A LIBERALIZMUS BŰN

A „Magyar Sion"-nak folyó évi februári füzete hívta fel először a magyar közönség figyelmét e nevezetes s immár csaknem az egész művelt világon olvasott könyvre. Magát a fordítót is Dr. Kereszty Géza úrnak a nevezett folyóiratban közölt jeles és kellően tájékoztató ismertetése vitte arra a gondolatra, hogy e munkát hazai irodalmunkba átültesse.
Már régebben kinyilvánult az óhaj, hogy az annyira behízelgő hangzású liberalizmus szemkápráztató elveit a kérlelhetetlen igazság fóruma elé állítsuk, s hogy a külső máz csillogását, amely az emberiség nagy részét elvakította, a liberális elvek rendszeréről letöröljük, és azt, amit e máz takart és oly kábítóan szép színben feltüntetett, a maga természetes valóságában bemutassuk.
Hátha szédelgés játssza itt is a főszerepet, mint ma már majdnem minden téren; hátha a liberális rendszer hívei arra számítottak, hogy az emberek ma már nemigen szeretnek gondolkozni, s ekként bármit is el lehet velük hitetni, bármiért is lehet őket lelkesedésre ragadni, csak csillogó külalakba, csak fülcsiklandoztató szavakba öntsék azt; hátha e jeles férfiak egyes sokszor hangoztatott szavakat és kifejezéseket egészen más fogalmak megjelölésére használnak, mint amelyeket azok voltaképpen jelentenek.
Íme, itt a könyv, amely a liberalizmus szédelgését és erkölcstelenségét a maga rútságában bemutatja; íme, a könyv, amely a fogalmakat a szavaknak, a katolikusokat önmaguknak visszaadja; íme a könyv, amely a ma uralkodó eszmezavarban biztos irányadóul és útmutatóul szolgál annyival is inkább, mert mint az alább olvasható hivatalos leiratból láthatni, maga az Apostoli Szentszék is úgy nyilatkozik róla, hogy az igaz tant adja elő és alapos érvekkel védelmezi.
Mennyire időszerű e könyv, s mennyire égető ma a kérdés, amelyet tárgyal, bizonyítja Őszentségének, XIII. Leó Pápának „Libertás praestantissimum naturae bonum" kezdetű, éppen most kibocsátott apostoli körlevele, amelyben a Szentséges Atya a liberalizmust nemcsak a tudomány érveivel, hanem apostoli hatalmának tekintélyével is újból nyíltan és határozottan kárhoztatja.
Azáltal, hogy Sardá munkájával együtt Őszentségének ezen körlevelét is magyar fordításban közzétettem, előbbinek nagyobb jelentőséget kölcsönözni, utóbbit pedig ily módon is elterjeszteni akartam.

Ne ijedezzél, jámbor olvasó, és ne ítéld el már előre is e könyvecskét. Ne dobd félre, mihelyt felületesen átlapoztad, mert bármilyen égetők is a kérdések, amelyeket itt barátságos és bizalmas értekezésekben szellőztetünk, mégsem fogod magadat rajtuk megégetni; a tűz, amelyről itt szó van, puszta képlet és semmi több.
Jól tudom én, és magad is sietni fogsz mentségedül kijelenteni, hogy nem te vagy az egyedüli, akiben az ilyen égető kérdések legyőzhetetlen ellenszenvet ébresztenek és bizonyos aggodalmat keltenek. Beteg állapot ez, édes barátom, amely napjainkban már-már általánossá kezd válni. De mondd csak, mi képezze hát a katolikus hitvita tárgyát, ha minden égető, vagyis az embert közelről érintő, életbevágó és aktuális kérdést kerülni kell? Vajon rég legyőzött és elhalt ellenségek ellen harcoljunk-e, akik századok óta a történelem panteonjában porlanak? Vagy pedig amilyen komolyan, éppen olyan udvariasan ama - igaz napi - kérdések tárgyalásába bocsátkozzunk-e, amelyekre nézve a közvéleményben semmiféle nézeteltérés nem uralkodik, s amelyek az igazság szent jogait semmiben sem érintik, semmiben sem sértik?
Szent Isten! Ezért nevezhetnének minket, katolikusokat, katonáknak, ezért képeznők mi a küzdő Egyházat, ezért hinnők Krisztus urunkat fővezérünknek? Ez volna tehát az a harc, amelyet azóta, hogy a keresztség és a bérmálás szentségében a legdicsőbb hadsereg lovagjaivá felavattak minket, a tévedés ellen szünet nélkül vívnunk kell? Vagy nem merő komédia volna az olyan csata, amelyben valamely képzeletbeli ellenséggel kellene viaskodni, amelyben csupán csak puskaporral töltött ágyúkat, csakis eltompított kardokat, szóval csak olyan fegyvereket volna szabad használni, amelyek csillognak és zajt csinálnak, de az ellenséget meg nem sérthetik, neki semmi kárt sem okozhatnak?
Nem, ez nem lehet így; mert ha a katolicizmus isteni igazság és valóság, amint csakugyan az, akkor az ő ellenségei is valósak, akkor a harc is, amelyet ellenük folytat, nem színpadi, vagyis képzeletbeli támadás és védelem, hanem sajnálatos és véres valóság. Komolyan és valósággal kell tehát a dologhoz hozzálátnunk s a diadalért harcolnunk; valódiaknak kell lenniük a fegyvereknek, amelyekkel küzdünk, valódiaknak kell lenniük az ütéseknek és vágásoknak, valódiaknak kell lenniük az osztott és kapott sebeknek.
Ha az Egyház történelmében lapozgatok, majdnem minden lapon, sokszor véres betűkkel ott találom ez igazságot.
Krisztus urunk párját nem ismerő eréllyel ostorozta és kárhoztatta a zsidók romlottságát; korának nemzeti és vallási előítéleteivel szemben kitűzte tanának zászlaját s életével fizetett érette. Pünkösd napján az apostolok kilépvén a házból, amelyben a Szentlélek reájuk szállott, minden aggodalom nélkül szemükre hányták a papi fejedelmeknek és a tanácsnak az Üdvözítő meggyilkoltatását. S minthogy az akkor annyira égető kérdést megpendíteni merészelték, előbb megostorozták, utóbb megölték őket.
S azóta dicsőséges hadseregünk valamennyi hőse nem valamely túlhaladott és érdekét vesztett, sem pedig a jövő titkos fátyola alatt lappangó, hanem éppen az illető korban szőnyegre került napi égető kérdésnek köszönte dicsőségét. Az első hitvédők a császári trónon ülő koronás pogánysággal szemtől szembe, életük veszélyeztetésével is tárgyalták koruk égető kérdéseit. Az arianizmusnak az akkor ismert egész világot lángba borító égető kérdése volt az, amiért Sz. Atanáznak üldöztetést, száműzetést, halálgyötrelmeket és a hamis zsinatok által kimondott kiközösítéseket kellett elszenvednie. És ugyebár Sz. Ágoston sem félt századának összes égető kérdéseivel s nevezetesen a legégetőbbel, a pelagiánizmussal foglalkozni?
És így századról-századra, korszakról-korszakra valahányszor az Isten és az emberi nemnek ellensége pokoli kemencéjéből egy-egy égető kérdést dobott az emberek közé, a Gondviselés mindig egy vagy több embert támasztott, akik e tévelyek égető kérdéseinek hatalmas kalapácsaikkal nekiestek.
A simoniakus és ágyasságban élő papok ostora, VII. Gergely, Averroésé és Aristoteles hamis tanítványaié Aquinói Sz. Tamás, Abelardé Clairvaux-i Sz. Bernát, az albiaiaké Guzman Domonkos, és így tovább egész napjainkig. Hosszadalmas dolog volna a történelmen lépésről-lépésre végigmenni oly célból, hogy egy különben is szembeszökő igazságot bebizonyítsunk; s ha ez igazságot mégis kérdés tárgyává tettük, ez azért történt, mert nagy ama szerencsétlenek száma, akik ez igazságot erőszakosan porfelleggel iparkodnak körülvenni.
A mondottakhoz még csak ezt teszem hozzá: minthogy minden századnak voltak égető kérdései, kétségkívül a miénknek is vannak. E kérdések kérdése, amely valamennyi közt legégetőbb annyira, hogy bármely oldalról érintse is az ember, legott tüzes szikrákat szór - a liberalizmus.
„Roppant sok a veszély - írták nemrég a burgosi egyháztartomány tudós és lelkes püspökei -, amely a keresztény népnek hitét ma fenyegeti, de mindezen veszélyek voltaképpen csak egy közös törzsből származnak, s ez a naturalizmus... Nevezze ez magát racionalizmusnak, szocializmusnak, forradalomnak, vagy liberalizmusnak, lényegében soha sem más, mint a keresztény hitnek nyílt vagy leplezett, de mindig határozott tagadása, amiért is éppen olyan gondosan kerülendő, mint amily buzgósággal a lelkek az örök üdvösségre vezérlendők."
Ezen tekintélyes és illetékes forrásból származó nyilatkozatban hivatalosan meg van fogalmazva századunk égető kérdése. Még világosabban és ugyancsak nagyobb illetékességgel formulázta a kérdést a nagy IX. Pius számtalan nyilatkozatában, nemkülönben dicsőségesen uralkodó XIII. Leó pápánk csak nemrégen kiadott „Humánum genus" kezdetű apostoli körlevelében, s úgy hisszük, hogy ezen körlevél, amely oly sok beszédre adott, ad és adni fog alkalmat, az Isten Egyházának nem utolsó szava e tárgyra vonatkozólag.
És ugyan miért illetné meg a liberalizmust a tisztelet és a sérthetetlenség különös előjoga, amelynek eddig egyetlen egy eretnekség sem örvendett? Talán azért, mert az isteni fennhatóságot kereken és határozottan tagadván, az eddigi eretnekségeket mind magában egyesíti? Vagy azért, mert a társadalmi testet sokkal nagyobb mértékben mételyezte, mint eddig bármely más eretnekség? Vagy talán azért, mert büntetésül bűneinkért azt sikerült elérnie, ami eddig más eretnekségnek nem sikerült, t. i. hogy hivatalos és törvényes tévedéssé nyilvánították, s a fejedelmek tanácsában, a népek kormányzásában uralomra jutott? Ó nem, sőt ellenkezőleg, éppen ezek azok az okok, amelyeknek minden jó katolikust arra kell indítaniuk, hogy a liberalizmus ellen, kerüljön bármibe, nyílt és bátor keresztes hadat hirdessen és vívjon.
Előre, előre, ez az ellenség, ez a farkas, ezt kell az Egyház Főpásztorának vezényszavára nekünk is, akik a keresztény nép lelki üdvének munkálására Istentől hivatva vagyunk, mindnyájunknak hangoztatnunk.
Ezzel megindítjuk a harcot, megkezdjük rövid és bizalmas értekezéseinket; előre is kijelentjük azonban, hogy minden állításunkat a legapróbb részletekig a csalhatatlan igazság egyedüli hírnökének, az Egyház ítéletének feltétlenül alávetjük.

Kétségkívül, és szinte fölösleges munkának tűnhet ennek a bizonyítása. Ha az ezen járvány által leginkább megmételyezett európai és amerikai népek vezérférfiai nem beszéltek össze, hogy minket rászednek, vagy magukat megcsalatottaknak tüntetik föl, akkor igenis létezik ma a világon iskola, rendszer, párt, szekta - vagy bárminek is nevezzük különben -, amelyet hívei csakúgy, mint ellenségei, liberalizmus néven ismernek.
Lapjai, társulatai, kormányai nyíltan liberálisoknak nevezik magukat. Ezen jelzővel illetik őket ellenfeleik anélkül, hogy ez ellen tiltakoznának, magukat mentegetnék, vagy az elnevezés jelentőségét kisebbítenék.
Mi több, mindennap olvashatjuk, hogy vannak liberális mozgalmak, liberális irányzatok, liberális reformok, liberális javaslatok, liberális személyiségek, liberális emlékiratok, liberális programok és ábrándok; s ellenkezőleg, mindazon eszméket, amelyek az említettekkel ellentétben állanak, antiliberálisnak, klerikálisnak, reakcionáriusnak vagy ultramontánoknak hívnak.
Van tehát a mai világban valami, amit liberalizmusnak hívnak, s viszont van bizonyos dolog, amit antiliberalizmusnak neveznek.
Nagyon helyesen jegyezte meg tehát valaki, hogy a liberalizmus elválasztó szó, amely az embereket két ellentétes táborra osztja. De nemcsak puszta szó, mert hisz minden szónak egy eszme felel meg és nem puszta eszme, mert — amint látjuk — ezen eszmével a külső tények egész rendszere függ össze. Létezik tehát liberalizmus, vagyis vannak liberális tanok, vannak liberális cselekedetek és következőleg vannak liberális emberek, akik liberális tanokat vallanak és liberális tetteket visznek végbe. És ezek az emberek nemcsak szórványosan, egymásról mit sem tudva léteznek, hanem szervezett társaságban, meghatározott főnökök vezetése alatt egy közösen elfogadott célra egyértelműleg törekednek. A liberalizmus tehát nemcsak szó, tan, vagy cselekedet, hanem szekta is egyszersmind.
Világos tehát, hogy midőn liberalizmussal és liberális személyekkel és cselekedetekkel foglalkozunk, nem puszta képzeleti lényeket, nem puszta észfogalmakat, hanem igaz, kézzelfogható — hej, szerencsétlenségünkre —, nagyon is kézzelfogható valóságot tanulmányozunk.
Olvasóink kétségkívül tapasztalták már, hogy járványos időben az emberek legelőször azzal hitegetik magukat, hogy a járvány nem is létezik. Nemcsak e századnak, hanem az elmúltnak emlékiratai is tanúskodnak e jelenségről. Midőn a vész csendes pusztítással már nagyszámú áldozatot elemésztett, akkor a nép fogyásán veszik észre csak a bajt. Néha éppen a hivatalos jelentések voltak a hazugság legjobb terjesztői, sőt a hatóság gyakran meg is büntette azokat, akik azt állították, hogy a ragály valóban dühöng. Ugyanez áll az erkölcsi világrendről is, amelyről beszélünk. Több, mint ötven éve már, hogy a liberalizmusba elmerültünk, és mégis igen tiszteletreméltó férfiak még ma is meglepő őszinteséggel azt kérdezik: — Micsoda? Ön komolyan veszi a liberalizmus rémét? Ön többet lát benne, mint a politikai pártszenvedély véletlen túlcsapongását? S nem okosabban cselekednénk-e, ha e szót, amely bennünket szétválaszt s egymás ellen izgat, figyelembe sem vennők?
Igen rossz jel az már, amidőn a ragály annyira el van a levegőben terjedve, hogy azok, akik e megmételyezett levegőt szívják, a megszokás következtében azt jobbára észre sem veszik.
A liberalizmus tehát létezik, kedves olvasó, és ebben nem szabad többé kételkedned.

