Márai Sándor

MAGÁNYOS MADÁCH

A magyar úr, kinek századik születése napját most ünneplik Magyarországon, egy Nógrád megyei kurta dohos szobában született, élt és halt meg, nagyon egyedül, s ebben az egyedüllétben világirodalmi kollégái legnagyobbjaival volt rokon. Ehhez az idő is kedvezett neki, mert a száz év előtti magyar gondolkodó nem lehetett társas lény. A magyar kúriáknak nem voltak szalonjaik, a városoknak még kevésbé. Aki igazán élt, az magának élt, aki gondolkodott, magának gondolkodott. Voltak energikus kedélyek közöttük, Kossuthok és Széchenyiek, akik a hazának éltek és maguknak mentek tönkre. Az egész kor egyetlen erőfeszítés volt a lázas kis országban, a programok tele kontraszttal, nemzeti ideálok megvalósítása mellett varázsütésre nexust teremteni az alvó és álmodó magyar élet s a nyugati Európa szellemisége között. A tunya, tétlen és emésztő magyar nemesi s főnemesi osztály kitermelt néhány érzékeny, lelkes, szellemiségére gőgös, inkább exkluzív művészpéldányt, akik publikum s a kor eszközei nélkül valami sajátos, eredményeiben meddő, sőt tragikus, de sziszifusziságában tiszteletreméltó szobapolitikát, szobaművészetet, szoba életet produkáltak. Madách a nyirkos nógrádi erdők között élt, régi könyvek s egy régi magyar nemesúri élet szokásai között. Szelíden szomorú ez a táj. Csesztve és Sztregova, tölgyeseivel és szegényes falvaival, melyeknek távlatában az egyetlen magyar drámai költemény megszületett. Ezekben a magyar tájakban, falvakban, kastélyokban minden nagyon kész, nagyon régről kész s aki bennök él, nem mer semmihez hozzányúlni, ami a múltból maradt rá. Ez lenne a tradíció, amiben Madách, a földbirtokos nemes úr, bizonnyal megnyugodott volna, de a literátor nehezen lélegzett az állott levegőben. Akkor törtek ablakot Nyugat felé nyelv-, élet-, gondolatújítók. Európa még Napóleont pihente ki, mikor a magyar kastélyokban Voltaire-t olvasni kezdték. A forradalomnak nemzeti és politikai maszkja volt, de mint minden forradalom, az egész élet forradalma volt, a mozgalom végső eredményében nemcsak hazafiakat mozgatott meg, hanem a hazafiakban embereket, az emberekben az élet új, forradalmi formáit.
Madách a falujában élt. Ez a falu ma sem több néhány vályoggal rakott háznál. Sok könyve volt és sok erdeje, a könyveket olvasta s az erdőben nyulakra vadászott, s mikor a könyvektől már egészen elfáradt, akkor jutott el az erdőkig és nyulakig is közelebben. A magyar irótól az európai szellem börzejátékai messze voltak akkor, óriási erdők feküdtek köztük. Publikum, újság, kritika, de csak könyvnyomtató is, Nyugat kifejlett irodalmi piacüzeme nem zavarták. Nem volt kinek írni és mifélét írni, csak éppen valamit írni, ha volt mit, nem kellett megélni és kiszolgálni a legnemesebb értelemben sem ízléseket. Goethe kiadóval és honoráriummal dolgozott. Madách életében nem látott nyomdát. A mondanivaló megért egy életen át az íróban, s másik életbe tellett, míg napvilágot látott. A nagy könyvek kéziratai évtizedeken át asztalfiókban hevertek. Az író beteg ember volt az egészségesek között. Az egészségesek akkoriban jó csülkös fogható életet és politikát csináltak. Madách kora nagy magyar mozgalmában, a 48-as szabadságharcban nem vett testi részt. Sztregován ült és elég rossz, kezdetben lelkesítő, később, a nagy csőd után busongó verseket írt. Ez a lekonyult bajuszú szomorú férfi, aki jegyző korában hirtelen szerelemből feleségül vett egy Fráter Erzsébet nevű csinos megyei hölgyet, amolyan vármegye szépasszonyát, örökké dilettáns maradt volna, ha szerencsés életkörülmények között él. De a forradalom hozzá is elért, szerencsétlen vagy inkább szerencsés véletlen folytán börtönbe került. Fráter Erzsébet, egy hölgy, ki a nemzeti gyász idején is szeretett csinosan öltözködni, távolléte alatt hűtlen lesz hozzá. Madách visszatér a börtönből, a szóbeszédeket elhidegülés, a halott viszonyt válás követi. Egyedül marad.
