hogy mintegy másfélezer évvel elkésett Ausztria, amikor 1849 után próbálkozott megvalósításával. Egy eredeti nyelven idézett francia szólással (a nagyszerűt a nevetségestől csak egy lépés választja el), illetve Don Quijote alakjának felidézésével teszi nevetségessé az osztrákokat. Nem áll azonban meg a tagadásnál, a következő három bekezdésben a kor legmodernebb tudományos nézeteire támaszkodva bizonyítja a maga igazát. Mindenekelőtt az akkor gyorsan fejlődő biológiára hivatkozik, élő szervezeteknek tekintve az államokat, népeket. Amit az ember tevékenységéről, az élő anyagba való beavatkozásról mond, nagyon emlékeztet Az ember tragédiája Falanszter-színének gondolatára „Ki azonban már meglevő életvidor organizmusok közé lép, s azokat akarja összeolvasztani: annak gyilkolással kell kezdeni és romlást, rothadást igen, de életet előidézni sohasem fog.” Az egybehangzás nem meglepő, mivel még szinte meg sem száradt a tinta a Tragédia kéziratának utolsó lapján. Látni fogjuk, hogy ilyen kapcsolat több is van a beszédben, érdekes, hogy a Tragédia gondolatai milyen szorosan kapcsolódnak az itt elmondottakhoz.
A gondolatmenet végén Madách példák sorával bizonyítja, a magyarság nem olvasztható be Ausztriába, önálló léte Európa érdeke. Majd (bizonyítás nélkül, talán az országgyűlés közvéleményére hagyatkozva) egy buzdító fordulattal a magyarság világtörténeti hivatását említi.
Zárásként a hét alvó legendájára hivatkozik. Ebből kiemel egy elemet, amelynek a történetben egészen más a jelentése Madách azonban szokása szerint szabadon bánik forrásával, a megkésettség, az időből való kiesés parabolájaként hivatkozik rá[xvii].
A tárgyalás következő szakasza vizsgálja a második osztrák „vezéreszmét”: azt, amely szerint az osztrákok a civilizációt akarták keletre terjeszteni, és erre szolgált az előző tizenkét év. Ezt az állítást Madách két szempontból közelíti meg, előbb a nemzet általános műveltsége, majd pedig politikai érettsége felől.
A magyar történelemre hivatkozik, Szent István korától bizonyítva, hogy a magyarság műveltsége mindig európai színvonalú volt, sőt Kálmán (aki a „köztudalom” szerint tagadta a boszorkányok létét), majd a protestantizmus születése idején (a vallási türelem) előtte is járt Európának.
A példák felsorolása közben Madách szellemesen, a hallgatóság szimpátiáját, türelmét erősítve újra a már egyszer alkalmazott módszert választja: azt mondja, hogy nem részletezi a kérdést, nem akarja fárasztani vele a hallgatóságot.
Az általános műveltségi színvonal után konkrétan a tudományosság fejlődését vizsgálja. Most a kultúrtörténet tényeit sorakoztatja fel, megemlíti a konstantinápolyi, az olasz, a francia, a német kultúra hatását Magyarországra, szembeállítva mindezzel az osztrák hatalom törekvéseit, amelyek nem fejlesztették, inkább csak gátolták a magyar fejlődést. A bekezdés végén hatásos módon Kazinczy neve jelenik meg. Ő minden képviselő számára nyilvánvalóan a nemzeti gondolat megtestesítője, aki hosszú osztrák börtönbüntetést szenvedett el. Ráadásul nevének említése aktualitás is, az ötvenes évek végének legnagyobb hatású nemzeti megmozdulása volt a Kazinczy születése századik évfordulójának alkalmából szervezett országos gyűjtés és ünnepségsorozat. A Nemzeti Múzeumban rendezett központi ünnepségen jelen volt Deák Ferenccel az élen a teljes politikai elit, az ünnepség szinte teljesen politikai jellegű volt. Ez a mondat annyira kemény, hogy a röpiratban csak lapalji jegyzetként szerepel[xviii].

A következő három mondat a németség civilizátori impotenciáját bizonyítja, előbb azzal, hogy Közép-Európában vagy Oroszországban sem a német, hanem a francia kultúra van jelen, később azzal, hogy a Magyarországra betelepült németek beolvadtak, a magyar kultúrát vették át. Végül, ismét Madách friss tájékozottságát bizonyítva, az Amerikába vándorolt németek ottani beolvadásáról beszél, illetve az Afrikát Európa számára meghódító misszionáriusokat említi, akik nem németek, hanem angolok.
A következő bekezdésben kifejti, hiába sorolják az osztrákok, milyen civilizátori sikereket értek el Magyarországon egyre-másra saját érdemeiket hangoztatva, minden szavuk csak annyira igaz, mint amennyire Bach Rückblickje, amely Madách szavával élve „szemtelen elcsavarása volt a tényeknek”. Tehát az osztrákok szava – sugallja a beszéd – nem más, mint üres szó, hiszen nem egyszerűen igaztalant állítanak, hanem pontosan az ellenkezőjét annak, ami történt.
Ráadásul, mondja Madách az osztrákok olyan fejlődést is saját eredményüknek állítanak, amelyet az osztrák kormány egyáltalán nem támogatott, sőt ellenzett. Így tehát Ausztria – mondja Madách – „azon kakas nevetséges szerepét játssza, mely kukorikolásának tulajdonítá a hajnal hasadtát”.
Ez a szellemes, és nyilván elhangzásakor sikert arató szófordulat azért is érdekes, mert megjelenik Az ember tragédiájában is. A bizánci, azaz a hetedik színben, az 1631-32. sorban Lucifer mondja:

A hallgatóság természetesen nem ismerhette még a fenti sorokat, mivel a Tragédia Arany János kezébe is csak az országgyűlési beszéd elhangzása után jutott el. Madách talán egy önmagának szóló utalást épített bele a szövegbe, de előfordulhat az is, hogy nem kívánt utalni nagy művére, egyszerűen szerette ezt a találó fordulatot. Mindenesetre látható, hogy a beszéd írásakor még mindig a Tragédia járt a fejében.
Ez a szellemes fordulat, úgy tűnik, bejárta a pesti utcát, mindenki idézte, a Sürgöny korábban említett cikke jelzi, hogy nem is mindig pontosan.
A következő pillanatban, hogy az osztrákok felfuvalkodottságát, beképzeltségét minősítse, a szónok idézi a német költő Ernst Moritz Arndt (1769-1860) Was ist des Deutchen Vaterland (Mi jelenti a németnek a hazát?) című költeményének szatirikus parafrázisát, amelyet – mint ahogy Szigethy Gábor jegyzetében olvashatjuk[xix] – Madách Sebastian Brunner (1814-1893) osztrák költő Der blöde Ritter (A bamba lovag) című szatíragyűjteményéből másolt ki. Madách A civilizátor című komédiájába már lefordítva beleépítette e négy sort:

„Ah úgy, tehát a németek hazája
Az, ahol egykor puskaport csináltak
S ma is mindenki büszkén azt hiszi,
Hogy ő vala az egyik munkatárs.”

Magyarán szólva azt mondja, hogy az osztrákok úgy vélik, ők minden jó forrása, ők találták fel a spanyolviaszt. Ne csodálkozzunk, ha itt is nevetés és helyeslés fogadta Madách szavait. Különösen hatásos lehetett, hogy az osztrákok ellen egy osztrák szerző művét használja fel.