Bármely tárgy tanulmányozásánál azon kérdés után, vajon e tárgy létezik-e? — an sit? — a régi skolasztikusok azt szokták kutatni: miben áll? — quid sit? — Ezen fejezetben tehát ez utóbbi kérdéssel fogunk foglalkozni.
Mi a liberalizmus?
A liberalizmus elméletileg tekintve bizonyos hamis eszmék összege; gyakorlatilag pedig mindazon bűnös tetteknek halmaza, amelyek ezen eszméknek gyakorlati következményei.
A liberalizmus az eszmék világában a liberális elveknek s az ezekből logikailag folyó következményeknek foglalata. Liberális elvek: az egyed fensége és teljes függetlensége Istentől s az ő tekintélyétől; a társadalom fensége és teljes függetlensége mindattól, ami nem tőle származik; a nemzeti fenség, vagyis a népnek törvényhozási és önkormányzati joga, valamint teljes függetlensége minden olyan kritériumtól, amely nem az ő saját akaratának az általános szavazás s azután a parlamentáris számtöbbség által kifejezett megnyilvánulása, a politikai, erkölcsi és vallási téren minden fék nélküli szabadgondolkozás; a föltétlen, vagy nem eléggé korlátozott sajtószabadság s ugyanilyen terjedelmű társulási szabadság.
Ezek az úgynevezett liberális elvek az ő legdurvább radikalizmusukban.
Ezen elvek közös alapja: az egyéni, a politikai és a társadalmi észelviség (racionalizmus). Ebből folyik a többé-kevésbé korlátozott vallásszabadság; az állam fensége az Egyházhoz való viszonyaiban; a laikus, vagyis a vallástól teljesen független oktatás; kizárólag csakis az állam által törvényesített és szentesített házasság. A fő jelszó, amely mindent megfejt és kifejez: a szekularizáció — elvilágiasítás —, vagyis a vallásnak a nyilvános élet minden teréről kiszorítása: valóságos társadalmi istentagadás, amely a liberalizmus végső következménye.
A gyakorlati téren a liberalizmus a jelzett elvek hatása és vezérlete alatt elkövetett tények halmaza. Ilyenek például: az értékleírásról szóló törvények (leges amortisationis); a szerzetesek kiűzetése; különféle hivatalos és nem hivatalos merényletek az Egyház szabadsága ellen; a romlottságnak és a tévedésnek hatósági engedélyezése a szószéken, a sajtóban, a nyilvános mulatságokban és szokásokban; a katolicizmus elleni rendszeres harc, amelyben a klerikalizmus, teokrácia, ultramontanizmus s más hasonló jelszavak szolgálnak álarcul.
Teljes lehetetlenség volna felsorolni és osztályozni mindazon tényeket, amelyekben a liberalizmus gyakorlatilag megnyilvánul; a törvényt magyarázó miniszternek és a fondorkodó diplomatának tettei ugyanúgy idetartoznak, mint a népgyülekezetekben lázító vagy az utcai zendüléseknél gyilkoló demagógéi; a nemzetközi szövetkezés és gonosz harc, amely lerántja a pápáról a királyi palástot éppen úgy, mint a ragadozó kéz, mely Krisztus jegyesét megfosztja hozományától vagy szentségtörőleg a szentély ezüstje után nyúl; az egyetemeken, a líceumokban tankönyvül használt elvont és tudományos színezetű könyv csakúgy, mint a piszkos élclap, amely a korcsmák naplopóinak gyönyörűségét képezi. A gyakorlati liberalizmus egy egész világ; vannak saját elvei, divatja, művészetei, irodalma, diplomáciája, törvényei, cselszövényei és titkos összejövetelei. Lucifer országa, amely manapság eme név alá rejtőzve radikális ellenkezéssel ádáz hadat visel Isten fiainak társasága, Jézus Krisztus egyháza ellen.
Íme ez az elméleti és gyakorlati liberalizmus vázlatos képe.

A liberalizmus, akár elméletileg tekintsük, akár gyakorlatilag, bűn.
Az elméleti liberalizmus súlyos bűn a hit ellen, mert tanai bűzlenek az eretnekségtől. A gyakorlati liberalizmus bűn az Isten és az Egyház különféle parancsai ellen, mert ellentétbe helyezkedik velük és lépten-nyomon megszegi azokat. Világosabban szólva: az elméleti liberalizmus a legáltalánosabb és legradikálisabb eretnekség, mert az eddigieket mind magában foglalja; a gyakorlati liberalizmus a legnagyobb mérvű és legradikálisabb törvényszegés, mert minden isteni és egyházi törvény megszegését jóváhagyja és szentesíti.
Részletezzük bizonyításunkat:
Az elméleti liberalizmus eretnekség. Eretnekségen olyan tant értünk, mely formailag és makacsul tagadja a keresztény hit valamely dogmáját. A liberalizmus mint tan először is az összes dogmákat tagadja együttvéve s azután mindegyiket külön-külön.
Tagadja a dogmákat általában, midőn vallja vagy föltételezi az egyéni felfogás teljes függetlenségét az egyedben, vagy a társadalmi felfogásét a társadalomban; azt mondjuk, hogy vallja vagy feltételezi, mert megesik néha, hogy a további következményekben a liberális elv nincs ugyan kimondva, de meg van engedve és feltételezve.
Tagadja Krisztusnak, az Istennek joghatóságát az emberek és a társadalom fölött s következőleg amaz átruházott joghatóságot is, amelyet az Egyház látható feje magától az Istentől kapott, s amely tekintet nélkül az állapotra és tekintélyre, az összes hívekre kiterjed.
Tagadja az isteni kinyilatkoztatás szükségességét és a minden egyes emberre vonatkozó kötelességet, amely szerint, ha végső célját elérni akarja, e kinyilatkoztatást el kell fogadnia.
Tagadja a hitnek lényegi indokát, vagyis a kinyilatkoztató Isten tekintélyét, a kinyilatkoztatott tanból csakis azon igazságokat fogadván el, amelyeket korlátolt eszével felfogni képes.
Tagadja az Egyháznak és a pápának csalhatatlan tanítói tekintélyét s következőleg az általuk meghatározott és hirdetett tanokat.
Ezen általános és mintegy tömeges tagadás után tagad minden egyes dogmát külön-külön, amint a konkrét esetekben észreveszi, hogy racionalisztikus ítéletével ellentétben állanak. így például tagadja a keresztségben való hitet, amidőn jóváhagyja a vallásegyenlőséget; tagadja a házasság szentségét, amidőn az úgynevezett polgári házasság mellett kardoskodik; tagadja a római pápa csalhatatlanságát, amidőn vonakodik törvényül elfogadni az ő biztos parancsait és tanításait, s a rákérdezés szabályai szerint vizsgálat alá veti, nem azért, hogy mint egykor történt, azok hitelességéről meggyőződjék, hanem hogy azokat megbírálja.
A gyakorlati liberalizmus radikális erkölcstelenség, mert szétdúlja az erkölcsiség főelvét és főszabályát, az Isten örök törvényét, amely az emberi törvény szövétnöke; mert szentesíti a független erkölcs elvét, amely voltaképpen nem más, mint erkölcs törvény nélkül, más szóval szabad erkölcs, s ez tulajdonképpen semmi erkölcs, mert az erkölcsiség fogalma azonfelül, hogy bizonyos miheztartást jelez, a fék és korlátozás fogalmát is magába zárja. Azonfelül a gyakorlati liberalizmus azért is erkölcstelenség, mert történeti fejlődésében az összes parancsolatokat, kezdve a Tízparancsolat első parancsolatától, amely az egy igaz Isten tiszteletét előírja, egészen a Egyház utolsó parancsolatáig, mely az Egyház iránti ideiglenes kötelességeinket megszabja* — mind megszegte s eme törvényszegéseket szentesítette.
El lehet mondani tehát, hogy a liberalizmus, ha tanait tekintjük, merő tévedés, ha a gyakorlati téren nézzük, merő törvényszegés, s így mind a két esetben bűn, mégpedig neménél fogva igen súlyos, halálos bűn.

*A spanyol kátéban az Egyház utolsó parancsolata az egyházi járandóságok fizetésére vonatkozik.

A katolikus teológia tanítja, hogy nem minden halálos bűn egyenlően súlyos, még akkor sem, ha a halálos bűnnek csakis ama lényegét tekintjük, amely azt a bocsánatos bűntől megkülönbözteti.
A bűnnek, még a halálos bűnnek is éppen úgy vannak fokozatai, mint a jócselekedetnek, ha ezt mint jó és az isteni törvénynek megfelelő cselekedetet tekintjük. így például a káromkodás, amely egyenesen Isten ellen irányul, már magában véve sokkal súlyosabb bűn, mint a lopás, amely az ember ellen irányul. Mármost, ha az Isten elleni valóságos és szándékos gyűlölettől eltekintünk, amely valamennyi bűn közt a legnagyobb, s amelyet a teremtmény a poklon kívül csak igen ritkán követ el, a legsúlyosabb bűnök a hit ellen elkövetett bűnök. Ennek az oka nyilvánvaló: a hit az egész természetfölötti rendnek alapja; minden bűn annyiban bűn, amennyiben ezen természetfölötti rendet egyik vagy másik pontján megtámadja; következőleg a legnagyobb bűn az, amely ezen rend alapjának nekiront.
Egy példa teljesen meg fogja világítani a dolgot. Ha egy élőfán vágásokat tesznek s néhány ágát levágják, mennél fontosabbak az ágak, annál súlyosabbak a fán a vágások; legsúlyosabb azonban és halálos a fejszevágás akkor, ha azt a gyökereken vagy a törzsön viszik végbe.
Sz. Ágoston, akinek mondását Sz. Tamás idézi, a hit elleni bűnről beszélvén, ezen tagadhatatlan tételt állítja föl: „Hoc est peccatum, quo tenentur cuncta peccata." „Ez olyan bűn, amely a többit mind magában foglalja." És az iskola angyala ugyanezen tárgyról elmélkedvén, a nála már megszokott világossággal így ír: „A bűn annál súlyosabb, minél inkább elválasztja az embert Istenétől. A hit elleni bűn a lehető legnagyobb mértékben választja el az embert Istentől, mert megfosztja az embert Isten igaz ismeretétől, következőleg" — így fejezi be a sz. Doktor — „a hit elleni bűn a legnagyobb az összes ismert bűnök között".
Még nagyobb azonban a hit elleni bűn akkor, ha nem pusztán a hit és az Isten ismeretének bűnös hiányában, hanem azonfelül az isteni kinyilatkoztatás által formálisan és tartalmilag világosan közölt dogmák nyílt tagadásában és ezek elleni tusakodásban nyilvánul meg. Ez esetben a hit elleni bűnhöz, amely már magában véve is igen súlyos, még újabb és nagyobb bűnösség járul, s ez az, amit eretnekségnek neveznek. Ez esetben a hit elleni bűn a hitetlenség egész gonoszságát rejti magában, sokkal határozottabban tiltakozik a hit tana ellen, vagy sokkal erősebben ragaszkodik oly tanhoz, amelyet a hit mint hamisat és tévesét kárhoztat. A hit elleni, már magában véve is igen súlyos bűnhöz hozzájárul a megátalkodottság, makacsság és a gőg, amely az emberi észt többre értékeli, mint az Isten végtelen bölcsességét. A mondottakból következik, hogy eltekintve az Isten elleni formális gyűlölettől, amelyre azonban, mint említettük, csak az ördög és az elkárhozott lelkek képesek, — az eretnek tan és az eretnek cselekedet valamennyi bűn között a legnagyobb;
— következik, hogy a liberalizmusnál, amely nem egyéb, mint eretnekség, és a liberális cselekedeteknél, amelyeknek szülőanyja az eretnekség — nagyobb bűnt a kereszténység törvénykönyve nem ismer;
— következik, hogy (ha csak jóhiszeműség, tudatlanság vagy a megfontolás hiánya nem szolgálhat mentségül) liberálisnak lenni nagyobb bűn, mint a káromkodás, rablás, házasságtörés, gyilkosság vagy bármi más, amit az Isten törvénye tilt, és az isteni igazságosság büntet.
Igaz ugyan, hogy a modern naturalizmus ezt nem akarja érteni, de a keresztény államok törvényhozása egész a mai liberális korszakig ezt mindig így értette, az Egyház törvényhozása ma is így tanítja, ami pedig az Isten ítélőszékét illeti, ennek az ítéletei és kárhoztatásai mindig változatlanok.
Igen, az eretnek tan és az eretnek cselekedet a legrútabb bűn, s következőleg a liberalizmus és a liberális cselekedetek is nemüknél fogva a legnagyobb rosszat jelentik.

