|
1. Történelmi előzmények
1944 októberének utolsó napjaitól kezdve több hónapon keresztül a szerb partizánok s a bosszúra szomjas szerb lakosság egy része Bácskában, a Bánságban s a Baranyai háromszögben egyes vélemények szerint 60 ezer, de legalább 40 ezer magyar férfit és nőt mészároltak le. Egyetlen bűnük az volt, hogy magyarnak születtek és az Istent anyanyelvükön dicsérték. Mi váltotta ki a megvadult partizánok esztelen vérengzéseit? Amikor Hitler 1941. április 6-án álnok módon megtámadta Jugoszláviát, a magyar kormány - Teleky miniszterelnök öngyilkossága vagy meggyilkolása után - április 11-én bekapcsolódott a támadásba és a magyar honvédség bevonult Bácskába, a Baranyai háromszögbe, a Muraközbe és a Mura vidékére, mely területeknek lakossága 37 százalékban magyar volt, 19 százalékban német és csak 16 százalékban szerb. A bevonulás után egyre erősödő partizántevékenység bontakozott ki, amely sok magyar áldozatot követelt. 1942. január 4-én Újvidéken, Zsablyán és a környéken nagyszabású katonai és csendőri tisztogató akció kezdődött a Bánátból átszivárgó és a helybéli partizánok felkutatására. A razzia közben számos polgári lakos is életét vesztette. Egyes vélemények szerint ötezer, más becslések szerint ennek fele volt az áldozatok száma. Ezt adták vissza kamatos kamatostul a szerb partizánok. A mészárlás előzményei közé tartozik, hogy 1944 őszén, amikor Tito a szerémségi front közelében tartózkodott, főhadiszállásán felkereste egy szerb parasztokból álló bácskai küldöttség. Azt kérték a főparancsnoktól, ha visszatér a Bácskába, ne vezesse be a polgári közigazgatást, mert az bíróságok felállításával jár. Hagyja a területet egy ideig katonai közigazgatás alatt, hogy nekik alkalmuk legyen a bosszúállásra: szeretnék kiirtani a magyarokat és a németeket. Tito ebbe beleegyezett, ki is adta az erről szóló parancsát. Sőt azt is megígérte, hogy ehhez megkapják a népfelszabadító hadsereg segítségét is. Beszélnek egy részletesen kidolgozott népirtási tervről... Ha a végeredményt nézzük; sikerült a tervet végrehajtani. A háború utáni népszámlálás adatai szerint mintegy hetvenezer magyar hiányzott a Vajdaságból. Statisztikusok szerint, ennek majdnem a fele elmenekült a magyar hadsereggel, s ma is él, míg 35-40 ezer hiányzó magyar tömegsírokban nyugszik.1 A Vajdaság Bácskán kívül magában foglalta a Dél-Baranyai háromszöget és a Bánságot. Illés Sándor elsősorban tömegsírokba temetett vértanúkról ír és cikkében főleg az 1944. október 28-án történt temerini vérengzést mutatja be: Amikor Temerinbe (szülőfalum) megérkeztek az első partizánegységek, nyomban kidobolták, hogy három napig senki ne tegye ki a lábát az utcára... Közben kisebb fegyveres csoportok összeszedték a „gyanús" embereket... Ezeket az ijedt, ártatlan embereket a községháza udvarán álló tűzoltószertárban agyonverték. Válogatott kínzásokkal végeztek velük. Lapáttal, puskatussal, láncokkal verték őket agyon. A megölt harminckét embert éjszaka szekereken hordták ki a temetőbe. Az egyik áldozatnak, Uracs Lajosnak sikerült elszöknie. A tömegsírból mászott ki véresen... A férfilakosság másik részét a templomudvarban zsúfolták össze, majd innen kiterelték a temetőbe. Nagy gödröt ásattak velük, levetkőztették őket, s legéppisztolyozták valamennyiüket. Amit eddig elmondtam a szörnyűségekből, az mind Temerinben történt. Folytathatnám ezt a véres történetet Óbecsével, Péterrévével, Mohollal, Adorjánnal, Zentával, Kanizsával, Szabadkával, Zomborral, Topolyával, Bezdánnal. Mindenütt, ahol magyarok éltek, sor került a bosszúra... Bezárták a templomokat, agyonlőtték a papokat. Járekon a templom tornyát is ledöntötték. Minek a templom? „Sztálin és Tito ezentúl az Isten!" - kiáltozták a katonák.2 A szerb partizánok áldozataikat nemcsak tömegsírokban földelték el, hanem előszeretettel lőtték és szórták a Dunába is. Szigethy György: „Szemtanúja voltam Tito délvidéki vérengzéseinek" című könyvében ezeket olvashatjuk: 3-4 ezer újvidékit szegesdrótok közé gyűjtöttek. Ezek itthon maradtak, mert ártatlannak érezték magukat. Itt azonban nem volt ítélet, se vád, még csak felelősségre vonás sem. Itt vált nyilvánvalóvá, hogy nem azért