Ami most következik ebben a különös, gőgös életben, az a nagy, tiszta, erős lelki tett úgy hat reám, mint a világ írói közül csak egynél éreztem, Szent Ágostonnál, a kegyes életű püspöknél. Ez a pogánynak született szent, aki Vallomásaival, egy kevéssé népszerű, de nagyon becses könyvvel kegyetlen és őszinte literátornak küzdötte föl magát, ifjúkorában pogány fogalmak szerint is igen ledér életet élt, míg egy napon isteni segítséggel a katolikus hitbe tért meg. Ebben a megtérésben neki is aktív része lehetett, de erről ő keresztény szerénységgel soha nem beszél. Ez a kéjenc tehát, ez a kicsapongó pogány, egy numídiai rabnő gyermeke, trágár és mohó földi örömök után egy napon befeléfordította szemeit s elkezdett leszokni a világról. Higgyék el, ő tudta, a pogány, hogy mit hagyott ott. Nagyon okos ember volt. Ö egy friss rassz minden érzékével falta az életet. Szeretett élni. De egy napon nagyon nyugtalan lett, szomjas, kielégületlen és szomorú az ételek között. Akkor vonult magába. Már tudta, miért. Hogy van egy óriási raffinement az emberi életben, egy hallatlan lehetőség, a produktív lemondás. Ő végig akart csinálni mindent. Ezért hagyott ott mindent. Lemondott a világról, mert megtudta az etikai tett földöntúli bérének ízét. Leszokott az életről, a szép ruhákról, a bonyolult nőkről, a kényelmes lakásokról. Lassan leszoktatta magát a szép tájak, a kedves állatok, a jó barátok öröméről is. S mikor ilyen rettenetes egyedül maradt, akkor istenhez fohászkodott s leült és megírta a világ egyik legszebb, legfájdalmasabb, legőszintébb könyvét, a Vallomásokat. Így lett szent. Nem, így lett író.
Madách, az intelligens falusi nemes, Fráter Erzsébet, szép könyvek, jó lovak s ízes étkeket termő birtokok tulajdonosa, az elégedett ember, csapnivaló rossz író volt. Ifjúkori s később férfi éveiben írott versei, történelmi drámái, értekezései a magyar irodalom féltve rejtegetett fércművei közé tartoznak. Amit lehulló lombokkal kapcsolatban az emberi élet mulandóságáról meg lehet írni, azt ő mind megírta. A nagy dilettánsok önkínzó kéjével írt, naplókat versekben, mindent megírt, amit életében gondolt, egyre kétségbeesve azon, hogy nem tud semmit megírni. Olvasója nem volt. Kritika nem világosította föl, elkeseredetten írt halomra drámákat és költeményeket negyven évig egy homályos szobában, melynek minden bútora egy zöld huzatos vas hintaszék s egy sokfiókos íróasztal volt. Míg egy napon Fráter Erzsébet otthagyta. Madách egyedül maradt a homályos szobában. Tele volt sértődéssel és fájdalommal. A magyar férfi jellemében monogám. A magyar nő kevésbé. Hogy ketten mint jönnek ki egymással, az matematikai rejtély. Madách egyedül maradt férfi éveiben, egy korban, mikor a nagy vereség után mindenki gyanakvó volt és magának élt asszony, barátok, ambíciók nélkül. Így élt évekig. Nem szólt senkihez, emberek közé nem ment. Hajnalban célba lőtt pisztolyával az istállóban, pozdorjává lőtte a gerendákat. A magány sötét, éhes férfidühe dolgozott benne. Órák hosszat lovagolt. Néha (verseiben) egy-egy pillanatra tetszik is így magának, valami romantikus vonala van a szituációnak, ami akkor rokonszenves volt, a sértett, elhagyott, magányos férfi. De a póz mihamar fájdalmas és tartós valóság. Nagyon hiányzik neki az asszony s minden, ami ezzel együtt jár: az élet. Néha szexuális kétségbeesés önti el, viszonyt kezd egy parasztasszonnyal, akinek urát vasvillával kergeti el az udvarról, s az utálattal védekező parasztnőt lekulcsoltan tartja a kastély egy félreeső szobájában, ő hord be neki enni, ő takarít reá! Ez a nemes és tiszta lélek itt már túl van a szaladáson, energiái féktelenül dolgoznak, az egész ember egyetlen nyugtalan áradat. Egyedül van, ezt a nagy fölfedezést teszi, ő, Madách egyedül van, ezt írja, mondja, csinálja, nem érti, egyedül van.
Így jön rá ez a dilettáns arra, hogy nem csak ő, Madách, van egyedül: az Ember van egyedül. Ez a fölfedezés teszi íróvá. Most ezen rágódik, a régi parkban járkál, megnyugszik és keresi a harmóniát ebben a keserves tényben. Így írja meg, alig fél év alatt, hirtelen felszakadásával minden elfojtott erejének, tisztulásban és aszkéta akarattal érett és teljes Faustját, Az ember tragédiáját. Ez a hibáiban is csodálatos erejű drámai költemény, melyben személyes tézis lesz a goethei "Nun fass ich alles geben, wie's Gott gefallt", az emberi kérdések egyik legtökéletesebb szintézise. Gúny, szomorúság és megnyugvás a nagy fugák, amik mélyalaphanggal végigkísérik a változó és múló tételeket. Madách nem volt filozofikus elme, könnyen elveszett általánosságokban. De öntudatosan szenvedett s így lett a rossz íróból Ember, akinek megvolt a maga Tragédiája.

Kassai Napló, 1923. február 4.