5. A liberalizmus faji egységében lehetséges és tényleg létező fokairól.

A liberalizmus, mint bizonyos tanok rendszere iskolának, mint e tanok híveinek és terjesztőinek szervezett egyesülete szektának, s mint azoknak szövetkezése, akik e tanokat a közjogi életben érvényre juttatni iparkodnak, pártnak nevezhető. Akár úgy tekintjük mint iskolát, akár mint szektát, akár mint pártot, a liberalizmus logikai és faji egységében mégis különböző fokokat és árnyalatokat veszünk észre, amelyeket a keresztény teológusnak tanulmányoznia és másokkal is megismertetnie kell.
Mindenekelőtt meg kell említenünk, hogy a liberalizmus egységes, vagyis logikailag és teljességgel összefüggő tévedések szervezete, következőleg méltán nevezhető rendszernek. És csakugyan, ha azon alapelvét, amely szerint az ember és a társadalom autonóm, és minden kívüle eső természetes vagy természetfölötti kritériumtól teljesen független, kiindulási pontul elfogadjuk, szabályos következtetések útján szükségképpen odáig jutunk, hogy e fékevesztett demagógia minden tanát és jelszavát el kell fogadnunk.
A forradalomban semmi sem nagy, csakis a hajthatatlan következetessége. A forradalomnak a szabadság nevében elkövetett legzsarnokibb tettei, amelyek első tekintetre iszonyú következetlenségnek látszanak, a legszigorúbb következetesség szüleményei. Mert ha egyszer a társadalom minden más vezérelvet félrelökve csakis a többség elvét állítja fel társadalmi törvényül, ki tagadhatja meg az államtól ama föltétlen jogot, hogy az Egyházzal szemben bármily merényletet elkövethessen, valahányszor ez az említett egyedüli kritérium szerint hasznára van, vagy valahányszor efféle merényletek elkövetésére kedve kerekedik?
Ha egyszer kimondják, hogy a jog mindig a többségé, akkor ebben az is ki van mondva, hogy az egyedüli mérvadó törvény az erősebb törvénye, s így azután teljes következetességgel el lehet jutni a legvégső brutalitásokig.
Csakhogy ha a rendszer maga logikailag egységes is, maguk az emberek nem mindig következetesek; s ez a körülmény az egységes rendszeren belül a legmeglepőbb árnyalatokat és fokokat hozza létre. A tanok szükségképpen egymásból folynak, ámde az emberek többnyire következetlenek s logikailag nem gondolkoznak.
Ha az emberek elveik legvégső következményeihez is hívek maradnának, valamennyien vagy szentek volnának, ha elveik jók, vagy pedig mind ördögök, ha elveik rosszak. A következetlenség a jó emberekből félig jókat, a rossz emberekből félig rosszakat csinál.
Ha már most ezeket az észrevételeinket jelen tárgyunkra, a liberalizmusra alkalmazzuk, úgy fogjuk találni, hogy mindvégig következetes és tökéletes liberális ember, hála Istennek, aránylag csak kevés van; ebből azonban nem következik az, hogy azok a liberálisok, akik a liberális romlottság végső fokáig el nem jutottak, nem igazi liberálisok, vagyis aszerint, hogy a liberalizmust mint iskolát, szektát, vagy pártot tekintjük, a liberalizmusnak nem igaz tanítványai, hívei és pártolói.
Vegyük szemügyre a liberális családban uralkodó árnyalatokat.
Vannak liberálisok, akik elfogadják az elveket, de visszautasítják legalább a legdurvább és legvégső következményeket. Némelyek megengedik a talán éppen nekik kedvező következményt vagy alkalmazást, de félnek maguknak az elveknek radikális elfogadásától. Mások a liberalizmust csakis a világi ügyekben, ismét mások kizárólag a politikai formákra alkalmazzák. Az általános, minden térre kiterjeszkedő alkalmazását csakis a leghevesebbek reklamálják. A liberális credo gyakorlati alkalmazásában aszerint módosul, amint éppen a liberálisok érdekei kívánják, mert általában tévedés azt hinni, hogy az ember eszével gondolkozik, sőt ellenkezőleg a legtöbbször szívével, s hellyelközzel gyomrával is szokott gondolkozni.
Innét vannak a különféle pártárnyalatok, amelyek a liberalizmusnak mind megannyi különböző fokai, éppen úgy, mint a kocsmárosnak pálinkakészlete, amely a látogatók különféle ízlése szerint van elkészítve és osztályozva. Ebben leli magyarázatát az a tapasztalat is, hogy nincs liberális ember, aki hevesebb szomszédját dühös demagógnak s a magánál gyöngébb színezetű liberálist tüzes reakcionáriusnak nem tartaná. Egyetlen egy létra az egész. Azok a képmutatók, akik az ő liberalizmusukat Cadixban a Szentháromság nevében megkeresztelték, s azok, akik a legutóbbi időben a „Harc az Isten ellen" jelszót írták zászlajukra, ezek mind a liberalizmus alapján állanak; mindannyian e névben keresik üdvösségüket. A liberális vagy független kritérium valamennyire nézve ugyanaz, gyakorlati alkalmazása azonban az egyedek szerint hol erőszakosabb, hol békésebb. Mitől függ ez az élénkebb vagy halványabb színezet? Legtöbbször az érdektől; gyakran a vérmérséklettől; majd a komolyabb neveléstől, amely egyeseket visszatart s nem engedi, hogy oly rohamos léptekkel haladjanak a liberális úton, mint mások; majd ismét az emberi és családi felfogástól, a társadalmi viszonyoktól, a baráti köröktől, amelyekben valaki mozog stb., stb.
Nem hallgathatjuk el ehelyütt azt az ördögi ravaszságot sem, amellyel egyes emberek eszméiket csak azért takargatják, hogy senkit meg ne riasszanak s ily módon azokat azoknál biztosabban és könnyebben érvényre juttassák. Ezt mondhatjuk minden vakmerőség nélkül bizonyos liberális konzervatívakról, akiknél a konzervatív név csak álarc, amely alatt a legelszántabb demagóg lappang. Mindazonáltal a szeretet — általánosságban szólva — a félliberálisoknál bizonyos adag őszinteséget, természetes becsületességet vagy együgyűséget föltételezhet, amely ha nem is menti fel őket egészen, miként azt alább látni fogjuk, de legalább arra kötelez bennünket, hogy irántuk részvéttel viseltessünk.
Tisztában vagyunk tehát, kedves olvasó, azzal, hogy a liberalizmus egy, jóllehet a liberálisok, mint a rossz bor, színre és ízre nézve különbözők.

6. Az úgynevezett katolikus liberalizmusról, vagy liberális katolicizmusról

A liberalizmus közepes fokozatain észlelhető következetlenségek és ellentmondások között a legnagyobb és leggyűlöletesebb az, amely a liberalizmust és katolicizmust egyesíteni s ily módon azt a valamit létesíteni akarja, ami az újkori sületlenségek történetében katolikus liberalizmus vagy liberális katolicizmus néven szerepel. Voltak jeles elméjű a nagylelkű férfiak, akik eme képtelenséget elfogadták, s akiknek jólelkűségére nézve semmi kétség sem forgott fenn. E képtelenségnek is volt divatos és varázsfényes korszaka, amely azonban, hála legyen az Istennek, múlik, vagy talán már el is múlt.
E végzetes tévedés azon túlcsigázott óhajnak a következménye, amely a lényegüknél fogva ellentétes tanokat összeegyeztetni, összhangba hozni kívánja. A liberalizmus az egyéni és társadalmi ész teljes függetlenségének dogmája. A katolicizmus az egyéni és társadalmi észnek Isten törvénye előtt feltétlen meghajlása. Miként lehessen összeegyeztetni két ellentétes tant, amelyek közül az egyik igent, a másik nemet mond?
A katolikus liberalizmus alapítói ez összeegyeztetést nagyon könnyűnek találták. Az evangéliumi törvénynek alárendelendő egyéni ész mellé az evangéliumi törvénytől teljesen független nyilvános vagy társadalmi észt képzeltek s így okoskodtak: „Az államnak mint ilyennek nem kell vallásosnak lennie, legföljebb oly mérvben, amely azokat, akik a vallásról hallani sem akarnak, nem feszélyezi. A polgárnak mint magánembernek meg kell hajolnia Jézus Krisztus kinyilatkoztatása előtt, a nyilvánosság emberének azonban úgy kell viselkednie, mintha e kinyilatkoztatás rá nézve nem is léteznék." Kimondották a hírhedt elvet: „Szabad egyház szabad államban"; s ezen elv terjesztésére és védelmére Franciaországban több híres katolikus, köztük egy jeles főpap is esküvel kötelezte magát.
Ezen elvnek gyanúsnak kellett volna tűnnie, amióta azt Cavour a Szentszék világi hatalma ellen megindított olasz forradalom zászlajára írta, s noha az elv hamis voltát legott felfedezték, tudtunkkal egyik feltalálója sem vonta azt vissza.
Ezen jeles álbölcselők nem akarták megérteni, hogy ha az egyéni ész Isten törvényének engedelmeskedni tartozik, a nyilvános vagy társadalmi ész nem vonhatja ki magát ezen kötelezettség alól anélkül, hogy ama különös dualizmusba ne essék, amelyben az ember két ellentétes kritérium, két ellentétes lelkiismeret törvényének alárendelt. Az embernek mint magánembernek és mint polgárnak olyatén megkülönböztetése, hogy első szempontból kereszténynek kell lennie, utóbbi szempontból pedig istentagadó is lehet, a tiszta katolikus logika ellenállhatatlan törvénye előtt meg nem állhat. A Syllabus, amelyről alább még beszélni fogunk, a szóban forgó elvet végleg megdöntötte.
Mindazonáltal eme tündöklő, de káros iskolának maradt még néhány tartalékos, félénk tanítványa, akik azonban a katolikus-liberális elméletet, amelyet egykor oly hévvel védelmeztek, nem merik többé nyíltan hirdetni, s csakis gyakorlatilag követik, nem vévén észre, hogy oly ócska és kopott hálóval halásznak, amelyet az ördög immár félredobni rendelt.

7. Miben áll valószínűleg a liberális katolicizmusnak lényege, vagyis benső oka?

Ha valaki jól szemügyre veszi a dolgot, azt fogja találni, hogy az úgynevezett katolikus liberalizmusnak, vagy amint általánosabban nevezik, a liberális katolicizmusnak legbensőbb létoka a hit aktusának hamis felfogásában rejlik. A liberális katolikusok, miként ez saját fejtegetéseikből kiderül, a hit szükséges indokát nem a végtelenül igaz és csalhatatlan Isten tekintélyében keresik, aki a természetfölötti boldogságra vezető utat kinyilatkoztatta, hanem az egyéni szabad felfogásban, amely ezt vagy amazt a hitet a többinél jobbnak tartja. Nem akarják elismerni az Egyháznak Isten által kizárólag s oly célból alapított tanítóhivatalát, hogy a híveknek a kinyilatkoztatott tant előadja s ennek igaz értelmét megmagyarázza, hanem ellenkezőleg, önmagukat tolva föl a tan bíráiul, azt, ami nekik tetszik, elfogadják, s fönntartják maguknak a jogot arra, hogy az ellenkezőt hihessek, valahányszor látszólagos okok hamisnak tüntetik föl azt, amit még tegnap igaznak hittek.
Ezen kábaság megcáfolására elégséges ismerni „A hitről" (De fide) szóló alaptant, amint azt az I. Vatikáni Szent Zsinat kifejtette.
Különben katolikusoknak nevezik magukat, mert erősen hiszik, hogy a katolicizmus Isten Fiának egyedül igaz kinyilatkoztatása; de liberális vagy szabad katolikusoknak, mert azt tartják, hogy hitüket saját szabad felfogásuknál magasabb indok sem bennük, sem bárki másban létre nem hozhatja. Ily módon az ördög anélkül, hogy észrevennék, cseréli kártyáikat, a hit természetfölötti elve helyett a szabad vizsgálat naturalisztikus elvét oltja beléjük, s jóllehet azt képzelik magukban, hogy a keresztény igazságokban hisznek, ez voltaképpen mégsem hit, hanem puszta emberi meggyőződés (convictio), ami pedig lényegesen más dolog.
Innét van a liberális katolikusoknak azon vélelme, hogy az ő eszüknek csak úgy, mint másokénak szabadságában áll hinni vagy nem hinni. A hitetlenséget nem tekintik bűnnek, az ész vagy még inkább a szív betegségének vagy önkéntes vakságának, hanem oly cselekedetnek, amelyet, miután mindenkinek teljes jogában áll hinni vagy nem hinni, bárki szabadon elkövethet. Ezért borzadnak minden erkölcsi vagy fizikai kényszertől, amely az eretnekséget bünteti vagy akadályozza, ezért gyűlölik a nyíltan katolikus polgári törvényhozást, s viszont ezért akarják, hogy mások meggyőződését, bármennyire ellenkezzék is a kinyilatkoztatott igazsággal, a legnagyobb tiszteletben tartsák; előttük a téves meggyőződés csak olyan szent, mint az igaz, mert mind a kettő csak egy szent elven alapul s ez a szellemi szabadság. Ezen elv mellett dogmát csinálnak a türelemből (tolerancia) s az eretnekekkel szemben a katolikus polémiának új szabályokat írnak elő, amelyeket a katolicizmus nagy előharcosai azelőtt soha nem ismertek.
Miután a hitnek már első fogalma lényegében racionalisztikus, nagyon természetes, hogy annak további következményei is, amint az egyedben és a társadalomban érvényesülnek, szintén olyanok. A liberális katolikusok az Anyaszentegyházat elsősorban és gyakran kizárólag csak azon előnyökért magasztalják, amelyekben a népeket a kultúra és a civilizáció útján részesítette; elsőrangú hivatásáról, természetfölötti rendeltetéséről azonban, amely az Isten dicsőségére és a lelkek üdvözítésére vonatkozik, nem beszélnek, arról egészen megfeledkeznek. E hamis felfogás többé-kevésbé megmételyezte a napjainkban írt katolikus apológiák legnagyobb részét. Ha a katolicizmus szerencsétlen véletlenségből bizonyos tekintetben a népek anyagi kárát okozta volna, akkor az a nevezett liberális katolikusok logikája szerint sem igaz, sem magasztalást érdemlő vallás nem volna. Pedig az említett eset beállhat, mert hisz nem egy családdal, nem egy emberrel történt már, hogy katolikus vallásukhoz való ragaszkodásuk anyagi romlásukat, ideiglenes jólétük szétdúlását vonta maga után, de azért a katolikus vallás nem szűnt meg fölséges és isteni lenni.
A liberális írók legnagyobb része az említett szempontból ítéli meg az egyházi ügyeket; ha egy templom szétdúlása miatt zajt ütnek, az csak azért történik, mert a művészet megkárosodott; ha a szerzetesrendek mellett kardoskodnak, csakis ama szolgálatokat hangoztatják, amelyeket e rendek a tudományos világnak tettek; ha az irgalmas nővéreket égig emelik, csakis ama humanitárius szolgálatokról emlékeznek meg, amelyek által e gyönge teremtések a háború borzalmait enyhítik; ha az egyházi kultuszt csodálják, csakis a külső pompára, csakis a dolog költői oldalára vannak tekintettel; ha a katolikus irodalomban nagyra becsülik a Szentírást, csakis ez iratok fenségét és magasztosságát tartják szem előtt.
Ha a katolikus dolgokat csakis nagyságuk, szépségük, anyagi hasznosságuk és jelességük miatt becsülik, akkor következetesen a tévedést is éppen úgy kell becsülniük, ha esetleg hasonló előnyöket tud felmutatni, amint csakugyan megtörtént vagy igen könnyen megtörténhetik, hogy valamely hamis vallást bizonyos esetekben az említett előnyök kísérik.
E naturalisztikus elv káros hatása még az ájtatosságra is kiterjed, spietizmussá, vagyis az igaz ájtatosság torzképévé alacsonyítja. Mily sokan vannak, akik az ájtatossági gyakorlatokban csakis érzelgést keresnek, ami pedig nem egyéb, mint a lélek puszta szenzualizmusa!
A keresztény aszketizmus, amely a szívnek a szenvedélyek megfékezése által eszközölt megtisztulásában áll, ma sok emberben elerőtlenedett és elfajult, a keresztény miszticizmus, amely nem bizonyos benső édelgésben vagy vigasztalódásban, sem más emberi élvezetben, hanem az Istennel az ő legszentebb akarata iránti engedelmesség s az ő természetfölötti szeretete által létesített egyesülésben áll, sok emberre nézve ismeretlen.
Ezen okoknál fogva a mai katolikusok egy részének katolicizmusa, amellyel sokszor előhuzakodni szeretnek, liberális, vagyis hamis katolicizmus. Nem katolicizmus ez, hanem naturalizmus, puszta racionalizmus, vagy, ha szabad e kifejezéssel élnünk, katolikus formákba és szavakba burkolt pogányság.