likvidálják őket, mert bűnösök, hanem egyszerűen azért, mert magyarok. Legnagyobb részüket a Dunába szórták.3 Egy másik szemtanú így számol be tapasztalatairól: Az első három heti Titó-megszállás alatt 1500 magyart úsztattak le a Tiszán. A zentai híd alá és a Fürdőházba hajtották térdig érő vízbe és golyószóróval kaszabolták le áldozataikat. Amíg csak valaki mozgott, lőttek. Éjjelenként negyven-ötven személyt intéztek el, s így hamarosan a magyar vértanúk száma elérte az öt és fél ezret. Nagykanizsáról - lakossága 90 százalékig magyar volt - három és fél ezret tüntettek el. Újvidéken az úgynevezett Szúnyog-szigeten történtek a kivégzések ezrei. Innen úsztattak le a Dunán körülbelül nyolckilencezer magyart és kétezer svábot.4
2. A vérengzések papi áldozatai
Mielőtt szenvedéseiket bemutatnám, nézzük meg, hogy a Vajdaság melyik része melyik egyházmegyéhez tartozott! Bácska mint Bácskai apostoli kormányzóság a Kalocsa-Bácsi főegyházmegyének volt a része. Bánság a Temesvári egyházmegyéhez tartozott. Román nyomásra 1923-ban a Szentszék a Csanádi egyházmegyének Romániához került részét kivette a Csanádi püspök joghatósága alól és először abból apostoli kormányzóságot létesített, majd 1930-ban felállította a Temesvári egyházmegyét. A Vajdaságnak bánsági része tehát a temesvári püspök joghatósága alatt állt. Baranyai háromszög, Baranya megye déli része, a pécsi egyházmegyéhez tartozott.
a. A Kalocsa-Bácsi főegyházmegyéhez tartozó Bácska vértanúi
Az áldozatok közül először két fiatal újvidéki ferences papról emlékezünk meg. Az újvidéki rendházban ekkor három fiatal pap: P. Körösztös Krizosztom házfőnök, P. Kovács Kristóf és P. Kamarás (Faulhaber) Mihály hitoktató teljesített szolgálatot. Híveiket egyikük sem hagyta el. Az Újvidékre 1944. október 26-án bevonuló partizánok először P. Körösztös Krizosztommal (1909-1944) végeztek. Az összeszedett hívek és papok közül őt választották ki elsőnek és október 28-án agyonverték. Sírja ismeretlen. Két társát számos hívővel együtt a városból internálótáborba hajtották. P. Kovács Kristófot (1914-1944) útközben állandóan verték. Amikor az ütlegelés és koplalás miatt Indjija falu közelében már nem bírt továbbmenni és összeesett, az egyik partizán agyonlőtte. P. Kamarás (Faulhaber) Mihály atya bizonyult a legszívósabbnak. Többhetes internálás után elengedték.6 Az egyházmegyés papokról névsorban írunk. Berger Antal (1884-1944) tavankúti plébánost 1944 őszén a partizánok a községházán addig kínozták, míg szíve fel nem mondta a szolgálatot. Más verzió szerint Szabadkára hurcolták az ügyészségi fogházba és ott halt meg. Dobler Antal (1891-1944) Gádor nevű község plébánosát a helybeli internálótáborban halálra kínozták. Holttestét tömegsírba hantolták el. Dupp Bálint (1883-1944) csurgói plébánost 1944 őszén gyűjtőtáborba hajtották és útközben - valószínűleg, mivel nem bírta a menetelést - agyonlőtték. Gencel Pál (1917-1944) volt szabadkai segédlelkész, akit egyházi felettesei a djakovári egyházmegyének átengedtek, a Verőc megyei Irigen halt erőszakos halált. Gulyás Károly (1885-1944) Tiszakálmánfalva plébánosát a községháza udvarán 1944 őszén agyonlőtték. Haug Antal (1890-1945) a háromnyelvű Csonoklya plébániájának volt a vezetője. 1945-ben a mitrovicai börtönben fejezte be életét. Hubert Ferenc (??-1944) apatini lelkészt 1944-ben a partizánok kivégezték. Kopping Gáspár (1888-1944) Temerin plébánosa 1944-ben halt meg az egyik gyűjtőtáborban. Vagy halálra éheztették, vagy agyonverték. Köves István (1898-1944) mozsori plébános halálával kapcsolatban kétféle verzió létezik. 1944-ben - állítólag a partizánok először alaposan megkínozták, majd tüzes rostélyra láncolták és elevenen megégették. Marton Sándor, aki állítólag szemtanúja volt a pap halálának, másképpen beszéli el meggyilkolását. Köves Istvánt Jánoshalmáról vitték Mozsorra a partizánok. 1944. november 15-e után állandóan vallatták, kínozták, s miután az egyik napon gépfegyverrel 62 embert lekaszaboltak, Köves plébánost dorongokkal agyonverték. A 62 embert a dögtemetőben ásták el. A pap holttestét egy nap és egy éjjel kint hagyták a gyepen, s utána a dögtemetőben egy külön gödörbe ásták el. Müller-Mészáros István (??