A tárgyalás következő részében Madách a politikai érettség szempontjából vizsgálja meg, szükség volt-e arra, hogy az osztrákok civilizálják Magyarországot. Mint mondja, „hévmerője a civilizációnak a politikai érettség és szabadság”. Egy meg nem válaszolandó szónoki kérdéssel fordul Európa népeihez, elsősorban Magyarország szomszédaihoz: vajon szükség van-e a magyarok civilizálására, vajon nem minden században Magyarország járt-e az élen?
Az Aranybulla (1222) egyidejű az angolok Magna Chartájával (1215), mondja Madách, majd ezután Rousseau Társadalmi szerződés című munkájára utal. „Minden felségjog a nemzetnél” mondta ki a francia forradalom, ahogyan a szöveg is utal rá, de Magyarországon ennek kimondásához nem kellett véres forradalom, állítja Madách, hiszen 1790-ben már törvénybe iktatták és alkalmazták ezt (persze azért volt különbség a francia forradalom által és a 1790-es törvény által kimondottak között: az első esetben a nemzet alatt az ország minden lakóját értik, a második estben viszont csak a nemességre vonatkozik a törvény). Majd a szónok Széchenyi Istvánt említi, aki az országgyűlést mint a hazát szólította meg.
A szöveg következő bekezdésében utalást találunk Tacitus Iulius Agricola élete című művére, amelynek egy mondatát „et sicut vetus aetas vidit quid ultimum in libertate esset, ita nos quid in servitute, adempto per in quisitiones etiam loquendi audentique commercio” Madách így tömöríti: „Vidimus quod ultimum esset in servitute” („láttuk, mennyire süllyedhet az ember a szolgaságban”)[xx]. Majd a szöveg a babiloni fogság történetét említi a Bibliából[xxi], mondván, ahogy annak idején Izrael népe sem engedett az erőszaknak, hogy elpártoljon Isten törvényeitől, és Baalhoz szegődjön, úgy a magyarok sem törtek meg, és nem hódoltak be az őket sanyargató osztrákoknak. Érdekes a párhuzam, amelyet Madách kimondatlanul ugyan, de felállít az emberáldozatokat követelő Baal istenség és a magyar hősöket kivégeztető, meggyilkoltató Ausztria között. A zsidó és a magyar nép ilyen párhuzamba állítása a reformáció korának hagyománya ugyan, de azért is érdekes, mert tudjuk, Sztregován Madách íróasztalában ekkor már ott nyugszik a félkész Mózes című dráma. Az a mű, amely a megingathatatlan elvhűség és kitartás példázata. Ez megint azt jelzi, hogy Madách valóban már az országgyűlés megnyitása előtt tisztában volt azzal, hogy még hosszú, kitartó küzdelemre lesz szükség.
A következőkben Szent Bernáttól találunk egy latin nyelvű idézetet: „facitis quia potestis, an autem oporteat, questio est” (így cselekedtek, mert hatalmatok van rá, de hogy kívánatos így, az kérdés marad). Ezzel az idézettel a szónok az elmúlt tizenkét évben végbevitt osztrák terror és erőszakos germanizálás hiábavalóságát mutatja meg, hiszen minden, ami történt, mondja egy pillanattal később, „non oportebat” (nem kívánatos), tehát hiábavaló volt csak úgy, mint az üstökösre, a sáskahadra illetve a törökök fejére szórt pápai átkok.
A tárgyalás második szakaszának zárásaként egy nagyon eredeti és szellemes szójáték teszi nyilvánvalóvá, hogy nincs valódi különbség a Bach-rendszer és Schmerling próbálkozása, a magyar alkotmány felfüggesztése, illetve egy felülről kényszerített alkotmány bevezetése között. Míg korábban abszolutisztikus módon próbálták fenntartani a demokráciát, most demokratikus módon akarják fenntartani az abszolutizmust.

A tárgyalás harmadik szakasza, az összefoglalás következik, amely két önálló részre bontható. Az elsőben a szónok kijelenti, legtöbb pontjában egyetért Deák Ferenc javaslatával, a másodikban kifejti, nem tartja helyesnek a felirati formát, ezért Tisza Kálmán módosítványát támogatja, mely szerint a kapcsolatfelvételre az osztrák uralkodóval a megfelelő mód a határozat.
Ez a tizenegy bekezdés talán a legfontosabb része a szövegnek, hiszen abban az egész országgyűlés (két fő kivételével) egyetértett, hogy a bécsi uralkodót meg kell szólítani, a vita oroszlánrésze arról folyt, vajon az ország királyának szóló felirati mód vagy a hódító uralkodóhoz intézendő határozati mód a helyénvaló.
Madách azzal kezdi, az országgyűlés összehívása csak arra szolgált, hogy az osztrákok akaratukat keresztülvihessék, és a pénz- illetve hadügy kormányzását markukba kaparinthassák. Madách már A választás után című beszédében egészen világosan utalt erre: „…most, midőn a birodalmi egység, az álladalmi tanács hízelgő álcája alatt a magyar haza léte vonatik kérdésbe, ezredéves legszentebb joga, a katona és adó feletti rendelkezhetés joga szándékoltatik elvétetni, s mi tizenkét év erőszakoskodásnak nem sikerült, az most törvényesség útján, a nemzet öngyilkossága által céloztatik utoléretni.”[xxii]. A hadügyi és a pénzügyi kormányzat osztrák kézbe kerülését Madách a nemzet öngyilkosságának illetve törvényes úton végbevitt nemzetgyilkolásnak titulálja. Az országban olyan üldöztetés folyik, mondja, mint amilyen XVII. században folytatott protestánsüldözés[xxiii] volt. Az osztrákok súlyos adókat hajtanak be, hogy Ferenc Ferdinánd (1819-1875) modenai herceget támogassák a pénzből[xxiv]. Az ország retteg tőlük, akik törvénytelenül intézkednek az ország sorsa felől, és mialatt az országgyűlés meg van fosztva képességétől, hogy cselekedjen, az osztrákok kihúzzák magukat Európa országai előtt, mutatván, hogy annyira demokratikusak, hogy még az országgyűlést is összehívták Magyarországon.
Madách azt mondja, hogy bízik abban, az országgyűlés nem hozza meg Bécsnek a kívánt eredményt, hiszen mindenki láthatja, hogy most új módszerrel folytatódik ugyanaz, mint ami Bach és Schmerling kormányzata idején folyt. Itt egy spanyol közmondást idéz, amely szerint Bach illetve Schmerling „ugyanazon kutya, csak más nyakravalóval”. Az idézet már azért is ügyes, mert azt sugallja, hogy jártas a spanyol kultúrában is.
Ez a fordulat annyira hozzákapcsolódik Madách alakjához, hogy június 9-én a Sürgöny 131. számában, ahol rövid bemutatást olvashatunk Madáchról, ezt a szólást hagyják csattanónak.
Madách kitartásra int. Azt kell tennünk, mondja a római történelemre hivatkozva, amit a szenátus tett, mikor i.e. 390-ben Brennus[xxv] gall vezér betört Rómába. Ahogy a szenátorok nem engedtek, irányították Rómát haláluk pillanatáig, nem voltak hajlandók a hódítóknak megadni magukat, nem szegték meg a törvényt, amely szerint éltek, most is ilyen szilárdságra van szükség. Ezt tartalmazza Deák Ferenc indítványának legtöbb pontja, éppen ezért az indítványt, mint mondja a szónok, maga is pártolja.

Itt véget ér az összefoglalás első része, és egy új szerkezeti egység kezdődik, amelyben megtalálhatjuk az érveket arra, miért tartja jónak Madách Imre Tisza Kálmán módosítványát, amely a határozati formát helyesebbnek ítéli, mint a feliratit.
A helyzet veszélyessége miatt nem szabad egy jottányit sem engedni, int a szöveg, hiszen ha most a legkisebb engedmény történik, az osztrákok később felhasználhatják ellenünk, mondván, már úgyis letértünk a törvényes útról. Igaz, a megyék feliratot intéztek az osztrák uralkodóhoz az országgyűlés összehívásának érdekében, de ez nem lehet érv arra, hogy az országgyűlés is feliratban szólaljon meg. Így nyomatékosítja véleményét: „az első engedő lepést halljuk okul felhozni, hogy tegyük meg a másodikat is”. Az ország azt várja el tőlünk, mondja a szónok, hogy kinyilatkoztassuk, ragaszkodunk a törvényekhez és az alkotmányhoz.
Ha a második lépés is engedő, a törvényes út elveszett, mondja. Kétszeri engedés után már logikus, hogy harmadszor is engedni kell, de az országgyűlés nem engedhet követeléseiből, csakúgy, mint élet és halál kérdésében. Megnevezés nélkül egy Shakespeare idézet hangzik itt el a szövegben csattanóként: „lenni vagy nem lenni”. Madách nagyszerűen mutatja meg, hogy az apró engedményekről folyó vita közben szem elől vész a lényeg: ennek az országgyűlésnek nincs miből engednie, nem baráttal tárgyal. Ismét egy nagyon eredeti, Az ember tragédiájára is annyira jellemző szentenciaszerű megfogalmazás következik: „ki nekem ultimátumát beadja, de az előszobában marad, az némi gyanút méltán is költhet fel bennem, hogy még ez nem utolsó szava”. Ne csodálkozzunk, ha ismét zajos helyeslés fogadja szavait. A hallgatóság érezhető szimpátiája segít kimondani a döntő szót: Madách Tisza Kálmán javaslatát, a határozatot támogatja.
Két szerkezetében egymást erősítő párhuzamos bekezdés következik, mindkettőben egy-egy ellenvéleményt idéz, majd cáfol meg Madách, méghozzá ismétlésekkel, szónoki kérdéssel is fokozva a cáfolat súlyát, visszafelé is alátámasztva, még meggyőzőbbé téve az imént kimondott döntést.