8. Árnyék és félárnyék, vagyis a liberális-katolikus szektának külső létoka.

Az előző fejezetben láttuk a liberális katolicizmusnak belső, vagyis úgynevezett formai okát, lássuk a jelen fejezetben annak külső, történeti, vagy ha talán olvasóink jobban kedvelik a skolasztikus kifejezést, anyagi okát.
A századok folyamán Krisztus urunk óta egészen a mi korunkig keletkezett eretnekségek, amelyeket mi ma tanulmányozunk, első tekintetre úgy tűnnek, mintha mindegyikük a saját korszakában világosan és élesen megkülönböztetve és körvonalazva volna, úgy, hogy ha képzeletünkben a delejtűt egészen az egyes eretnekségek korszakáig meghosszabbíthatnók, pontosan meg lehetne határozni, hol kezdődtek és hol végződtek, s mértani vonallal el lehetne választani ama fekete foltokat a mezőnek többi fényesen maradt részeitől. De ha jobban szemügyre vesszük a dolgot, azt találjuk, hogy e felfogás a távolság által okozott tévedésen alapszik. A mélyebb tanulmány és a józan kritika látcsövének segítségével ama korszakokhoz szellemileg jobban közeledvén azt látjuk, hogy a tévedés az igazságtól egy korszakban sem volt oly mértani szabatossággal és pontossággal elválasztva. Nem mintha az Egyház az igazságot az ő meghatározásaival szabatosan és pontosan nem jelölte volna meg, de mert az akkori nemzedékek e meghatározásokkal szemben az igazságot majd nyíltabban, majd kevésbé nyíltan tagadták vagy vallották. A tévedés a társadalomban olyan, mint a csúnya folt a finom és drága szöveten; mindkettőnek körvonalai oly észrevétlenül enyésznek és tűnnek el, mint az esti és reggel szürkület árnya, amely a szűnő nappalt a közelgő éjtől, vagy az éjt a hasadó nappaltól elválasztja. Ezen árnykörvonalak megelőzik a tévedést vagy a sötét éjt, de követik is, és bizonyos félárnyékkal veszik körül, amely hol úgy tűnik, mint a kialvó világosság sugarának visszfénye által megvilágított árnyék, hol pedig mint az árnyékban eltűnni kezdő világosság.
S ekként az emberi társadalomban minden világosan meghatározott tévedést némi félárnyék, ugyanazon tévedésnek kevésbé sűrű, gyöngébb és mérsékeltebb légköre veszi körül. Az arianizmusnak volt szemiarianizmusa, a pelagianizmusnak szemipelagianizmusa, a vad lutheranizmusnak janzenizmusa, amely nem egyéb, mint mérsékelt lutheranizmus; hasonlóképpen ma a radikális liberalizmust a szemiliberalizmus, a félliberalizmus veszi körül, amely pedig nem más, mint a liberális-katolikus szekta, amellyel éppen most foglalkozunk.
Ez az, amit a Syllabus mérsékelt racionalizmusnak nevez; liberalizmus ez, de a radikális liberalizmus főelveiben nyilvánvaló sértő nyerseség, s utolsó következményeinek rémsége nélkül.
Oly liberalizmus ez, amelynek hívei még katolikusoknak akarnak látszani, vagy magukat még katolikusoknak tartják. Ez a liberalizmus az igazságnak gyászos szürkülete, amely az észben immár homályosodni kezd, vagy az eretnekségé, amely az észt még teljesen el nem homályosította. Valóban azt tapasztaljuk, hogy liberális katolikusok általában azok, akik fokról-fokra megszűnnek buzgó katolikusok lenni, s azon liberálisok, akik tévedésüket részben belátják, de az igazság országában még teljesen be nem léptek. Rendkívül finom és ügyes eszköz, amellyel az ördög igen sok embert rászed és elaltat, akik különben, mihelyt pokoli tervét a maga teljében megismernék, attól legott visszaborzadnának és megutálnák.
Ezen ördögi eszköz lehetővé teszi, hogy az emberek egyik lábukkal az igazság területén álljanak, míg a másikkal már az ellentáborba lépnek. Ekként azok, akiknek a lelkiismerete még nem egészen konok, megmenekülnek a furdalás üdvös gyötrelmeitől; a félénkek és ingadozók, akik a legtöbben vannak, megszabadulnak a kompromisszum veszélyétől, amely a nyílt elhatározással mindig együtt jár; a vezérfiak az áramlat iránya szerint, majd az egyik, majd a másik táborban szerepelhetnek s mind a kettőben mint jó barátok és párthívek viselkedhetnek; s ekként végre minden ember mintegy hivatalos és megengedett módon takargathatja aljasságainak, gyöngeségeinek és következetlenségeinek legnagyobb részét.
A régi és az újabb korban talán nem eléggé tanulmányozták a kérdésnek ezt az oldalát; pedig ez, ha talán kevésbé nemes is, de éppen azért igen elterjedt gyakorlat, minthogy sajnálatos módon az emberi társadalomban jelentkező tünemények legnagyobb részének titkos rugóját a kevésbé nemesben, a kevésbé magasztosban kell keresni. Mi jónak tartottuk e kérdésre legalább rámutatni, tapasztaltabb és élesebb elmékre hagyván annak bővebb és részletesebb fejtegetését.

9. Egy más fontos megkülönböztetésről, vagyis a gyakorlati és elméleti liberalizmusról.

A filozófia és a teológia azt tanítja, hogy az ateizmus kétféle, elméleti és gyakorlati. Az első Isten létezésének határozott és kerek tagadásában áll, s az érveket, amelyek Isten létezése mellett bizonyítanak, figyelmen kívül hagyni vagy kiforgatni iparkodik. A másiknak hívei anélkül, hogy Isten létezését szavakkal tagadnák, mégis úgy élnek és cselekszenek, mintha Isten valósággal nem léteznék. Az előbbiekket elméleti, ez utóbbiakat pedig, akik nagy számmal vannak, gyakorlati istentagadóknak nevezzük.
Ugyanez áll a liberalizmusról és a liberálisokról is. Vannak elméleti és gyakorlati liberálisok. Az elsők a szekta doktrinerjei: filozófusok, tanárok, képviselők s különféle írók, akik a liberalizmust könyveikben, beszédjeikben a hírlapjaikban tanítják s e tant Jézus Krisztus isteni és természetfölötti kinyilatkoztatásával szemben racionalisztikus okoskodással, bizonyítékokkal és tekintélyérvekkel védelmezik.
A gyakorlati liberálisok, akik a sereg nagyobb részét, hogy úgy mondjuk a birkanyájat képezik, vakon vesznek be mindent, amit mestereik nyújtanak, s ha nem is hisznek bennük, mégis hűen követik és lépést tartanak vezetőikkel. Egy betűt sem értenek a vezéreszmékből és a rendszerből s talán ott is hagynák, ha annak hamisságát és gonoszságát ismernék; és mégis ők a karok, amelyek működnek; nélkülük a liberalizmus csak az akadémiák termeire szorítkoznék; ők adnak neki életet s működést kinn a világban. Ők viselik a liberális hírlapok költségeit, szavaznak a liberális képviselőkre, támogatják a liberális vállalatokat, éltetik a liberális pártvezéreket, megünneplik emléküket és jubileumaikat. Ők a liberalizmusnak úgyszólván ősanyaga, amelyet akármi-nő alakra gyúrni, amelyet bármily ostobaságra felhasználni lehet. Azelőtt sokan közülük misére jártak s amellett papokat gyilkoltak; később sokan kilencedeket (novénákat) tartottak s fiaikat papi pályára szánták, de azért az elkobzott egyházi javakat megvásárolták; ma talán olvasót imádkoznak, de azért a vallásszabadságot sürgető képviselőre szavaznak. Szabályul tűzték ki maguknak, hogy a korral haladni fognak s azt hiszik (vagy legalább iparkodnak magukkal elhitetni), hogy ez így rendjén van. Vajon ezért kikerülik-e a szigorú beszámolást és felelősséget Isten előtt? Nem, bizonnyal nem, amint alább látni fogjuk.
Gyakorlati liberálisok továbbá azok, akik a liberalizmus elméletét azért, mert már tudják, hogy ez sok ember szemében szálka, nem feszegetik, de mégis a gyakorlati életben ezt az elméletet minden nap alkalmazzák, amennyiben a liberális áramlatot írásban és szóval magasztalják, liberális képviselőket jelölnek és megválasztanak, liberális könyveket és egyéneket ajánlanak s égig emelnek, az eseményeket liberális felfogás szerint ítélik meg s következetes gyűlölettel viseltetnek minden iránt, ami az ő kedves liberalizmusukat rossz hírbe hozni és gyöngíteni képes, így működnek jobbára az úgynevezett tapintatos hírlapírók, akikre vajmi nehezen lehet egy-egy konkrét liberális állítást rábizonyítani, de akiknél mégis igen könnyen észre lehet venni, hogy minden, amit mondanak, sőt bizonyos dolgoknak agyonhallgatása is az átkozott liberalizmus terjesztésére irányul. Az összes liberális hüllők között éppen ezek a legmérgesebbek.