-1944) palánkai lelkészt a partizánok kivégezték. Novotny József (1908-1944), a háromnyelvű Palona plébánosának holttestére egy közeli erdőben találtak rá. Ismeretlen tettesek agyonverték. Petrányi Ferencet (1879-1944), a magyar nyelvű Obecse apátplébánosát 1944. októberében 10 napos kínzás után kivégezték. A kínzás egyik módja volt, hogy egy partizánnő magas sarkú cipőjével a szerencsétlen ember meztelen hasán táncolt. A község temetőjében káplánja temette el. Plank Ferenc (1885-1944) az akkor még magyar és német nyelvű Ószivác plébánosának naponta égő parázson kellett végigmennie. Ebbe és egyéb kínzásokba halt bele. Szabó Dénes (1893-1944) tóthfalui plébánost a partizánok elhurcolták, mivel rádióját és fegyverét nem adta be. Egyesek szerint kocsi után kötötték. Mielőtt a végkimerüléstől összerogyott volna, agyonlőtték. Takács Ferenc dr. (1894-1944) péterrévei plébánost, pápai kamarást a partizánok fogságba vetették s ott kegyetlenül megkínozták. 1944. november 19-én, vasárnap délelőtt 11 óra után a templom és a községháza közti téren, nyilvánosan kivégezték. Ezt káplánjának és híveinek végig kellett nézniük. A temető szélébe temették el. Unterreiner Károly (1897-1944) nemzetvédelmi kereszttel is kitüntetett palánkai káplánt a partizánok egy közeli erdőben megölték. Varga Lajost (1891-1944), Mohol plébánosát 1944 októberében 600 moholi magyarral együtt a Tiszába lőtték. Mások szerint a Tisza partján fejbe lőtték. A temetésén állítólag egy apáca is részt vett. Virág István (1861-1944) horgosi apátplébánost a partizánok 1944 végén addig verték, míg ebbe bele nem halt. Utolsó szavai: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek" voltak. Weinert Péter (1874-1945) palánkai prépost-plébános 1945. június 29-én halt meg az újvidéki internálótáborban. Holttestét sikerült kihozni és Újvidéken eltemetni. Werner Mihály (1883-1944) Martonos apátplébánosát 1944. november 21-én a partizánok először megkínozták, majd a Tisza partján agyonlőtték.7
b. A Temesvári egyházmegyéhez tartozó Bánság papi vértanúi
Ádám Antal (??-1944) szenthuberti lelkészt 1944 őszén agyonlőtték. Brunet Ferenc (??-1944) németcsernyei lelkészt a partizánok a községházán agyonverték. Kaip Vilmos (??-1944) Deszpotác plébánosát a partizánok főbelőttek, majd tömegsírba temették. Kahlesz Miklós (??-1944) Temeskutas plébánosát a partizánok 1944-ben kivégezték. Knapp József (??-1944) galagonyási lelkészt híveivel együtt 1944. október 30-án a partizánok kivégezték. Kornauth József (??-1944) zichifaévi lelkészt a partizánok elhurcolták, majd internálótáborban agyonverték. Moravetz Gyula (??-1944) Torontálszécsény plébánosát a partizánok internálótáborba hajtották, ahonnan soha vissza nem tért. Sírja ismeretlen. Rotten Mihály (??-1944) nagykikindai lelkészt a partizánok megölték. Schummer Rudolf (??-1944) rezsőházi lelkészt gyűjtőtáborba hurcolták, ahol még 1944-ben az éheztetésbe és kínzásokba belehalt. Steigerwald Ádám (??-1944) Nagytószeg plébánosát a partizánok 1944. november 2-án a községháza udvarán agyonlőtték. Varga András (??-1944) plébánost 1944-ben a partizánok Kisnezsényben verték agyon. Wéber Péter (??-1944) károlyfalvi plébánost 1944-ben agyonlőtték a partizánok.8
c) A Pécsi egyházmegyéhez tartozó Baranyai háromszög áldozatai
Klein Tivadar (1872-1944) pélmonostori plébános, tb. kanonok. Bosszúból, mivel az 1941-es magyar bevonuláskor a pélmonostori pravoszláv pópát kivégezték, a szerb partizánok Klein Tivadart 1944-ben letartóztatták, internálótáborba zárták és embertelen kínzások közepette megölték. (Szemtanúk szerint talpát felvágták, s nyílt sebébe sót szórtak.) A teljesen ártatlan plébános megmentése érdekében a pélmonostori szerb pravoszláv hívek is közbenjártak. De a partizánok azzal fenyegették őket, hogy ők is a pap sorsára jutnak, ha el nem hallgatnak.9 A szerb partizánok, mint az elmondottakból kitűnik, 35 magyar katolikus papot gyilkoltak meg néhány hét leforgása alatt. Ha ezekhez hozzászámítjuk Scherer Lőrinc cservenkai plébánost, akit a Szovjetunióba hurcoltak és ott hamarosan meghalt, akkor 36 a magyar katolikus délvidéki vértanú papok száma.
Jegyzetek:
|