A beszéd befejezése következik. Ez a szerkezeti egység négy részből áll. Az első egység, mint már a beszéd születésével kapcsolatban szó esett róla, egy szabályos beszédzárlat, buzdítás. Ez négy bekezdés terjedelmű. Az első kettő ismét párhuzamos szerkesztésű, és az országgyűlés biztos eredményességét hangsúlyozza. Fantasztikus, hogy Madách milyen nagyszerűen ismeri fel a modern sajtó szerepét, a világ összeszűkülését. A következő pedig azt fogalmazza meg, hogy az uralkodó számára megvan a törvényes út a kapcsolat felvételére. E két premissza után Madách azt mondja: „most a jelenben más eredményt nem is várok, mint azt, hogy megértsen a világ, s hiszek lételünk biztos voltában a jövőben, mert e megértett szó a jog, igazság és haladás szava leend”. Az utolsó mondat egy, számunkra a Tragédiából ismerős gondolatot fogalmaz meg: „a durva erőszak csak efemer győzelmet arathat, az eszme fölkél és közvagyonná lesz, melyért első kimondói elvérezének”. Mintha csak magát Az ember tragédiáját hallanák. Ádám mondja a tizedik, azaz a második prágai színben:

„… Az eszmék erősbek
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökre élni fog.
S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztulva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot.”

Ez a párhuzam ismét sokat elárul Madách 1861-es politikai nézeteiről. Az idézett szavak a forradalmi, a párizsi szín után hangzanak el. Ott, ahol Ádám hitet tesz a forradalom mellett, holott az számára bukást hozott. Nyilvánvaló lehet számunkra az áthallás: Madách hitet tesz a bukott forradalom eszméi mellett. Ugyanakkor tudjuk, hogy a Tragédiában a második prágai színt nem egy újabb forradalom, hanem a békés fejlődéssel bekövetkező London követi. Azaz Madách feltehetően 1861-ben – kitartva 48 eszméi mellett – bízik egy kivívható békés holnapban. Ismét egy olyan mozzanat, amely Madách, a művész és Madách, a politikus azonosságát jelzi, ismét egy olyan eleme a Tragédiának, amely a kortársak számára nyilvánvalóban politikai üzenet is volt.
A következő két egységben, amelyek kitérők, és amelyek bizonyosan az országgyűlési beszédek hatására kerültek be a szövegbe, három olyan nézetre reagál Madách, amely az Ausztriával való gyors megegyezés érveként hangzott el.
Az első a placetum ügye, amelyben, mint a szövegből kiderül, a többség véleményét osztja, figyelemre méltó, hogy Madáchnak ebben is új nézőpontja, történelmi példái vannak. (Nyilván nem véletlen az sem persze, hogy éppen Mátyás és Ulászló a két megnevezett uralkodó, azaz még véletlenül sem egy Habsburg.)
A második kérdés Ausztria (és vele Magyarország) nagyhatalmi állása, illetve ennek lehetősége. Megdöbbentő és ma is megszívlelendő Madách szónoki kérdésként felhozott záró érve: „De különben is, tartozik-e az boldogságunkhoz, hogy nagyhatalmasság legyünk? hallottuk-e valaha, hogy egy belga ezért megirigyelt volna egy orosz alattvalót?”.
A harmadik dolog, amire Madách reagál, az a vád, hogy az országgyűlés „forradalmi téren” áll. Szellemes megoldással az alkotmányos módon kivívott 48-as forradalmi törvényekhez ragaszkodó országgyűlésről bebizonyítja, hogy ez a magatartása egyenesen konzervativizmus (hiszen a rég kivívott mellett foglal állást), amiből nyilvánvalóan következik, hogy aki ennek a réginek ellentmond, ezt akarja erőszakkal megváltoztatni, az (vagyis Ausztria) áll „forradalmi téren”. A hosszú, bonyolult szerkezetű, romantikus körmondat ellentétekkel feszültséget keltve patetikus magasságokba emelkedik, és (ismét egy Shakespeare-utalást beépítve) fenyegető, de ünnepélyes hangon zárja a beszédet.

A beszéd az Országgyűlési Naplóban is megtalálható, sőt itt zárójelek között szerepel az is, mikor szakították meg a képviselők Madách beszédét tapssal vagy tetszésnyilvánításukkal. A szónoklat szövege összesen negyvenegy bekezdésből áll (nem számítva külön bekezdésnek a versidézeteket), a szónokot pedig – mint az Országgyűlési Naplóból kiderül – harminc hétszer szakította félbe hallgatósága. Tizenötször hangzott el „helyes” közbekiáltás, nyolcszor „úgy van!”, négyszer „igaz”, háromszor került sor közhelyeslésre, ugyanennyiszer derültségre, kétszer hangzott fel taps, tetszésre és zajos tetszésre egyszer-egyszer került sor. Szinte minden bekezdés külön tetszésnyilvánítást kapott[xxvi]. Ezen kívül a beszéd az utolsó sora után, ahogy Praznovszky Mihály kiemeli, ezt a bejegyzést találhatjuk a jegyzőkönyvben zárójelek közt: „közhelyeslés, tetszés, taps, zajos éljenzés”[xxvii].
Harsányi Zsolt Ember küzdj… című könyvében szintén ír Madách Imre országgyűlési felszólalásának sikeréről[xxviii]. Ő feltehetően az Országgyűlési Naplót vagy magát a parlamenti jegyzőkönyvet használhatta forrásként, mivel közli a tetszésnyilvánításokat is, melyek tökéletesen követik a beszéd szerkezeti egységeit.
Az első közbeszólás nála a főtétel kimondása előtt található, a versidézet után.

„– Úgy van! – Kiáltotta valaki élénken, aki azonnal értette a Bécsre vonatkozó célzást.”

A második bekiabálás a főtétel kimondása után, az elbeszélés kezdete előtt található. Feleletül a szónok szavaira, mely szerint „valami rothadás van az álladalomban”.

„– Úgy van! Úgy van! – Az emberek kezdtek figyelni. Többen benéztek a folyosóról, majd pár mondat hallatára bejöttek és leültek.”

Hatalmas derültség fogadta Madách szavait a könyv szerint, mikor ahhoz a részhez ért: „villámaik, melyeket reánk szórtak, éppen úgy nem ártottak, mint egykor a pápa egyházi átka, melyet egyszerre az Európába törő török, az égen feltűnt üstökös és a sáskák ellen kimondott”.

„A teremben eláradt a derültség moraja. A szónok most már azt csinált, amit akart. Mondatonként kapott hol derültséget, hol általános éljenzést.” – írja Harsányi Zsolt.

Az összefoglalást a regény szerint már valóban mondatonként éljenezték. Előbb zajos tetszés, legközelebb helyeslés, majd taps szakította meg a szónokot. A spanyol közmondást, mellyel a szónok úgy jellemezte Bachot és Schmerlinget, mint „ugyanazon kutya, csak más nyakravalóval”, hatalmas derültség és taps követte.
„Ekkora tapsot – olvashatjuk itt a regényben – csak az egészen nagyok kaptak eddig. Deáknak és Tiszának járt ez a taps. A szónok köré, aki halálos fáradtsággal, de a szónoki sikertől részegen ült le a helyére, azonnal egész tömeg verődött. »Szónokot számosan üdvözlik«, ez a parlamenti frázis, és száz foka van, akár a hőmérőnek. Ez az elragadtatott és általános gratulálás a hőmérő századik fokáig ugrott. Mindkét keze után tíz-húsz kéz nyúlt, vállát ütögették, próbálták átkarolni, olyan szavakat kiáltottak lelkesen az arcába, mint »zseniális, nagyszerű, óriási«.”