10. Kárhoztatta-e az Egyház forma szerint a liberalizmust s annak minden árnyalatát és alakját?

Igen, az Egyház a liberalizmusnak minden fokát és alakját forma szerint kárhoztatta, úgy, hogy benső gonoszságán kívül, amely miatt rossz és bűnös, minden hű katolikusnak már azért is óvakodnia kell tőle, mert az Egyház legfelsőbb és döntő nyilatkozatával elítélte és kárhoztatta. Nem lehet feltételezni, hogy ilyen transzcendentális tévedés ama jegyzékből kimaradt volna, amely a világot a tévelyekre nézve tájékoztatni van hivatva, és csakugyan több alkalommal belekerült már.
Mindjárt első jelentkezésekor, a nagy francia forradalom idejében VI. Pius sietett az emberi jogokra vonatkozó hírhedt tételeket (Déclaration des droits de l'homme) (=Az emberi jogok nyilatkozata), amelyek a modern liberalizmus összes hóbortjainak csíráit magukban foglalták, kárhoztatni.
E tan később mindinkább elterjedt, s majdnem az összes európai kormányok elfogadták, sőt — s ez a monarchiák újkori történetében észlelhető s teljesen megfejthetetlen elvakultságok egyike — a fejedelmek is szívesen látták és fölkarolták; a 'liberalizmus' nevet, ahogy ma az egész világos ismeretes, Spanyolországban nyerte, midőn a király és alkotmánypártiak közt kitört iszonyú küzdelmekben a két párthoz tartozók egymást kölcsönösen szolgalelkek és liberálisok (serviles y liberales) elnevezésekkel illették. Spanyolországból ez elnevezés csakhamar egész Európában elterjedt.
Midőn a harc javában folyt, Lamennais első tévedései alkalmat szolgáltattak XVI. Gergelynek arra, hogy „Mirari vos" körlevelével a liberalizmust, amint akkor értették, tanították és az alkotmányos kormányok gyakorlatilag is alkalmazták, nyíltan és határozottan kárhozassa.
Midőn idővel mindinkább nőtt e vészteljes eszmék árja, s a ravaszabb vezérférfiak ez eszméket a katolicizmus palástjával takargatták, az Úristen IX. Piusban oly pápát adott Anyaszentegyházának, akit a történelem méltán a liberalizmus ostorának fog nevezni. E nagy pápa leleplezte a liberális tévtant minden alakjában s minden árnyalatában. Az isteni Gondviselés a liberalizmus kárhoztatásának nagyobb súlyt kölcsönzendő úgy intézkedett, hogy a liberalizmust éppen az a pápa kárhoztassa, akit a liberálisok kezdetben szintén liberálisnak iparkodtak feltüntetni. IX. Pius pápa óta e tévtan számára nincs menedékhely. Brévéivel és allocutióival ismételten megmutatta a keresztény népnek a liberalizmus mibenlétét, s a Syllabus-szal rányomta a liberalizmus kárhoztatására az utolsó pecsétet. Lássuk ezen pápai okmányok egyikének-másikának (a sok közül csak egy párt idézhetünk) főbb tartalmát.
1871. június 18-én IX. Pius pápa a francia katolikusok küldöttségéhez intézett válaszában ezeket monda:

A milánói Sz. Ambrus-egylet elnökéhez és tagjaihoz — 1873. március 6-án — intézett brévéjében ezeket írta: „Vannak, akik a világosság és a sötétség közt egyezséget, az igazságosság és a gonoszság között közösséget akarnának létesíteni, mégpedig a liberális katolikus nézeteknek nevezett tanítások segítségével, amelyek a legveszedelmesebb elvekből kiindulva helyeslik a világi hatalomnak beavatkozását a lelki ügyekbe s tiszteletet vagy legalább türelmet igényelnek az igazságtalan törvények számára, mintha nem volna megírva, hogy két úrnak senki sem szolgálhat. E tanok követői sokkal veszedelmesebbek és sokkal jobban pusztítanak, mint a nyílt ellenség, nemcsak azért, mert anélkül, hogy valaki, de talán maguk is észrevennék, a gonoszok terveit előmozdítják, hanem azért is, mert bizonyos határok között maradván, úgy tűnnek fel, mintha a jámborság és a józan tanok hívei volnának, s ezáltal az engesztelődés balga barátait hálójukba kerítik s tévútra vezetik a becsületes népet, amely a nyílt s leplezetlen tévtant uralomra jutni nem engedné."
Ugyanazon év május 8-án kelt s a belga katolikus körök egyesületéhez intézett brévéjében pedig íme így írt: „Mindenekfölött dicséretre méltónak tartjuk ama teljes megvetést, amellyel, mint értesültünk, a liberális katolikus elveket visszautasítjátok, valamint ama rendíthetetlen szándékotokat, hogy ezen elveket gyökerestől kiirtjátok. E cselszövő tévtannak, amely bármely nyílt ellenségnél veszedelmesebb, mert a látszólagos buzgóság és szeretet köpenyébe burkolózik, kiirtása és az egyszerű népnek e tévtantól megóvása által ki fogjátok ölni az egyenetlenségek káros csíráját, s nagy mérvben elő fogjátok mozdítani a lelkek egyesülését és megszilárdulását. Nektek különben, akik oly engedelmességgel fogadjátok ezen apostoli Szentszék minden rendeletét, s akik a liberális elvekre vonatkozó ismételt kárhoztatásait ismeritek, nincs szükségtek eme figyelmeztetésekre."
A brüsszeli „La Croix" című lap szerkesztőségéhez 1874. május 21-én intézett brévéjében így ír: „Dicséretre méltó a levelében jelzett s lapjában, tudomásunk szerint, soha szem elől nem tévesztett cél: közölni, terjeszteni, magyarázni s az olvasók lelkére kötni mindazt, amit ezen Szentszék a különböző tájakon hirdetett gonosz vagy legalább hamis tanok s különösen s világosságot a sötétséggel, az igazságot a tévedéssel minden módon összeegyeztetni iparkodó katolikus liberalizmus ellen tanít."
1873. június hó 9-én az orléansi katolikus társulat elnökéhez és választmányához írt levelében a pietisztikus és mérsékelt liberalizmust, anélkül, hogy megnevezte volna, e szavakkal ecsetelte: „Jóllehet nektek voltaképpen az istentelenség ellen kell harcolnotok, de talán e részről mégsem fenyeget titeket oly nagy veszély, mint ama barátaitok részéről, akik oly kétes tanrendszert követnek, amely szerint elvetik ugyan a tévedések végső következményeit, de makacsul ragaszkodnak azok alapelveihez és sem a teljes igazságot elfogadni, sem attól végleg megválni nem akarván, az Egyház tanait és hagyományait erőnek erejével saját egyéni nézeteikhez mérik."
Végül, nehogy egész unalomig halmozzuk az idézeteket, még csak egy brévének szavait akarjuk ide iktatni, amely az eddigieknél sokkal világosabb, s amelyet hallgatással mellőzni lelkiismeretünk nem engedi. E bréve a quimperi püspökhöz van 1873. július 28-iki dátumozással intézve. A pápa a nevezett egyházmegye katolikus társulatainak éppen akkor összeült nagygyűlésére vonatkozólag így ír: „Biztosan reméljük, hogy azok, akik az Egyházat gyalázkodásaikkal és igazságtalanságaikkal üldözik, e társulatokat a katolikus Anyaszentegyháznak tartozó engedelmességükben meg nem ingatják; de könnyen megeshetik, hogy e társulatokat a tévtan sima lejtőjére azon úgynevezett liberális nézetek csábítsák, amelyeket ma már különben tisztességes jellemű és jámbor katolikusok is magukénak vallani szeretnek, akik pedig éppen azzal a befolyásolási képességükkel, amelyet vallásosságuknak és jámborságuknak köszönhetnek, nagyon könnyen meghódítják és odáig viszik embertársaikat, hogy ezek végül is a legveszedelmesebb elveket kezdik vallani. Figyelmeztesd tehát, Tisztelendő Testvér, e kat. nagygyűlés tagjait arra, hogy amidőn mi e liberális elvek követői ellen oly gyakran kikeltünk, nem azokat az embereket tartottuk szem előtt, akik nyílt sisakkal üldözik az Egyházat, hiszen ezeket amúgy is fölösleges bemutatni, hanem igenis mindig csak azokat, akikre az előbb rámutattunk, s akik az anyatejjel magukba szítt liberális elveknek titkos mérgét rejtegetik, s mintha kézzel foghatólag káros s a vallásra nézve ártalmas nem volna, másokba is csepegtetik s ily módon a világot már régóta forrongásban tartó társadalmi zavarok magvát terjesztik. Vigyázzanak tehát, hogy eme hálót elkerüljék, minden erejüket emez álnok ellenség legyőzésére fordítsák s ekként mind a vallás, mind a haza körül szép érdemeket szerezzenek maguknak."
Láthatja tehát mindezekből barát és ellenség egyaránt, hogy a pápa brévéiben s különösen ez utolsóban mindazon eszmék össze vannak foglalva, amelyeket mi jelenleg részletesebben fejtegetünk.

Ha mindazt, amit IX. Pius pápa különböző brévéiben a liberalizmusról mondott, összefoglalni akarjuk, csak ama éles jelzőket kell felsorolnunk, amelyekkel azt a különféle alkalmakkor illette.
Ama brévében, amelyet Ségurnek „Hommage aux catholiques liberaux" című ismeretes munkájára írt, álnok ellenségnek nevezi; a neversi püspökhöz intézett allocutiójában a jelenkor valóságos csapásának; a milánói Sz. Ambrus-egylethez küldött levélben az igazságosság és a gonoszság közötti egyességnek; ugyanezen iratban nyílt ellenségnél veszedelmesebbnek; a quimperi püspökhöz intézett levelében titkos méregnek; a belgákhoz intézett brévében álnok és titkos tévelynek; Gaume-hoz írt brévéjében a legveszedelmesebb pestisnek. Mindezen okmányok egész terjedelmükben Ségurnek „Hommage aux catholiqes liberaux" című munkájában találhatók.
Mindezek ellenére a liberalizmus ilyen-olyan joggal kifogásolhatta volna ezen pápai nyilatkozatok tekintélyét, amennyiben ezek tisztán magánügyekben írt okmányokban fordulnak elő. Az eretnekség mindig makacs és szőrszálhasogató, mindig keres ürügyet és mentséget, hogy a kárhoztatást magáról elhárítsa. Hivatalos, nyilvános, ünnepélyes, általános érvényű, általánosan kihirdetendő s ennélfogva dogmatikus jellegű okmányra volt tehát szükség. Az Egyház nem tagadhatta meg aggódó fiaitól eme formális és döntő nyilatkozatot s 1864. december 8-án a legfőbb tanszékről kihirdette a „Syllabust".
Amilyen lelkesedéssel fogadták a „Syllabust" az összes jó katolikusok, éppen oly dühhel estek neki a liberálisok. A liberális katolikusok jobbnak tartották oldalról, cselszövényes magyarázatok alakjában intézni a támadást. Ezek éppen úgy, mint amazok teljesen átlátták az Egyház ilyetén nyilatkozatának jelentőségét. A „Syllabus" az újkori főbb tévedések hivatalos jegyzéke; e tévedések konkrét tételekben vannak kifejezve, amint ezek ama tévedéseket terjesztő ismertebb írók műveiben előfordulnak. Itt találjuk a liberális dogmatizmus összes tételeit. S jóllehet a 'liberalizmus' szó a Syllabusnak csakis egy tételében szerepel, mindazonáltal bizonyos, hogy az abban kárhoztatott tételek nagyobbrészt liberális tévedések, s hogy bármelyiküknek kárhoztatása az egész rendszer kárhoztatását vonja maga után. Mi a tételeket ehelyütt csak egyszerűen fel fogjuk sorolni.
A 15., 77. és 78. tételekben kárhoztatva van a vallásszabadság; a 20. és 28.-ban a placetum regium; a 16. és 27.-ben az egyházi javak elkobzása; a 39.-ben az állam fensége; a 45., 47. és 48.-ban a közoktatás elvilágiasítása; a 15.-ben az Egyháznak elválasztása az államtól; az 56.-ban az Istentől független törvényhozás; a 62.-ben az úgynevezett be nem avatkozás elve; a 63.-ban az úgynevezett lázadási jog; a 73.-ban s ezenkívül még néhányban a polgári házasság; a 79.-ben a sajtószabadság; a 60.-ban az általános szavazás, mint a tekintély forrása; s végül a 80.-ban név szerint maga a liberalizmus.
A Syllabus kihirdetése óta több könyv jelent már meg, amelyekben annak összes tételei világosan és szabatosan meg vannak magyarázva; a legtekintélyesebb magyarázatot és kommentárt azonban éppen azok szolgáltatták hozzá, akik megtámadták, t. i. a liberálisok; ezek ugyanis a Syllabust mindig úgy tüntették fel, mint az ő leggyűlöltebb ellenségüket, mint az általuk úgynevezett klerikalizmus, ultramontanizmus és reakció legteljesebb hitvallását (szimbólumát). A gonosz, de nem ostoba Sátán legott átlátta e jól mért vágás hatását s azért ama nagyszerű művet az isteni pecsét után a legtekintélyesebbel, engesztelhetetlen gyűlölete pecsétjével jelölte meg. Adjunk e tekintetben hitelt a hazugság atyjának; mert az, amitől ő irtózik és amit gyaláz, már csak ezért is minden kétségen kívül igaz.