Szarka István cikkében[xxix] olvashatjuk, hogy Dr. Peter L. Oesterreich professzor a beszédművészeten (ars rhetorica) belül öt részművészetet (quinque artes) különböztet meg. A szónoknak mind az ötben szüksége van jártasságra ahhoz, hogy beszéde újszerű, megnyerő és érdekes legyen. Ez az öt részművészet az új gondolatok felfedezésének művészete (inventio), a szabályok művészete (dispositio), az emlékezés művészete (memoria), az előadás művészete (actio) és a kifejezés művészete (elocutio).
Lényegében ezekről beszél a Sürgöny 131. számában Kákay Aranyos álnéven Kecskeméthy Aurél, aki így jellemzi Madáchot: „Szónoklata nem lángol, hanem csendes tűz, mely koronkint egyet pattog; s akkor a legeredetibb ötlet, vagy egészen új zamatú phrasis, drastikus, de nem rút kép pattan szét a meglepett s nevető hallgatóság előtt. Ki beszédét elolvasta, látni fogja a különbséget közte s tulajdonképi phrasis-faragók között; s ez az, hogy az ő képei nem keresettek, hanem természetes formái eszméinek; s virágai nem üresek, hanem rendesen egységes gondolatmagvat tartalmazók.”[xxx].
Madách jártasságát ebben az öt művészetben nem lehet tökéletesen megítélni ennyi év távlatából, de az írott források ebben az esetben is megbízható alapot nyújtanak. Minden bizonnyal ismerte az inventio fontosságát, lényegességét, hiszen édesanyjának írott, már idézett levelében is ezt olvashatjuk: „mindez pedig annál nehezebb volt, mert a tárgyat már két hétig csépelték, a publicum megunta még hallgatni is, s valami ujat találni kétszeres mesterség”.
Ami a dispositiót, a retorika szabályainak ismeretét illeti, Madách Imre ezekkel nyilvánvalóan tisztában volt, hiszen iskolában tanulta a szónoklattant, sőt mikor évfolyama tanárukat, a híres liberális Virozsil professzort búcsúztatta, már akkor is őt kérték fel búcsúbeszéd megírására és elmondására.[xxxi]
Az emlékezés művészete (memória) az, amelyben valószínűleg Madách kortársai is mind kiválóak voltak. Ebben része volt a kor iskolai rendjének, a memoriterek magas számának, de a szóbeli megszólalás fontosságának is. Mondhatni, ez szinte kötelező volt. Bizonyos, hogy Madách nem papírból, hanem fejből, látszólag teljesen szabadon beszélt. Erre vall, hogy idézetei – bár találóak, jók, de esetenként apró eltérések vannak az eredetitől. Így például rögtön a beszéd elején Berzsenyit idézi: „Minden országnak támasza, talpköve…”
A vers pontos szövege így hangzik: „Így minden ország támasza, talpköve…” A különbség jelentéktelen, annál is inkább, mert Madách – egy szótagot elhagyva, de egy szótagot beszúrva – megőrizte a vers zenéjét.
Hasonló apró változtatás másutt is előfordul.
Ami az actiót illeti, Madách nem volt olyan jó kiállású, mint Kossuth Lajos, aki már megjelenésével, hangjával, tekintetével képes volt lenyűgözni hallgatóságát. Madách sovány, sőt mondhatni ösztövér ember volt, erőtlennek tűnhetett sápadt bőrével és világosszőke hajával. Szívgyengesége miatt is vigyáznia kellett indulataira. Mind édesanyjának írja is már idézett levelében, orvosa azt tanácsolta, másnap ne menjen ülésbe. Bár egy regény szövegét hiba volna hiteles forrásnak tekinteni, mégis tökéletesen elképzelhető, amit az Ember küzdj…-ben olvashatunk[xxxii]: „Kezét most szívére kellett szorítania az izgalomtól, kinyitotta a száját, de lélegzetet nem tudott venni. Nyomorultul kínlódott saját testi gyengeségével és lámpalázával, egy pár pillanatig, hebegve mondta az első szavakat, mire lélegzethez jutott. A gyér hallgatóság szánakozva pillantott rá.”
Ha volt is valójában bármilyen lámpaláza Madáchnak szónoklata elején, azt sikeresen ellensúlyozta maga a beszéd.
Az elocutioban való jártasságát semmi nem bizonyítja annál fényesebben, mint maga a szónoklat szövege, a szókészlet, a nagyszerű utalások, és a változatosabbnál változatosabb retorikai eszközök, stilisztikai alakzatok.

Az alakzat olyan nyelvi fordulat, amely azzal, hogy a szokásostól eltér, a stílus élénkítésének eszközévé válik. Hat az olvasó érzelmeire, indulataira, akaratára.[xxxiii]
Az alakzatok a beszédnek mintegy ötödrészét teszik ki, így talán elég, ha csupán néhány példát ragadok ki belőlük (alakzatok bővebb gyűjteménye megtalálható a II. számú mellékletben).

Madách a beszédben leggyakrabban az ismétlést, az ellentétezést (antithesis), illetve a feleletet nem váró, úgynevezett szónoki kérdést használja az alakzatok közül. Nem elhanyagolhatók azonban a szövegben megtalálható ironikus megjegyzések sem, amelyeknek a szöveg humorát, könnyedségét köszönheti.
A legegyszerűbb ismétlés, a szóalak-többszörözés is megtalálható a szövegben: „…hol Hamlet szerint valami rothadás van az álladalomban. E rothadást tizenkét éven keresztül mindnyájan keserűen érezők…”
A mondatismétléses erősítésre, és mondatrészhalmozásra is jó példa a következő: „A hozzánk költözött német vendégek nemcsak kenyeret és sót, nemcsak örömet és veszélyt, de szokásokat, művelődést és hazafiérzetet osztanak velünk.”
De találhatunk példát a négyes szerkezeti ismétlésre, alaki erősítésre is: „Ott áll a legbabonásabb századokban Kálmán királyunk törvénye a boszorkányok nem létéről; ott áll az első keresztes hadak idejében nemzetünk felvilágosodott magatartása. Ott azon tény, hogy a feudálizmus nálunk soha oly virágzásra nem juthatott, mint az állam egész megsemmisítésével jutott szomszédainknál. Ott van végre, mint fényes nap, a protestantizmus első idejéből vallási türelmünk akkor, midőn Európa-szerte az eretnekek máglyái lobogtak.”
Persze a szövegben nem csak alaki erősítést találunk. A tartalmi erősítésre például szolgálhat az alábbi mondat: „Ott állunk tehát ma ismét, hol 1850-ben álltunk, csakhogy a tér még szégyenletesebb; most velünk, általunk, törvényes úton szándékoltatik a nemzetgyilkolás végbevitetni…”
Az anaphora, az előismétlés is jelen van a szövegben: „Ha forradalmi téren az áll, ki a történeti jogokat lábbal tapodja; ha az áll, ki minden kegyeletet kivetkőzve, erőszakosan ültet új intézményeket elrombolt régiek helyére…”
Érdekességként találhatunk a szövegben olyan erősítést is, mely egyszerre szerkezeti ismétlés és tartalmi erősítés: „…bírtak-e legalább eszményképül oly nagy, oly lelkesítő ideát, mely eljárásuk mentségeül szolgálhat?”
Az ellentétezéseknek is több formája fordul elő a szövegben. Találhatunk kizáró ellentétezést, amelyben a két, egymást gyorsan követő elem jelentésénél fogva kizárja egymást: „Ugyebár senkit és mégis mindenkit, kinek keblében nemes érzés lakik, sőt azt is, ki pirulva érzi, hogy ő e jajkiáltás okozója.”
De kereshetünk példát az ellentétes szerkesztésmódra is: „annak gyilkolással kell kezdeni és romlást, rothadást igen, de életet előidézni sohasem fog.” Ennek a mondatnak szerkesztettsége azért is kiváló, mert az ellentétezés egyik tagja „romlást, rothadást” önmagában erősítés is, sőt mint kulcsszó, amely már főtételben is elhangzott, visszautal, megerősíti a beszéd gondolatmenetének egységét is.
Különösen szép, és Madáchra jellemzően tömör a „…süketen hangzik el…” kifejezés, amely kifejezetten költői, a maga metonímiás megoldásával.
A szöveg elhallgatásokban (reticentia) nem bővelkedik, példát mégis találunk rá, ahol a szónak nem tudta, vagy inkább nem akarta folytatni a mondanivalóját, mert a kihagyással, a rövidítés látszatával ismét a hallgatóság türelmét, jóindulatát erősíthette. „…Ulászló alatt a placetum joga megsértetvén, tudjuk siralmas következményeit…”
A szónoklatban előfordul a fokozás (climax) is, bár jóval ritkábban, mint a többit stilisztikai alakzat, mivel ez inkább a költészet eszköze, mit a retorikáé. Ennek az eszköznek a lényege az, hogy minden egyes szó, vagy tagmondat valamivel többet mondjon mint az előző. Erre mintául szolgálhat az alábbi mondat: „…melyek korántsem a kormány pártolása által, sőt a kormánynak is ellenére, az előtörő nemzeti géniusz termékenyítő fuvalma alatt keletkeztek…”

A szövegben előforduló kérdések kivétel nélkül mind a költői vagy szónoki kérdések csoportjába sorolhatóak. Ezekre a szónok nem vár választ, csupán a figyelem megragadását és fenntartását célozzák. Ilyen a következő két kérdés is a szövegben: „De különben is, tartozik-e az boldogságunkhoz, hogy nagyhatalmasság legyünk?” Vagy: „Litteraturánk újrateremtője végre Kazinczy, nem latin, görög és francia mintákat honosított-e németek helyett?”
Szónoki eszköz a megszólítás is, amelynek célja elsősorban a figyelem megragadása, de ritkán előfordulhat azért is, hogy felhívja a figyelmet arra, most valami fontos következik. Ha valakinek sokszor kell megszólítania hallgatóságát, az azt jelenti, hogy nem képes fenntartani a figyelmet. Madáchnak erre azonban nincsen szüksége. Az ő beszéde annyira lényegre törő, hogy mindössze egyszer kell megszólítania hallgatóságát az elején: „Tisztelt képviselőház!” A szövegben még egy megszólítás található, de ez nem arra szolgál, hogy újra a szónokra irányítsa a figyelmet, hanem arra, hogy kiemelje a fontos mondanivalót. „…mint az amerikai faj soha az európaival nem egyesül, de inkább kivesz, mint a vegyest lakó török és görög nem olvad össze: úgy az altáji magyar sem olvadhat össze az indogermán népekkel soha; de uraim, kiveszni sem fog, mert világtörténeti hivatása van, melynek még csak első felvonását játszotta el.”

Nem maradnak ki természetesen a humort célzó alakzatok sem. A szójáték, amely nagyon fontos eszköz, természetesen megtalálható a szónoklatban: „Mi a democratico-absolutisticus kormányforma feltalálójának nem sikerült, azt Schmerling az absolutistico-democratia feltalálója kísérti meg újra…”
A gúny és az irónia nagyon hatásos eszköze a retorikának, mivel nemcsak kifejez, hanem mulattat, sőt, ha kell, gyilkol is. Az irónia az, amikor valaki ellentétét mondja annak, amit gondol, mégpedig erősen eltúlozva. A gúny pedig az, amikor valaki egy személy vagy jelenség ellenszenves vonásait, hibáit nagyítja fel, néha a képtelenségig túlozva.
Az iróniára például szolgálhat az a mondat, amelyben Madách ezt mondja: „Tudniok kellene azonkívül azon igen tudós doktoroknak, kik mindenhez értenek, azt is, hogy külön népcsaládokhoz tartozó nemzetek még azon organizáló századokban sem olvadtak össze soha….”
A gúnyra pedig példa a következő: „…a Bach és Schmerling rendszer, hogy egy triviális spanyol közmondással éljek – ugyanazon kutya, csak más nyakravalóval”. A hallgatóságra ez a közmondás valószínűleg nem csak az újdonság erejével hatott, a képviselőknek nyilván az is tetszett, hogy Bachot és Schmerlinget Madách egyszerűen kutyának nevezi.
A humor persze másutt sem hiányzik a beszédből, hiszen például ott a német Was ist des Deutchen Vaterland kezdetű költemény.
A szöveg több helyen tartalmaz szállóigéket. Ezek közül három Shakespeare-től származik, kettő a Hamletből („valami rothadás van az álladalomban”, illetve „lenni vagy nem lenni”) a harmadik a Macbethből („Banquo szellemeként még folyvást rémíti…”). Az idegennek kínált „kenyeret és sót”, mint a befogadás jelképét említi, emlegeti a hét alvóról szóló legendát, idézi azt a francia szállóigét, amely szerint a nagyszerűt a nevetségest csak egy lépés választja el („du sublime au ridicule il n’y a qu’un pas”). Végül felhasználja a spanyolként megnevezett közmondást, amely „az egyik kutya, másik eb” variánsa, mely szerint „ugyanazon kutya, csak más nyakravalóval”.

A beszéd stilisztikai eszközei közül feltétlen ki kell emelni azokat a hasonlatokat, amelyek nemcsak szemléletesebbé teszik a mondandót, de gyakran el is helyeznek egy-egy állítást egy nagyobb összefüggésrendszerben, esetleg éppen a hasonlóban jelenik meg a hasonlított szerepe, jelentősége. Madách – egy költő esetében persze ez nem meglepő – nagyszerűen él ezzel a lehetőséggel. Hogy csak egy-két ilyet említsünk: „valóban e nagynak látszó eszme is nevetségessé vált, éppen úgy mint Don Quijote törekvése a lovagkor visszaállításában” vagy másutt: „ott van végre, mint fényes nap, a protestantizmus első idejéből vallási türelmünk”. Az első érdekessége a Cervantes-hős elegáns felidézésében van, a második esetben inkább a szerkezet hat, a közbevetett, rövid hasonlító mondat erős felhívó ereje.
De idézhetünk máshonnan is: villámaik, melyeket reánk szórtak, éppen úgy nem ártottak, mint egykor a pápa egyházi átka, melyet egyszerre az Európába törő török, az égen feltűnt üstökös és a sáskák ellen kimondott. Ennek a hasonlító mondatnak éppen ellenkezőleg, az a jellegzetessége, hogy a hasonlító rész messzire elkanyarog, maga is alárendelő szerkezetté válik, és még egy halmozás-felsorolás is megnyújtja, a nyilvánvaló hiábavalóságok sorával erősítve a hasonlított tartalmát.
A következő hasonlító szerkezet érdekessége, hogy a hasonlító és hasonlított olyan mértékben mosódik egybe, hogy a hasonlat cselekvője (Izrael népe) és a hasonlított (mi, a magyarság) teljesen azonosul a főmondatban: mint Izrael népét a babiloni fogságban rákényszeríteni, hogy Isten ujjával írt törvényeinktől elpártolva, egy Baalhoz szegődjünk.
Utolsónak emeljünk ki egy kettős hasonlítást, a két párhuzamos hasonlítás erősítés, fokozás, és éppen ez a legfontosabb benne. A látszólag jelentéktelen állítás (nem engedhetünk egy kicsit sem) egyszerre lényegessé, fontossá válik (mint a lenni vagy nem lenni – egyúttal Hamlet-idézet is!), majd még nyilvánvalóbban (ha valaki netán nem ismerné a Hamletet: mint az élet és halál – egyébként ez utóbbi szerkezet ritmikailag is jobban zár, mint az előző): követeléseink pedig éppen úgy nem lehetnek engedés tárgyai, mint a lenni vagy nem lenni, mint az élet és halál.