12. Van valami, ami liberalizmusnak látszik, de nem az - s van, ami nem annak látszik, és mégis az.

Az ördög nagy mester a félrevezetésben és a csalásban; varázsereje leginkább abban áll, hogy nagyon jól tudja az eszmezavart előidézni. Az emberek fölött gyakorolt hatalmának felét bizonyosan elveszítené az átkozott, ha a jó és gonosz eszmék tisztán és élesen megkülönböztetve s feltüntetve volnának. Mindenesetre figyelemre méltó dolog, hogy még az ördögöt sem szokás ma ördögnek nevezni, talán mert a liberalizmus úgy szoktatott bennünket, hogy még az ördög úr iránt is bizonyos tiszteletet tanúsítsunk. A szakadárságok és eretnekségek idejében az ördögnek első dolga megváltoztatni s összezavarni a szavak értelmét, s biztos benne, hogy ily módon a legtöbb embert elvakítja és tévútra vezeti. Ez történt például az arianizmussal, annyira, hogy a milánói zsinaton több, szentség hírében álló püspök oly formulát írt alá, mely amaz eretnekség fő üldözőjének, a jeles Athanáznak kárhoztatását tartalmazta, s ha Sz. Eusebius vértanú annak idején meg nem érkezik, hogy ama néhány aggastyánnak (a breviárium szerint) „captivata simplicitas"-át (foglyul ejtett egyszerűségét) a hálóból kiszabadítsa, e püspökök a történelemben kétségkívül amaz eretnekség őszinte hívei gyanánt szerepelnének. Ugyanez történt a pelagianizmussal s később a janzenizmussal; ugyanez történik ma a liberalizmusra nézve.
A liberalizmust ma némelyek bizonyos politikai formának tartják, mások a türelmesség és nagylelkűség szellemének, amely a zsarnokság és az önkényuralom ellen irányul; nem kevesen jogegyenlőséget értenek alatta, a legtöbben pedig valami nem könnyen meghatározható dolgot, amely mindazt magában foglalja, ami az önkényes kormányzással ellentétben áll. Így tehát ismét ama kérdést kell fölvetnünk: mi a liberalizmus? Vagy még inkább azt kell kutatnunk, mi nem az?
Mindenekelőtt a politikai kormányformák, bármennyire demokratikusoknak képzeljük is azokat, ex se, vagyis magukban véve nem tekinthetők liberalizmusnak. Minden dolog az, ami; a forma csak forma és semmi több. Az egységes vagy szövetségi, demokratikus, arisztokratikus vagy vegyes köztársaságnak, a képviseleti vagy a királyi hatalom maximumával vagy minimumával kevert kormányformának, az abszolút vagy mérsékelt, örökös vagy választás alá eső monarchiának, mindezeknek magukban véve — jól jegyezzük meg e két szócskát: ex se — semmi közük sincsen a liberalizmushoz. E kormányformák mind teljesen és tökéletesen katolikusok lehetnek. Ha e kormányformák elismerik maguk fölött Istennek fennhatóságát és saját hatalmukat Istentől származtatják, ha hatalmuk gyakorlatát a sérthetetlen keresztény törvénynek alávetik s azt, amit e törvény meghatározott, szentnek tekintik, ha az Egyháznak erkölcsi fennhatóságát s hatáskörében feltétlen jogát és függetlenségét a közjog alapjául elfogadják, akkor e kormányformák mind valóban katolikusok, úgyannyira, hogy a legkövetelőbb ultra-montanizmus sem vethet nekik semmit sem a szemükre, mert hiszen igazán ultramontárok. A történelem több igen hatalmas s egyúttal buzgóan katolikus köztársaságot ismer; ilyen volt Velence arisztokratikus s ilyen Genuának s néhány svájci kantonnak kereskedelmi köztársasága.
A vegyes és ugyancsak katolikus monarchiák közül idézhetjük először a katalóniai és aragóniai dicső monarchiát, amely a középkornak legdemokratikusabb s egyúttal legkatolikusabb állama volt; továbbá a régi Castilliát egészen az ausztriai házig; a lengyel választó királyságot mindaddig, amíg csak e legvallásosabb ország a legigazságtalanabb módon szét nem daraboltatott. Előítélet azonban azt hinni, hogy a monarchiák ex se vallásosabbak, mint a köztársaságok; mert hisz még a legújabb időben is éppen a monarchiák: Orosz- és Poroszország üldözték a legbotrányosabb módon a katolicizmust. A kormány, bármilyen politikai formája legyen különben, katolikus, ha alkotmánya, törvényhozása és politikája katolikus elveken alapszik — ellenben liberális, ha alkotmánya, törvényhozása és politikája alapját racionalisztikus elvek képezik. Nem az képezi a törvényhozás vagy alkotmány lényegét, hogy a monarchiában a király, a köztársaságban a nép, s a vegyes kormányformájú államokban mind a kettő együttvéve alkot törvényeket, hanem az, hogy a hit változatlan pecsétje alatt s az államokat csakúgy, mint az egyedeket kötelező keresztény törvény szerint mennek és intéztetnek a dolgok, vagy sem.
Ahogy az egyedek között a király az ő bíborában, a nemes az ő címerével s a munkás ember az ő tarisznyájával egyaránt lehet katolikus, éppen úgy az államok is, bármily kormányformájuk legyen különben, minden különbség nélkül katolikusok lehetnek. Ezért annak, hogy valaki liberális-e, vagy sem, éppen semmi köze sincsen ama természetes gyűlölethez, amellyel az önkény és zsarnokság ellen minden embernek viseltetnie kell; semmi köze amaz óhajhoz, hogy a polgárok között teljes jogegyenlőség uralkodjék, s még kevésbé van köze a türelemhez és nemeslelkűséghez, amelyek, ha oly értelemben vétetnek, amint kell, éppen keresztény erények. És mégis mindezek bizonyos emberek s bizonyos hírlapok által liberalizmus látszatát keltik, íme tehát valami, ami liberalizmusnak látszik, de mégsem az.
De van más valami, ami nem látszik liberalizmusnak, és mégis az. Képzeljünk magunknak egy abszolutisztikus monarchiát, amilyen például Oroszország, vagy ha jobban tetszik: Törökország; képzeljünk magunknak egy minap konzervatívnak nevezett kormányt, a lehető legkonzervatívabbat, és képzeljük, hogy ezen abszolút monarchia és konzervatív kormány alkotmányának és törvényhozásának alapját nem a katolikus jog, nem a hit rendíthetetlen sziklája, nem az Egyház jogainak szigorú tiszteletben tartása, hanem a királynak vagy a konzervatív többségnek ingatag akarata képezi: az ilyen monarchia, az ilyen konzervatív kormány liberális és antikatolikus.
Ha a fejedelem az ő felelős miniszterével, vagy ha a felelős miniszter az ő törvényhozó testületeivel szabadgondolkozó: az eredmény mind a két esetben ugyanaz, a politika a szabadgondolkozás befolyása alatt áll s következőleg liberális. Korlátozza bár az ilyen fejedelem vagy miniszter a sajtószabadságot, sanyargassa bár a legigazságtalanabb módon a népet, s uralkodjék vasvesszővel alattvalói fölött: a szerencsétlen ország talán nem lesz szabad, de minden bizonnyal liberális. Ilyenek voltak a régi ázsiai birodalmak; ilyen sok újabbkori monarchia; ilyen lesz, ha Bismarck terve megvalósul, a Német Birodalom, ilyen a mai spanyol monarchia, amelynek alkotmánya sérthetetlennek nyilvánítja a királyt, de nem mondja sérthetetlennek Istent.
Íme tehát valami, ami nem látszik liberalizmusnak, és mégis az, mégpedig annál furfangosabb és veszedelmesebb, mennél kevésbé árulja el önmagát.
Látnivaló tehát, hogy ezen kérdések tárgyalása nagy óvatosságot igényel. Mindenekelőtt meg kell jelölni a vita határait, s ki kell küszöbölni azt, ami a tévedésnek leginkább kedvez, a kétértelműséget.

Azt mondottuk, hogy a tisztán vagy vegyesen demokratikus, vagyis népies kormányformák magukban véve — ex se — nem liberálisok, s hisszük, hogy ezen állításunkat eléggé bebizonyítottuk. Mindazonáltal az, ami elvontan és elméletileg tekintve igaz, a praxisban, vagyis a gyakorlati tények terén, amelyeket a katolikus elvek hirdetőjének különösen szeme előtt kell tartania, nem mindig oly mértékben igaz.
És csakugyan, jóllehet az említett kormányformák magukban véve — ex se — nem liberálisok, a mi századunkban tényleg mégis azok, minthogy az újkori forradalom, amely nem egyéb, mint akcióba lépett liberalizmus, mind inkább oda tereli a dolgokat, hogy e kormányformákat merőben téves alapelvekre fektessék. S így a nép, amely a finom megkülönböztetéseket nem érti, elég okosan liberalizmusnak kereszteli el mindazt, ami a nemzetek kormányzásában demokratikus reformként jelentkezik, mert ha ez — elméletileg tekintve — a maga lényegében ugyan nem is liberalizmus, de tényleg, amint a gyakorlatban mutatkozik, mégis csak az. Ebből látszik, hogy a mi atyáinknak nagyon jó előérzetük volt, s nagyon okosan cselekedtek, amidőn az alkotmányos vagy képviseleti kormányrendszert, mint amelyet hitükkel ellenkezőnek tartottak, viszszautasították, s a tiszta monarchiát, amilyen az utolsó századokban a spanyol volt, többre becsülték. Valami természetes ösztön ugyanis még a kevésbé tájékozott tömegnek is mintegy azt súgta, hogy az új kormányformák a liberális eretnekség elveivel vannak megmételyezve, — s ezért a nép egészen helyesen gondolkozott, amidőn e kormányformákat liberálisoknak nevezte, s másrészt a tiszta monarchiát, amely magában véve elég istentelen és eretnek is lehet, katolikus kormányformának tekintette, miután azelőtt századok hosszú során át a népek azt tapasztalták, hogy a monarchiát rendszerint a katolicizmus szelleme lengi át.
Ha tehát elméletileg tekintjük a dolgot, akkor a királypártiak elfogultan gondolkoztak, amidőn a vallást a régi politikai kormányformával azonosították és az alkotmányos kormányformákat istenteleneknek tekintették, gyakorlati szempontból azonban nagyon helyes úton jártak, mert a hit világánál könnyen észrevehették, hogy a tisztán politikai kormányformának burka alatt a liberális eszme lappang. Egyébként a liberális párt vezéreinek és követőinek istenkáromlásai és merényletei is közreműködtek abban, hogy e párt hamis zászlajának valódi jelentőségét a szó igaz értelmében vett nép félre nem ismerte.
Nem egészen igaz, hogy a politikai kormányformák a vallásra nézve teljesen közömbösek, jóllehet ez bármily kormányformát megenged. A józan bölcselő, miután valamennyit áttanulmányozta és elemezte anélkül, hogy akármelyiket is elvetné, mégis azoknak ad előnyt, amelyek a tekintély elvét legjobban megőrizik; a tekintély elve pedig kivált az egység elvén alapszik, s így bizonyos, hogy valamennyi kormányforma között a monarchia a legtökéletesebb, annyival is inkább, mert leginkább hasonlít az Isten és az Egyház kormányához; ellenkezőleg, ha ez okoskodást megfordítjuk, azt látjuk, hogy a legtökéletlenebb kormányforma a köztársaság. A monarchikus államnak jóléte csak egy embernek, a köztársaságé a polgárok nagy számának erényétől függ; következőleg a köztársasági eszmény megvalósulása sokkal nehezebb, mint a monarchikus eszményé. A monarchikus kormányforma emberiebb, mint a köztársasági, mert kevesebb emberi tökéletességet igényel s könnyebben alkalmazható a nagy többség durva és romlott állapotához.
A legnyomósabb körülmény azonban, amelynek a katolikust a mi századunkban a demokratikus kormányformák pártolásától óvnia kell, ama lázas buzgóság, amellyel a szabadkőművesség e kormányformákat mindenütt meghonosítani iparkodik. Az ördög az ő csodálatos életlátásával legott észrevette, hogy a demokratikus kormányrendszerek a gonoszság villamosságának legjobb vezetői s minden más alkotmányformáknál alkalmasabbak arra, hogy tervei megvalósításánál segítségére legyenek.
A katolikusnak gyanús szemmel kell néznie arra, amit a forradalom mint üdvöset magasztal, s biztos lehet benne, hogy az is, amit a forradalom a liberalizmus neve alatt hirdet és dicsér, csak a forradalom malmára hajtja a vizet, még akkor is, ha csak puszta formáról van a szó; mert ez esetben a forma nem egyéb, mint burok és lepel, amely az ördög terveit takarja.