Roppant érdekes megvizsgálni a beszéd szókincsét is. Mindenekelőtt az ötlik szembe, hogy Az ember tragédiája szókincsénél sokkal hétköznapibb, köznyelvibb, lényegesen közelebb áll a modern, beszélt magyar nyelvhez. Ez azért figyelemre méltó, mert mutatja, mennyire téves az a nézet, hogy Madách főművének nyelve azért tér el annyira a XIX. század második felének irodalmi nyelvétől (akár Aranyt, akár Vajdát, akár Jókait tekintjük példának), mert az ő nyelvhasználata nem elég mélyen, nem igazán anyanyelvi szinten magyar, mert hogy gyermekkorában erős idegen (német, francia, latin, szlovák) nyelvi hatások érték. Ez a nézet Arany 1861. november 5-i Madáchhoz írt leveléből táplálkozik, ott Arany ugyanis így írt a Tragédiáról „A mű alapeszmében, compositióban, mind abban, a mi lényeges – eredeti, merész, költői – hogy a külsőben, de a legkülsőben itt-ott némi hiány mutatkozik, az talán körülményidnek tulajdonítható. Talán nem hatott úgy át a magyar népnyelv érzete, mint oly nagy költőt kellene, az irodalmi nyelv pedig évek óta romlik, több-több idegenszerűt vesz magába. Talán előbb kaptad a német s általában az idegen culturát, hogy sem a magyar nyelvszellem kitörölhetetlenül ette volna bele magát nyelvérzékedbe. Vagy ha nem így volna, úgy tán merészebb játékot űzsz a nyelvvel, mint azt a nyelv most már tűrhetné.”[xxxiv]
Arany, aki ekkor még alig ismerte Madáchot (egyszer találkoztak, de Madách akkor is alig szólalt meg), két feltevést kockáztat meg. Hogy melyik az igaz, könnyű eldönteni. Egyrészt, mert levelezésükben nem (de a Tragédia javítása során sem) kerül többé szóba Madách magyar nyelvi szintje, másrészt, mert az országgyűlési beszéd nyelve is bizonyítja, a második feltevés volt a helyes: Madách a Tragédiában tudatosan „űz merész játékot a nyelvvel” (nyilván Vörösmarty hatására), mert szónoklatában nyelvi idegenszerűségnek, „merész játéknak” nyoma sincs.
Ennek lehet bizonyítéka az is, hogy bizonyos szóalakokat, amelyeket Madách a Tragédiában használ, a beszédben modernebb, más alakkal helyettesít. Ilyen például a cselekmény (a beszédben cselekvény), a győzedelem (a beszédben győzelem), illetve az idea és eszme (a beszédben csak eszme). Szintén ilyen stilisztikai megfontolás állhat a hátterében annak, hogy a Hamlet-idézetben nem az állam, hanem az álladalom szóalakot használja.

A szövegben összesen 900 szó szerepel. Ebből 199 a főnév (555 esetben), 113 az ige (255 esetben), 95 az igenév (109 esetben), 123 a melléknév (188 esetben), 16 a számnév (27 esetben), 40 a névmás (195 esetben), 49 a határozószó (155 esetben) és 79 az egyéb, pl. névelő, névutó, kötőszó, stb. (600 esetben).
Szinte azonnal szembetűnik, hogy egy-egy főnév, melléknév, ige, igenév előfordulási átlaga alig 2,08, azaz átlagban mindegyik csak kétszer fordul elő. Míg az igék gyakorisága 2,25, a főneveké 1,56, a mellékneveké 1,52, az igeneveké csak 1,14. Mindez jól mutatja Madách tudatos törekvését a választékosságra. Hiszen a szöveg színességét éppen az átlagtól is jócskán (lefelé) eltérő melléknevek és igenevek választékossága, sokasága teremti meg.
A főnevek közelebbi vizsgálata is tanulságos. Idegen (latin, francia, angol, német) szó az idézeteket leszámítva alig fordul elő. Talán 20 esetben. Ezek egy részét ma is így használnánk (pl. civilizáció, arrogáncia, Contrat social). Más esetben a kor politikai nyelvére jellemző latinizmusról van szó (bár ma sem volna hibás, mint pl. az ignorancia). Madách talán két-három esetben marad el a lehetséges moderntől: például amikor státusférfi-nek nevezi az államférfit, és litteraturá-nak az irodalmat. (Bár ennek is meglehet a sajátos hangulati többlete, gondoljunk csak napjaink „státustörvény” kifejezésére!) Mégis, összességében Jókai írói nyelvében sem kisebb a latinizmusok száma, s ne feledjük, Madách jogot végzett, s a jog nyelve csak ekkoriban alakul át lassan magyarrá.
Megnézhetjük, mennyire határozzák meg a kulcsszavak a beszéd témáját. Kiemelhetjük a legtöbbször előforduló főneveket. A legtöbbször a nemzet (12 esetben), a jog, a szó és a tér (11-11 esetben) fordul elő (a tér mindenütt átvitt értelemben, a cselekvés, a jog tere jelentésben). Ezt követi az eszme (8 esetben), a törvény és az idő (7-7 esetben), az eredmény, a század, az út (6-6 esetben) majd az állam, az Európa, a hatalom, a határozat és a világ (5-5 esetben), hogy ezeket az év, a felírás, a győzelem, a ház, a haza, a példa, a placetum és a szomszéd kövesse (4-4 esetben). A placetum latin szó magas előfordulása részben jogi terminus technikus voltával, részben azzal függhet össze, hogy a beszédnek ez a része – mint már említettük – valószínűleg az utolsó pillanatban készült.
Maguk a kiugró főnevek jelzik, milyen tágas látókör, átfogó szellem nyilatkozik meg ebben a beszédben.
Az igék vizsgálata mutatja, hogy a beszéd milyen mértékben a főnevekre épül. Ilyen értelemben statikus jellegű. Választékosságát jelzi, hogy az igék alig negyede fordul elő egynél többször. Ugyanakkor a gyakori igék inkább csak grammatikailag, semmint jelentéstanilag terheltek. Vezet a van (31 eset), az áll (11 eset) és a mond (8 eset, illetve kétszer igekötős formában is előfordul), ezeket jócskán lemaradva követi a bír, a hall és a hisz (5-5 eset). Mint látható, a Madách-beszéd nyelvének jellemzője az igék kisebb fontossága: ez is a tömörséggel, a sűrítettséggel függ össze.
Az igenevek magas száma ehhez kapcsolódik. Madách egyéni stílusán a hihetetlen tömörség, a már említett szentenciózusság uralkodik. Ezek az igeneves mondatok (melyek Madách nyelvét Berzsenyiével és Vörösmartyéval rokonítják) egyszerű voltuk ellenére sűrűségükkel nagyon erős hatást képesek kelteni.
Ilyen szerkezetekről van szó, mint például a „az előtörő nemzeti géniusz termékenyítő fuvalma alatt keletkeztek”. (Itt és a következő példában is aláhúzással jelöltük az igeneveket.) Mintha csak Berzsenyit hallanánk: „Romlásnak indult hajdan erős magyar…”. Nyilván nem véletlen, hogy Madách beszéde bevezetésében nem Kölcseyt vagy Vörösmartyt, hanem éppen Berzsenyit idézte. Ő lehetett az egyik nyelvi ideál a számára. De hogy egy jellegzetes, teljes Madách-mondatot is idézzünk – ilyen a beszéd nagy záró mondata: „Ha forradalmi téren az áll, ki a történeti jogokat lábbal tapodja; ha az áll ki minden kegyeletet kivetkőzve, erőszakosan ültet új intézményeket elrombolt régiek helyére: úgy a forradalmi téren ők vannak, a konzervatív magyar nemzet ellenében, s Európa érdeke minket irányokban győzelemre vezetni, nehogy elbírhatlan zaklatások után azon térre szorítva, eggyel szaporítsuk azon meggyilkolt nemzetek sorát, melyek egyike tavaly megifjulva és fenyegetve kelt fel halottaiból, másikának véres kísértete pedig Banquo szellemeként még folyvást rémíti az európai diplomáciát.”
A szókincs elemei közül még egynek közelebbi vizsgálata érdemel figyelmet. Ez pedig a kötőszók sokasága. Egy szöveg világossága, áttekinthetősége, érthetősége nagymértékben függ a benne használt kötőszavaktól. Különösen így van ez a romantikus szövegek esetében, ahol gyakoriak a bonyolult szerkezetű, többszörösen összetett mondatok. Madách nyelve is ilyen. Egészen más azonban a kérdés egy irodalmi szöveg és egy szónoki beszéd esetében. A homályosság, a többértelműség, a jelentéssíkok közötti vibrálás egy irodalmi szövegnek előnyére válhat. Egy szónoki beszédnek azonban egyértelműnek kell lennie. Ráadásul a szónoknak számolnia kell azzal is, hogy a hallgatóságnak nincsen módja újraolvasni, visszalapozni: azonnal világosan, érthetően és biztosan kell célba juttatnia közlendőjét. Egy ilyen beszéd esetében pedig, amelynek célja a meggyőzés, módszere a logikus érvelés és cáfolat, végképpen döntő, hogy az érvek, érvrendszerek világosan tagoltak, érzékelhetőek legyenek.
Különösebb részletes elemzés nélkül is beszédes, hogy a leggyakoribb alárendelt kötőszók a hogy (45 esetben), a mint (25 esetben) és a mert (11 esetben), illetve a mellérendelők közül az és (30 esetben), a s (27 esetben) és az is (25 esetben) vezet, de kiemelhetnénk még az alárendelők közül a míg (6), a midőn (6), a ha (6) és a tehát (5) gyakori előfordulását is. Ezek a számok egyfelől bizonyítják előbbi állításunkat (hogy sok a bonyolult összetett mondat), másfelől jelzik azt is, hogy Madách a kötőszókat adta lehetőséget is jól igyekezett felhasználni, hogy világossá tegye mondandóját.