14. Szabad-e a jó katolikusnak a liberalizmust ma jó értelemben vennie, és szabad-e dicsekednie azzal, hogy liberális?

Erre nézve legyen szabad egy másik munkánkból (Cosas del dia — Napi események) egy egész fejezetet ide átírni, amely a fölvetett kérdésekre teljesen megfelel:
„A jó Isten őrizzen meg bennünket, kedves olvasó, eme hangzatos szavaktól: »liberalizmus, liberális!« Látom, hogy belé vagy bolondulva e szavakba, s a szerelem elvakított, mint minden más szerelmest. De hát mi baj van abban — kérdezed —, ha valaki e szavakat használja? Az a baj benne, hogy jól szemügyre véve a dolgot, még bűnt is lehet benne fölfedezni. Ne ijedezzél, hanem csak egy kis türelemmel hallgass meg, s rögtön minden nehézség nélkül meg fogsz érteni. Az bizonyos, hogy e szó: 'liberalizmus', ma Európában oly valami gyanús dolgot jelent, amely az igaz katolicizmussal nem fér össze egészen. Nem vetheted szememre, hogy túlzott szavakkal fejezem ki a tételt. Meg kell engedned, hogy IX. Pius pápa a liberalizmust, de még a katolikus liberalizmust is, e szavaknak általánosan vett értelmében kárhoztatta.
Hagyjuk egy pillanatra figyelmen kívül ama kisebb vagy nagyobb számú embereket, akik még mindig azt hiszik, hogy a liberalizmus bizonyos nemét, amelyet liberalizmusnak elismerni nem akarnak, továbbra is vallhatják, és látni fogjuk, hogy az általános liberális áramlat, amely a XIX. században, amidőn e sorokat írjuk, Európában és Amerikában észlelhető, antikatolikus és racionalisztikus. Nézz végig a világon, mit értenek liberális párt alatt Belgiumban, Francia-, Németországban, Angliában, Hollandiában, Ausztriában, Olaszországban, a spanyol-amerikai köztársaságokban és a Spanyol-félsziget kilenc-tizedrészében. Kérdezősködjél sorra, mit jelentsenek köznyelven e szavak: liberális alapelv, liberális áramlat, liberális légkör stb., stb., s tapasztalni fogod, hogy ama férfiaknak, akik Európában és Amerikában társadalmi és politikai tanulmányoknak szentelik életüket, kilencven százaléka liberalizmuson a társadalmi tudományra alkalmazott tiszta és nyers racionalizmust érti.
Hiába iparkodol te és még néhány tucat ember közömbös dolognak feltüntetni azt, amit a közfelfogás az antikatolicizmus bélyegével megjelölt; miután a szokás, a nyelv dolgaiban a legfőbb ítélőbíró a liberalizmusnak a katolicizmus ellenében kitűzött zászló jelentőségét kölcsönözte. Ha tehát neked különféle megkülönböztetések, okoskodások és szőrszálhasogatások útján talán sikerülne is magad számára olyan liberalizmust formálnod, amely a hittel semmiféle tekintetben sem ellenkeznék, mihelyt magad liberálisnak nevezed, a közfelfogás szerint mégis mint minden más liberális, az európai liberalizmusnak (úgy, amint azt az egész világ érti) nagy családjához tartozol. A lap, amelyet liberális cím alatt szerkesztesz, az általános felfogás szerint ama sereg katonája, amely a mondott jelszó alatt a katolikus egyház ellen harcol. Hiába írsz hellyel-közzel mentegető és magyarázó cikkeket; mindennap nem teheted, mert az fárasztó és unalmas is volna, holott a liberális jelszót majdnem minden rovatban kell alkalmaznod; a közvélemény előtt úgy fogsz tűnni, mint egy a sok közül, akik eme jelszó alatt harcolnak. Lehetsz te bensődben olyan katolikus, mint maga a pápa (bizonyos liberálisok szoktak így dicsekedni), de azért az eszmék fejlődésére és az események menetére nem úgy fogsz befolyni, mint katolikus, hanem mint liberális, és csaknem akaratod ellenére is, mint a liberalizmus drabantja, szükségképpen abban az irányban fogsz mozogni, amelyben e bolygó mozog. És mindez csak egy szó miatt! Gondold meg jól, egy puszta szó miatt! Igen, kedves barátom, ez lesz a részed, ha önmagadat és lapodat liberálisnak nevezed. Ne hitegesd magadat: e jelszó használata nagy részben felelőssé tesz téged is mindazért, ami e jelszó árnyában lapul. Márpedig láttad és nem tagadhattad, hogy e jelszó alatt a racionalizmus lappang.
Így állván a dolog, lelkiismeretem nem engedné, hogy Jézus Krisztus ellenségeivel ilyen szolidaritásba lépjek.
Nézzük a dolgot más szempontból. Nem lehet tagadni, hogy azok között, akik lapodat olvassák vagy társalgásodat hallgatják, csak nagyon kevesen vannak, akik liberalizmus és liberalizmus között oly finom különbséget tenni képesek volnának, mint te. A legtöbben tehát e szót a maga általános értelmében fogják venni, s azt hiszik, hogy te is ebben az értelemben használod. Anélkül tehát, hogy akarnád, sőt talán éppen akaratod ellenére azt fogod elérni, hogy a racionalisztikus tévtannak párthíveket szerzel. És mármost mondd csak, tudod-e, mi az a botrány? Tudod-e, mit tesz az, ha nem eléggé igazolható előszeretettel bizonyos kifejezés iránt, kételyt, sőt tévedést terjesztesz s gyöngébb elméjű embertársaid hitét megingatod? Én mint katolikus moralista ebben bűnt, s ha csak rendkívüli jóhiszeműséget vagy más enyhítő körülményt nem hozol föl mentségedül, halálos bűnt látok.
Hallgasd csak meg a következő hasonlatot: Ismeretes dolog, hogy napjainkban egy új szekta keletkezett, amelynek tagjai magukat ókatolikusoknak nevezik. Kedvük támadt magukat akként nevezni, Isten neki. Tegyük föl már most, hogy például én, aki bár bűnös, de Isten kegyelméből mégis katolikus, sőt a legrégibb katolikusok egyike vagyok, mert az én katolikus hitem a Kálváriától s a jeruzsálemi utolsó vacsorától — tehát ugyancsak régtől fogva — datálódik, tegyük föl, mondom, hogy én többé-kevésbé határozatlan lapot alapítok, amelynek címe: „Ókatolikus Hírlap." Hazugság-e ez? Nem, mert én ókatolikus vagyok a szó jó értelmében. De hát, azt fogod ellenvetni, miért adsz a lapnak ily rossz hangzású címet? Hisz ez egy szakadár felekezetnek a jelszava, amely a kevésbé éleslátásúaknak alapot fog szolgáltatni arra, hogy téged is szakadárnak tartsanak, s a német ókatolikusokat örömmel fogja eltölteni, mert azt fogják gondolni, hogy ez új bajnokuk támadt? Miért botránkoztatod meg az egyszerű lelkeket? — De hiszen én jó értelemben veszem! — Elhiszem, de hát mégis csak jobb volna elejét venni ama véleménynek, hogy rossz értelemben használod.
Ugyanezt mondom én is mindazoknak, akik a pápa által kárhoztatott s az igaz hívőknél botrányt okozó 'liberális' jelzőt ártatlannak tekinti meg nem szűnnek. Miért vegyünk föl olyan címeket, amelyek magyarázatot igényelnek? Minek ébresszünk gyanút, amelyet sietni kell eloszlatni? Miért sorakozzunk az ellenséghez s tűzzük ki az ő zászlaját, ha voltaképpen jóbarátok vagyunk?
Azt mondod, hogy a szavaknak nincs olyan nagy jelentőségük! Sokkal nagyobb, mintsem gondolnád, kedves barátom. A szavak az eszméknek külső megjelenését képezik s bizonyára tudni fogod, mily fontos sokszor valamely ügyre nézve a jó vagy rossz megjelenés. Ha a szavaknak semmi fontosságuk sem volna, a forradalmárok nem iparkodnának annyira a katolicizmust holmi gúnyszavakkal illetni s nem neveznék lépten-nyomon obskurantizmusnak, fanatizmusnak, teokráciának vagy reakciónak, hanem egész egyszerűen katolicizmusnak, s viszont önmagukra sem aggatnák a különféle szép szavak koszorúját, amilyenek: a szabadság, a haladás, a korszellem, az új jog, a szellemi hódítás, a civilizáció, a világosság stb., stb., hanem neveznék magukat saját nevükön egyszerűen: forradalomnak.
Nem új dolog ez. Minden eretnekség szójátékkal kezdődött, s a leggyászosabb szellemi harccal végződött. Valami hasonló dolognak kellett történnie Sz. Pál idejében is, vagy talán a nagy apostol előre látta a jövendőt, amidőn Timóteust (1 Tim 6, 20) arra intette, hogy résen legyen nemcsak az áltudomány (opposi-tiones falsi nominis scientiae), hanem a hiábavaló szóújítások ellen is (profanas vocum novitates.) Mit szólna hozzá a nemzetek Doktora, ha látná, hogy bizonyos katolikusok, ellentétben az őszinte katolikusokkal, akik egyszerűen régi családi nevükön nevezik magukat, új névvel, a 'liberális' névvel kérkednek s az ismételt kárhoztatással, amellyel az Apostoli Szentszék eme hiábavaló szóújítást következetesen sújtotta, éppen semmit sem törődnek? Mit szólna hozzá, ha látná, hogy a meg nem hamisítandó kifejezéshez: „katolicizmus" ama gyűlöletes függeléket biggyesztik, amelyet sem Jézus Krisztus, sem az apostolok, sem a szentatyák, sem az egyházi Doktorok, sem ama nagytekintélyű egyházi tanítók nem ismertek, akik a keresztény hagyomány nagyszerű és szakadatlan láncát képezik?

Vedd fontolóra ezeket, kedves barátom, józanabb pillanataidban, ha ugyan szenvedélyed még egészen el nem vakított, és be fogod látni, mily fontos dolog az, amit te első pillanatra puszta szókérdésnek tartasz. Nem, te nem lehetsz liberális-katolikus s nem szabad magadat annak nevezned, még akkor sem, ha talán szőrszálhasogató okoskodásokkal sikerülne is oly titkos módot találnod, amelynek segítségével ez átkozott nevet igaz hiteddel összeegyeztethetnéd. Tiltja ezt a keresztény szeretet, ama szent szeretet, melyet minduntalan a nyelveden hordasz, s amely rád nézve, amint látszik, teljesen egyértelmű a forradalmi türelemmel. Tiltja a szeretet, mert a szeretetnek első feltétele az igazságot el nem árulni s nem szolgálni oly háló gyanánt, amely a kevésbé óvatosakat megejtse. Nem, kedves barátom, neked nem szabad magadat liberálisnak nevezned."
Nincs mit hozzátennünk e fejtegetéshez, amely minden jóakaratú emberre nézve teljesen világos. Legfeljebb csak azt jegyezzük meg, hogy ma már maguk a liberálisok sem törik magukat nagyon e jelzőért: annyira el van már — Isten kegyelmébői — koptatva és diszkreditálva. Sokkal gyakrabban találkozunk ma olyan emberekkel, akik a liberalizmust névleg lépten-nyomon megtagadják, jóllehet belsejükben annyira meg vannak általa mételyezve, hogy amit írnak, mondanak vagy cselekszenek, azt mind a liberalizmus befolyása alatt teszik; s ezek ma a legveszedelmesebbek.

15. Nagyon egyszerű megjegyzés, amely a kérdést teljes és igaz megvilágításba fogja helyezni.

Csodálom, hogy a jóhiszemű liberálisoknak, ha ugyan vannak, akik csúnya jelzőjüknek eme szeretetteljes gyöngítését megérdemlik, nem jut mindennap eszükbe valami, ami fölött én magamban már ezerszer is gondolkoztam.
A katolikus világ a „szabadgondolkodó" jelzővel, akár személyre, akár hírlapra, akár valamely intézményre vonatkozzék is ez, ma már méltán és teljes joggal az istentelenség fogalmát köti össze. A szabadgondolkozók akadémiája, a szabadgondolkodók társulata, a szabadgondolkozás elvei szerint szerkesztett hírlap, mind olyan dolgok, amelyeknek hallatára testvéreink legnagyobb részének haja szála is fölborzad, még azoké is, akiknek az ultramontán szigor ridegsége sehogy sem látszik ínyére lenni. Pedig hát vegyük csak jól szemügyre a dolgot, s látni fogjuk, mily nevetséges fontosságot tulajdonítanak közönségesen a puszta szavaknak. Azon emberek, társulatok, könyvek vagy kormányok, amelyek a hit és erkölcs dolgaiban a katolikus Egyház egyedüli és kizárólagos joghatóságát el nem ismerik — azok mind liberálisok. Maguk is elismerik, hogy azok, sőt dicsekednek is vele, és minket, kérlelhetetlen ultramontánokat kivéve, senki sem botránkozik meg rajta. Cseréljétek már most föl a jelzőt s nevezzétek őket szabadgondolkodóknak: s legott visszautasítják e nevet, mint rágalmat, s adjatok hálát az Istennek, ha e bántalmazás miatt kérdőre nem vonnak benneteket. Dehát miért olyan következetlenek, édes jó urak? Nem száműzték-e lelkiismeretekből, kormányotokból, hírlapotokból vagy akadémiátokból az Egyház abszolút vétóját? Nem a független észt állították-e fel eszméitek, ítéleteitek legfőbb bírájául?
Ti azt mondjátok és jól mondjátok, hogy liberálisok vagytok és senki sem fogja ezen címeteket elvitázni. De tudjátok meg, hogy egyúttal szabadgondolkodók is vagytok, még ha e titulusnál véretek az arcotokba szökik is. Minden liberális egyszersmind szabadgondolkodó; s minden szabadgondolkozó, bármily gyűlöletes és a társadalmi illem szempontjából sértő legyen is e kifejezés, semmivel sem több, mint egy következetes liberális. Ez oly szigorúan igaz, ez annyira nem csal, mint akármely számtani tétel.
Vegyük a dolgot gyakorlatilag s képzeljük el, hogy mivel te többé-kevésbé alkalmazkodó katolikus vagy, valamely liberális akadémia tagjává megválasztanak. Elmélkedjél egy pillanatra önmagad fölött s kérdezd önmagádtól: — Bennmaradok-e én ebben az akadémiában, ha az holnap egészen nyíltan és merészen szabadgondolkodó akadémiának nyilvánítja magát? Mit javasol ez esetben lelkiismereted és szemérmed? Kétségkívül azt, hogy nem. Törültesd ki tehát nevedet ez akadémia tagjainak névsorából, mert mint katolikus többé nem maradhatsz.
Minden aggály nélkül járatsz, olvasol és tieiddel is olvastatsz oly lapot, amely liberális címet visel és aszerint is van szerkesztve. Járatnád-e továbbra is e lapot, ha ez egy napon ily cím alatt jelennék meg: Szabadgondolkodó Újság? Meg vagyok róla győződve, hogy nem. Ne bocsásd be tehát házadba e lapot, mert akár túlzóan, akár mérsékeltebben liberális legyen is az, már évek óta semmi más, mint szabadgondolkodó.
Mennyi előítéletnek lehetne elejét venni, ha csak egy kissé több figyelemre méltatnók a szavak valódi értelmét. Minden tudományos, irodalmi vagy emberbaráti egyesület, amely liberális elvek szerint alakul, szabadgondolkodók egyesülete. Minden liberálisan szervezett kormány szabadgondolkodó kormány. Minden liberálisan írt könyv vagy hírlap szabadgondolkodók hírlapja. Elvetni a szót s mégis elfogadni azt, amit e szó kifejez, föltűnő vakság. Gondolják meg ezt jól ama megátalkodott, vagy nagyon is lágy és hajlékony lelkiismeretű testvéreink, akik minden aggály nélkül vesznek részt oly körökben, irodalmi vállalatokban, szerkesztőségekben, kormányokban és egyéb intézményekben, amelyek a hit tanaitól teljesen függetlenül alapíttattak.
Mindezen intézményekben a liberalizmus, s következőleg a szabadgondolkodás uralkodik.
Márpedig a katolikus ember, ha katolikus akar maradni, nem elegyedhetik a szabadgondolkodók körébe, mégpedig azért nem, mert nem lehet híve az ezen körben uralkodó szabadgondolkodás vezérelvének.
Nyilvánvaló tehát, hogy a katolikus ember semmiféle liberális körhöz vagy párthoz nem tartozhatik.
S mégis mindennek dacára hány katolikus ember vesz részt a liberalizmus műveiben s szolgálja ily módon az ördögöt! A mondottakból láthatjuk, mily gonosz dolog a liberalizmus, mily jogosult az iszonyodás, amellyel a katolikus mindattól, ami liberális, elfordul — s viszont mily indokolt és természetes e tekintetben a szigorú ultramontán türelmetlenség.