Madách szónoki sikerének, beszéde hatásosságának még egy magyarázata van: ez pedig az, ahogyan nyilvánvalóan lenyűgözte hallgatóságát. Nem megjelenésével, nem nagy szavakkal, nem is hangerővel, hanem a nagyszerű érvelés mellett (amiről eddig beszéltünk) fantasztikus tájékozottságával és műveltségével. Hiszen a beszédben elhangzó utalások, idézetek kétfelé szólnak: az adott helyen betöltik értelmező, erősítő szerepüket, de közben a hallgatóságnak mást is üzennek: azt, hogy a szónok mindezt tudja, mindebben járatos.
Madách ebben sok kortársát és más korok szónokait is megelőzi. A beszéd szövegében rengeteg tanújelét látjuk műveltségének, tájékozottságának. Láthatóan tudja, milyen hallgatóinak tájékozottsága, erre számít, erre épít, ugyanakkor az ilyen apró, rejtett üzenetek sokaságával úgy győzi meg őket arról, hogy tapasztalt és tájékozott embert hallanak, hogy azok tán észre sem veszik. Pedig ez fontos, hiszen nyilván csak ilyen ember véleményére érdemes figyelni.
A hallgatóság – látszólag csak úgy mellékesen – megtudhatja a beszéd folyamán, hogy Madách olvas, (beszél) angolul, franciául, latinul és németül. Hogy jártas a spanyol kultúrában is. Idéz Tacitustól és Szent Bernáttól latinul, Shakespeare-től (a Hamletből és a Macbethből), Gibbontól és Berzsenyitől magyarul, Brunnertől németül, idéz szólást franciául, utal Cervantesre, a Don Quijotéra, idéz spanyol szólást (közmondást?), nyilvánvalóvá teszi hogy ismeri Rousseau-t, említi a Contrat socialt. Szavai felidézik a hallgatóság előtt a Magna Chartát és a protestánsüldözést, Kálmán királyt, Mátyást és Ulászlót, de a nemrég meghalt Széchenyit is. Kiderül jártassága a magyar és a világtörténelemben illetve az aktuális bel- és külpolitikában.
Beszél a spanyol, a francia, az angol nemzetállam kialakulásáról. Hivatkozik Lengyel- és Oroszországra, sőt Belgiumra is. Az aktualitások közül szó esik a beszédben az osztrákok itáliai háborújáról, a sikkasztásról az osztrák vezérkarban, az angol hittérítőkről Afrikában, a német bevándorlókról Amerikában, az indiánokról, a török-görög együttélés problémáiról. Természetesen elhangzik Bach és Schmerling neve, kiderül, a szónok nemcsak hallott a Rückblickről, de ismeri, olvasta, cáfolni is tudja annak állításait. Emellett az is kiderül, hogy mennyire korszerűek nézetei a történelemről (a kor biologista felfogása szerint a nemzetek történetét élő szervezetek – organizmusok – fejlődésének és pusztulásának tekinti, ezek életprincipiumáról beszél).
A már idézett cikk a Sürgönyben nem véletlenül kezdődik így: „A képviselőház legeredetibb jelenségei egyike M a d á c h I m r e. Szőke haj, szláv jellegű arc, chinai lekonyuló hosszú bajusz, de magyar kebel; s európai míveltséggel táplált fő.”

A beszéd, amely jelentős szónoki és politikai sikert hozott Madáchnak mint láthattuk, több helyen összecseng a Tragédiával. Ezek az áthallások ugyan akkor a hallgatóság számára nem voltak észrevehetők, hiszen ekkor még Az ember tragédiája csupán kéziratban volt készen, és csak Madách legközelebbi ismerősei, barátai tudtak róla.
Ilyen barát volt Szontagh Pál, aki május 31-én írt levelében[xxxv] ezzel a verssel köszönti Madáchot:

Hosszú életin át sok küzd kiderítni nevének
Néma homályát, ám – csak kevesé a süker!
Honfiu, Bölcs, Művész – bátran törhetsz te Olympig –
Im, hármas koszorut űz ma fejedre – hazád!

Ha összevetjük a Tragédiát és a beszédet, előttünk kirajzolódhatnak azok a gondolatszálak, amelyek összekötik az irodalmi és a politikai művet. Van néhány olyan találkozási pont, amelyek annyira nyilvánvalóak, hogy talán mondani sem kell őket. Ilyen a Gibbonra való hivatkozás, a késő-római kor, mint a züllés korszakának ábrázolása. Nyilván nem véletlen, hogy a beszédben egy bekezdésben szerepelnek a keresztes hadak és az eretnekek máglyái, amelyek bizánci színben együtt jelennek meg. Ember és kor viszonyáról szólva a kakas kukorékolása mindkét szövegben azonos értelemben szerepel. És említettük, idéztük is az eszme legyőzhetetlenségéről szóló sorokat a Tragédiából, amelyeknek párhuzama szintén megtalálható a beszédben. De említhetnénk akár a Falanszter-szín tudósát is, aki életet akar „organizálni”, de kudarcot vall, akár az, aki beleavatkozik a nemzetek életébe, „és romlást, rothadást igen, de életet előidézni sohasem fog.”
Ezek a párhuzamok, áthallások azért is érdekesek, mert nemcsak azt mutatják, hogy Madách cédulázó alkotói módszere mennyire összekapcsolja különböző műfajú műveit is, hanem azt is, hogy Az ember tragédiája nem egy helyen hordoz allegorikus, Madách korára vonatkozó történelmi-politikai utalásokat is. Például elgondolkoztató Rudolf császár szerepeltetése: ő egy tipikusan rossz Habsburg uralkodó, ráadásul ugyanúgy, családi döntéssel teszik le a trónról, és ültetik helyére utódját, mint V. Ferdinándot, akinek helyére a „felirat vagy határozat” címzettje, Ferenc József került. Természetesen ezeknek a Tragédiában szereplő utalásoknak a vizsgálata nem tartozik szorosan témánkhoz.
Ahogy a beszéd elhangzásakor Az ember tragédiája létéről csak nagyon kevesen tudtak, ma éppen így a beszéd létéről, sikeréről tudnak kevesen, annak minden kiválósága ellenére. Mert – ahogy Praznovszky Mihály írja – Madáchra „hirtelen és váratlanul (a siker természetrajza ez) rázúdul az országos elismerés. Először a politikában, noha még nem olyan túlzott mértékben, mint életrajzírói állítják, mert azért az 1861-es országgyűlési szereplés mégiscsak egy felszólalásból állott, a többi néma csend.”[xxxvi] És a sors nem kedvezett Madáchnak. Amikor az országgyűlés legközelebb összeült, ő már halott volt. De addigra már úgy ismerték és ismerik méltán ma is az emberek, mint a magyar irodalom legnagyszerűbb verses drámájának, Az ember tragédiájának íróját.

[i] Krizsán László: Madách második negyvennyolca. In: IV. Madách szimpózium. Madách Irodalmi társaság Bp. – Balassagyarmat. 1997. 48. o.

[ii] Szabó Béla: Madách Imre politikai tevékenysége Nógrád megyében. In: Madách-tanulmányok. Szerk: Horváth Károly. Akadémiai. Bp. 1978. 280. o.

[iii] Ezt részletesen elemzi tanulmányában Szabad György: Madách „Politikai hitvallomása”. In: Madách-tanulmáyok. Szerk: Horváth Károly. Akadémiai. Bp. 1978.

[iv] Madách Imre: Országgyűlés. Szerk: Szigethy Gábor. Magvető. Bp. 1987. 13-14. o.

[v] Praznovszky Mihály: Madách Imre országgyűlési beszédének fogadtatása a korabeli sajtóban. In: IV. Madách szimpózium. Madách Irodalmi Társaság. Bp. – Balassagyarmat. 1997. 55. o.

[vi] Praznovszky Mihály: i. m. 55. o.

[vii] Praznovszky Mihály: i. m. 56. o.

[viii] Andor Csaba: A siker éve: 1861. Fekete Sas. Bp. 2000. 157. o.

[ix] Madách Imre 1961. május 29-én édesanyjához, Majthényi Annához írt levele. Madách Imre Összes Művei. (MÖM) Szerk: Halász Gábor. Révai. Bp. 1942. II. 919. o.

[x] Andor Csaba: i. m. 157. o.

[xi] Nagy Ivánnak 1861. novemberében Madáchhoz írt levele. MÖM. II. 1110. o.

[xii] Arisztotelész Retorikájának főbb állításait ismerteti cikkében Adamik Tamás. Lásd: Az antik retorika rendszere és változásai az időben. In: A régi új retorika. Szerk: A. Jászó Anna és L. Aczél Petra. Trezor. Budapest. 2000. 24-25. o.

[xiii] Madarászné Marossy Ágnes: Egy mai magyar beszéd elemzése. In: A régi új retorika. A szónoki beszéd részei és a beszédfajták. Szerk: A. Jászó Anna és L. Aczél Petra. Trezor. Budapest. 2001. 44. o.

[xiv] Madách olvasottságáról, könyveiről: András László: A Madách-rejtély. Szépirodalmi. Bp. 1983. 24-29. o.

[xv] Grétsy László: A szónoki „invenció” összetevői… In: A régi új retorika. Szerk: A. Jászó Anna és L. Aczél Petra. Trezor. Budapest. 2000. 96. o.

[xvi] De a háromkötetes magyar Shakespeare-kiadás is fiatal kora óta megvolt könyvei között. Említi András László: i.m. 26. o.

[xvii] A legenda a hét epheszoszi keresztény ifjúról szól, akiket Decius császár egy barlangba falaztatott be, és akik csodálatos módon majd kétszáz év múlva feltámadtak, mintegy álomból ébredve. Amikor a náluk maradt pénzzel akartak vásárolni, akkor derült fény a csodára. Hogy Madách forrása mi lehetett, nem tudjuk, a történet a Legenda Aurea révén közismert volt Európában. Egyébként ebből a történetből ered az „úgy alszik, mint a hét alvó” szólásunk, valamint a „hétalvó” kifejezés is. Lásd erről: Világirodalmi lexikon IV. köt. 433. o. és Mitológiai Enciklopédia II. köt. 340. o.

[xviii] Madách Imre: Országgyűlés 55. o.

[xix] Madách Imre: Országgyűlés 55. o.

[xx] Madách Imre: Országgyűlés 56. o.

[xxi] Királyok könyve 24-25.

[xxii] Madách Imre: Országgyűlés 13. o.

[xxiii] Madách Imre: Országgyűlés 57. o.

[xxiv] Madách Imre: Országgyűlés 57. o.

[xxv] Madách Imre: Országgyűlés 57. o.

[xxvi] Az adatok megtalálhatók Andor Csaba könyvében is: Andor Csaba: i. m. 156. o.

[xxvii] Praznovszky Mihály: i. m. 59. o.

[xxviii] Harsányi Zsolt: Ember küzdj... Singner és Wolfner. Bp. 1932. III/171-176. o.

[xxix] Szarka István: A retorika teológiai használatának lehetőségei. In Lelkipásztor, 1997. január (illetve: www.lutheran.hu/ujsagok/lelkipasztor/I970105.htm)

[xxx] Idézi Praznovszky Mihály: i. m. 57. o.

[xxxi] A beszéd sikerét mutatja Madáchnak anyjához írt levele, amelyben többek között ezt olvashatjuk: „Virozsilnak tartottam egy magyar és igen szabadelmű bucsubeszédet, mit ő szépen meg is köszönt, sőt leirva el is kért; az iskolatársak is oly nagy tetszéssel fogadták, hogy nyakra-főre irják le maguknak.” Idézi Horváth Károly: Madách Imre Godolat. Bp. 1984. 13. o.

[xxxii] Harsányi Zsolt: Ember küzdj... Singner és Wolfner. Bp. 1932. III/171. o.

[xxxiii] Stilisztikai ábécé. Szerk: Dobcsányi Ferenc. Módszertani Közlemények Könyvtára. Szeged. 1989.

[xxxiv] Arany János levele Madáchhoz 1861. nov. 5-én. MÖM II. 1013-14. o.

[xxxv] MÖM II. 1113. o.

[xxxvi] Praznovszky Mihály: Madách és a siker súlya. In: Napút. 2002. március.
(illetve: www.inaplo.hu/na/200203/03.html)

1.      A régi új retorika. A szónoki beszéd részei és a beszédfajták. Szerk: A. Jászó Anna és L. Aczél Petra. Trezor. Budapest. 2001.
2.      A régi új retorika. Szerk: A. Jászó Anna és L. Aczél Petra. Trezor. Budapest. 2000.
3.      Adamik Tamás: Az antik retorika rendszere és változásai az időben. In: A régi új retorika. Szerk: A. Jászó Anna és L. Aczél Petra. Trezor. Budapest. 2000.
4.      Andor Csaba: A siker éve: 1861. Fekete Sas. Bp. 2000.
5.      András László: A Madách-rejtély. Szépirodalmi. Bp. 1983.
6.      Fenyő D. György: Poétai iskola. Krónika Nova. Bp. 1999.
7.      Grétsy László: A szónoki „invenció” összetevői… In: A régi új retorika. Szerk: A. Jászó Anna és L. Aczél Petra. Trezor. Budapest. 2000.
8.      Harsányi Zsolt: Ember küzdj… Singner és Wolfner. Bp. 1932.
9.      Horváth Károly: Madách Imre. Godolat. Bp. 1984.
10. Krizsán László: Madách második negyvennyolca. In: IV: Madách szimpózium. Madách Irodalmi Társaság. Bp. – Balassagyarmat. 1997.
11. Madách Imre Összes Művei. I-II. Szerk: Halász Gábor. Révai. Bp. 1942.
12. Madách Imre: Országgyűlés. Előszó és jegyzetek: Szigethy Gábor. Magvető. Bp. 1987.
13. Madarászné Marossy Ágnes: Egy mai magyar beszéd elemzése. In: A régi új retorika. A szónoki beszéd részei és a beszédfajták. Szerk: A. Jászó Anna és L. Aczél Petra. Trezor. Budapest. 2001.
14. Mitológiai Enciklopédia. II. Főszerk: Tokarev. Gondolat. Bp. 1988.
15. Nyelvtan, stílus, szónoklás. Szerk: Terestyényi Ferenc. Kossuth. Bp. 1960.
16. Praznovszky Mihály: Madách és a siker súlya. In: Napút. 2002. március.
(illetve: www.inaplo.hu/ na/200203/03.html)
17. Praznovszky Mihály: Madách Imre országgyűlési beszédének fogadtatása a korabeli sajtóban. In: IV. Madách szimpózium. Madách Irodalmi Társaság. Bp. – Balassagyarmat. 1997.
18. Radó György: Madách Imre. Életrajzi krónika. Balassi B. Nógrád Megyei Könyvtár. Balassagyarmat. 1987.
19. Stilisztikai ábécé. Szerk: Dobcsányi Ferenc. Módszertani Közlemények Könyvtára. Szeged. 1989.
20. Szabad György: Madách „Politikai hitvallomása”. In: Madách-tanulmányok. Szerk: Horváth Károly. Akadémiai. Bp. 1978.
21. Szabó Béla: Madách Imre politikai tevékenysége Nógrád megyében. In: Madách-tanulmányok. Szerk. Horvát Károly. Akadémiai. Bp. 1978.
22. Szarka István: A retorika teológiai használatának lehetőségei. In Lelkipásztor, 1997. január (illetve: www.lutheran.hu/ujsagok/lelkipasztor/I970105.htm)
23. Török Ferenc: Stilisztika és verstan. BAZ Megyei PKI. Miskolc. 1993.
24. Világirodalmi Lexikon IV. Főszerk: Király István. Akadémiai. Bp. 1975.

I. Madách Imre, a képviselő	V. A siker
II. A beszéd születése és fogadtatása	VI. Madách, a retorika művésze
III. A beszéd típusa, szerkezete	VII. A siker titkai
IV. A beszéd szerkezete és gondolatmenete	VIII. Madách, az ember tragédiája szerzője
	Mellékletek
változat	változat