Midőn fentebb jóhiszemű liberálisokról tettem említést, kétségbe mertem vonni, hogy objektíve ilyenek létezhessenek. És csakugyan azt vagyok hajlandó hinni, hogy ilyen liberálisok ma rendkívül kevesen lehetnek, minthogy a liberalizmus tekintetében jóhiszemű tévedés, amely annak hívét kimenthetné, ma már alig lehetséges.
Egy-két kivételes esetnek lehetőségét nem tagadom, de bátran állíthatom, hogy ezen kivételes esetek csak nagyon is ritkák és valóban tüneményszerűek.
Minden korban, amidőn valamely eretnekség uralkodott, akadtak néhányan, akik az ár által mintegy elragadtatva, akaratuk ellenére is eretnekségbe estek, anélkül, hogy e tévedésük másnak, mint rendkívüli tudatlanságuknak vagy jóhiszeműségüknek lett volna betudható.
Igen ám, de ha van tévtan, amely teljesen nélkülöz minden mentségül fölhozható látszatot, úgy ez a liberalizmus. Az Egyház kebelét szétszaggató eretnekségek legnagyobb része a színlelt jámborság köpenyébe burkolózván takargatta bűnös eredetét s törekvéseit. Az összes eretnek elődjeiknél ügyesebb janzenistak sok olyan hívőt gyűjtöttek, akik iránt az elvakult nép csak a szentséget megillető tisztelettel viseltetett. Erkölcstanuk szigorú, hitcikkelyeik félelmetesek (tremendi) voltak, egész külsejük fennköltségről és önsanyargatásról tanúskodott. Hozzájárul továbbá az is, hogy a régi eretnekségek legnagyobb része oly finom dogmatikus kérdésekre vonatkozott, amelyeket csak képzett teológusok tudtak megérteni, s amelyekre nézve a tudatlan tömeg nem volt képes magának ítéletet formálni s ekként azok után kellett indulnia, akiket mesteréül elismert; aminek természetes következménye az volt, hogy ha valamely egyházmegye vagy tartomány hierarchikus feje tévedésbe esett, alárendeltjeinek legnagyobb része is, bizalommal követvén a pásztort, vele együtt bukott; s ez annál könnyebben történhetett, minthogy a közlekedés hajdan nehezebb lévén, az általános római főpásztor csalhatatlan szava csak nehezen juthatott el az egész keresztény nyájhoz. Ebből lehet magunknak megmagyaráznunk a régi, mondhatnók, teológikus eretnekségek nagymérvű elterjedését s a IV században élő Sz. Jeromosnak eme jajszavát: „Ingemuit universus orbis se esse arianum." „Megrémülve látta az egész világ, hogy ariánussá lett."
Ebből lehet megérteni azt is, hogy a nagy szakadárságok és eretnekségek közepette, amilyenek ma Oroszország és Anglia szakadárságai, igen sok Istenéhez hű lélek akad, amelyekben az igaz hitnek gyökere ki nem száradt, bár e hit külső vallása meg van hamisítva és rontva. E lelkek, amelyek a kereszténység által az Egyház misztikus testével és a megszentelő kegyelem által Jézus Krisztussal egységben élnek, velünk együtt a mennyei boldogság részesei lehetnek.
Vajon ugyanezt lehet-e mondani a liberalizmusról is?
Puszta politikai formák hamis köpenyébe burkolva lépett föl, de e takarója mindjárt kezdetben oly átlátszó lett, hogy vaknak kellett lennie annak, aki a takaró alatt lappangó nyomorultnak egész gonoszságát rögtön át nem látta.
A liberalizmus nem volt képes magán tartani a jámborság álnok leplét, amellyel egyik-másik magasztalója letakarta; csakhamar letépte azt magáról s hamis világosságával legott elárulta pokoli eredetét.
Elpusztította a templomokat és kolostorokat, üldözte a szerzeteseket és papokat, féket eresztett minden istentelenségnek s ördögi gyűlöletével nekiment a legszentebb képeknek. Zászlója köré gyűjtötte a társadalom minden salakját, s előfutára és bevezetője mindenütt a rendszeres korrupció volt.
Nem elvont, metafizikai dogmák voltak azok, amiket hirdetett s amikkel a régieket pótolni akarta, hanem merő nyers és brutális cselekedetek, amelyeket mindenki, akinek csak szeme volt, észrevehetett, s akiben csak egy kis jó érzés volt, megutált.
Nevezetes jelenséget lehetett ekkor észlelni, amely komoly elmélkedésekre szolgáltat anyagot.
Az egyszerű, tanulatlan, de becsületes nép leginkább ellene szegült az új tanoknak. Az álfilozófía által megzavart nagy elmék voltak az elsők, akiket az új tanok elcsábítottak. A népek természetes jó érzéke pedig legott kárhoztatta a merész újítókat. Ez esetben is bebizonyosodott, hogy a tisztaszívűek világosabban látnak, mint az éles elméjűek.
S ha az, amit eddig mondottunk, már a liberalizmus első jelentkezésére ráillik, mit kell mondanunk ma, amidőn a liberalizmus gonosz iránya teljes világításba van helyezve? A tapasztalat, a történelem és az Egyház még soha egy tévtant sem sújtott oly kemény kárhoztatásokkal, mint a liberalizmust, és aki e tekintetben nem akar hitelt adni, mint jó katolikus, az Egyháznak, ha csak egy kis természetes tisztesség van benne, kénytelen meghajolni a tapasztalás és a történelem bizonysága előtt.
A liberalizmusnak nem egészen száz éves uralma alatt Európában minden gyümölcse megérlelődött; a mai nemzedék szedi az utolsót, amely ugyancsak keserű s megrontja rendes emésztését. Az isteni Megváltónak amaz intelme, hogy a fát gyümölcséről ítéljük meg, kevés esetre alkalmazható annyira, mint a szóban levőre.
Másrészt pedig nem volt-e mindjárt kezdettől fogva ismeretes az Egyház felfogása az új társadalmi reformról? Igaz ugyan, hogy a liberalizmus az Egyháznak egyik-másik szolgáját hitszegésre ragadta, amiből a jámbor hívek legott megítélhették a tant, amelynek ilyen követői akadtak — de vajon a katolikus hierarchiát a maga egyetemességében nem tekintették-e mindig és teljes joggal a liberalizmus ellenségének? Miről tanúskodik a 'klerikalizmus' elnevezés, amellyel a liberálisok az ő tanaikkal homlokegyenest ellenkező iskolát illetik, miről másról, ha nem arról, hogy a tanító Egyház mindenkor engesztelhetetlen ellenségük volt? Minek nevezik a pápát, a püspököket, a lelkészeket s a különféle szerzeteseket? Minek a vallásos és jámbor erkölcsű hívőket? Klerikálisoknak, vagyis antiliberálisoknak. Miként lehetne tehát szó jóhiszeműségről oly kérdésben, amelyre nézve az igazhitű felfogás oly élesen meg van különböztetve attól, amely nem az?
Ekként tehát azok, akik a kérdést át- és átérteni képesek, benső okokra támaszkodhatnak: akik pedig nem értik, azok a külső tekintélyben elegendő támpontot találnak ama helyes ítélet formálására, amelyet a vallást érintő ügyekre nézve minden jó kereszténytől el lehet várni.
A világosság, Istennek kegyelméből, nem hiányzott, de ami nagymérvben elterjedt, az a makacsság, az érdekhajhászás s a könnyű élet utáni vágy. Nem úgy támadt a tévtan, s nem úgy történt az elcsábítás, hogy az észt hamis fény elvakította, hanem úgy, hogy a szív bemocskoltatván, az értelem is megzavarodott.
Higgyük el, hogy igen kevés kivétellel, a szeretet rendkívüli leleményességére s túlfeszített buzgóságára és erőlködésére van szükség, hogy az erkölcstan igaz elvei szerint ítélvén mentségül szolgáló jóhiszeműséget találhassunk.

17. A különféle módokról, ahogyan a katolikus, ha ő maga nem is liberális, mégis a liberalizmus bűnrészesévé lehet?

A katolikus ember anélkül, hogy liberális volna, különféle módon lehet a liberalizmus bűnrészese.
Íme, ismét egy gyakorlati pont, amely talán még inkább az, mint az előző volt. Szükséges tehát, hogy a hívő ember lelkiismerete ma ezen kérdéssel is tisztában legyen.
Mindenki tudja, hogy vannak bűnök, amelyek lelkiismeretünket azon esetben is terhelhetik, ha nem is közvetlenül mi követtük el azokat, hanem csupán csak elkövetőikkel egyetértettünk vagy velük közreműködtünk. Ezen bűnrészesség sokszor oly súlyos lehet, mint a bűnös cselekedetnek közvetlen elkövetése. Az erkölcstanároknak a bűnrészességre vonatkozó tanai a liberalizmus bűnére is alkalmazhatók, sőt alkalmazandók.
Mi ehelyütt csak ama különféle módokat akarjuk röviden jelezni, amelyek által valaki ma a liberalizmusban bűnrészes lehet.

1. Formális belépés valamely liberális pártba. Ez e tekintetben a lehető legnagyobb bűnrészesség, úgy, hogy alig különbözik valamiben magától a közvetlen bűnös cselekedettől. Sok ember csak a saját esze után indulva is átlátja a liberalizmus tanainak hamisságát, ismeri gonosz terveit s utálja gyalázatos múltját. De a családi hagyományok, az örökölt gyűlölködések, a személyes kilátások, a hála a vett jótéteményekért, az esetleges hátrányoktól való félelem vagy más hasonló indokok mégis arra bírják őket, hogy ama hamis elveket valló és rossz terveket forraló párthoz csatlakozzanak; s ekként beleegyeznek abba, hogy nyilvánosan e párt tagjai közé sorozzák őket, viselik a 'liberális' nevet s a liberalizmus zászlaja alatt munkálkodnak. Ezek a szerencsétlenek a liberális párt igazságtalanságainak fő bűnrészesei és ha talán minden egyes részletről nincs is tudomásuk, mégis a pártnak mindenben valóságos munkatársai, s a felelősség mindenért őket is terheli. Mily gyakran lehet látni valóban tisztességes férfiakat, kitűnő családapákat, becsületes kereskedőket és iparosokat oly pártnak soraiban, amelynek programjába a pusztán emberi tisztesség szempontjából sem igazolható bitorlás és fosztogatás is föl van véve. Ezekért a merényletekért Isten előtt is éppen úgy felelősek, mint a párt maga, amely azokat elkövette. Az a körülmény, hogy ezen férfiak tisztességes emberek, csak súlyosbítja bűnrészességüket; mert bizonyos az, hogy ha valamely rossz párt merő gonosz emberekből állna, akkor attól nemigen kellene tartani. Veszedelmessé teszi azonban a pártot ama varázsfény, amellyel azt a bizonyos tekintetben tisztességes emberek körülövezik, amidőn e pártért lelkesednek, s azáltal, hogy belépnek, másoknak is ajánlják.

2. Nem kell az embernek külsőleg és forma szerint valamely liberális párthoz tartoznia, sőt fennen hirdetheti is azt, hogy e párthoz nem tartozik, — s mégis bűnrészesévé válhat azáltal, hogy e párttal nyíltan rokonszenvez, tagjait dicséri, lapjainak védelmére kel s ünnepségeiben részt vesz. Ennek oka szembeszökő. Az ember, különösen ha eszével vagy társadalmi helyzetével nyom valamit a latba, nagymérvben előmozdít valamely ügyet, már csak azáltal is, hogy ennek híveivel többé-kevésbé barátságos viszonyban lenni látszik. Személyének varázsával többet használ az ügynek, mintha pénzt, fegyvereket vagy más anyagi segélyt nyújtana. Ha például egy katolikus ember vagy még inkább katolikus pap valamely liberális laphoz munkatársul szegődik, azáltal, hogy aláírása e lapban szerepel, nyilván támogatja a lapot; hiába mondja, hogy ő azt, ami a lapban rossz, nem védelmezi s hogy a lap irányához semmi köze. Azt is mondják néha, hogy ily módon nagyobb számú olvasóközönség vesz tudomást az igazságról, amelyet más lapban nem olvasna.

Ez ugyan igaz, de másrészt nem kevésbé igaz az is, hogy a jóravaló ember cikkezése a gonosz lap hasábjain elégséges arra, hogy a lapot az olvasók előtt, akik a jó irányú cikket a rossz irányútól megkülönböztetni alig képesek, a maga egészében jó színben tüntesse föl, s ekként az, aminek a rosszat ellensúlyoznia s az olvasóközönséget ezért kárpótolnia kellett volna, az olvasóközönség nagy többségének szemében úgy tűnik, mint e rossznak valóságos ajánlása. Számtalanszor hallottunk már ilyen következtetést: — „Micsoda, ez a lap rossz volna? — Az nem lehetséges, hiszen X. is munkatárs benne." így okoskodik a köznép, s majdnem mindnyájan köznép vagyunk.

3. A liberalizmus bűnrészesei mindazok, akik liberális képviselőjelöltekre szavaznak, még ha nem is azért szavaznak rájuk, mert liberálisok, hanem pusztán nemzetgazdasági, kereskedelmi stb., stb. elveikért. Mert ha a liberális képviselő bizonyos kérdésben a katolicizmussal tart is, más kérdésekben kétségkívül mint eretnek fog beszélni és szavazni; azok tehát, akik neki alkalmat nyújtanak arra, hogy eretnek tanait az ország színe előtt közbotrányra hirdetgesse, emez eretnek tanokban maguk is bűnrészesek.

4. A szóban való bűnrészesség vétsége terheli továbbá azokat is, akik liberális lapra előfizetnek, ilyen lapot valamely jó lapban ajánlanak, s bukását vagy betiltását rokonszenvből vagy nem helyeselhető udvariasságból megsiratják. Liberális lapra előfizetni annyit tesz, mint a liberalizmus élesztősére pénzt szolgáltatni, annyit, mint rossz példát adni, amely a kevésbé óvatosakat e lap olvasására indíthatja, annyit, mint a családnak és a ház barátainak többé-kevésbé megmételyezett olvasmányt nyújtani. Hány rossz lap volna kénytelen abbahagyni siralmas pusztításait és veszedelmes propagandáját, ha a naiv előfizetők nagy száma nem támogatná őket! Hasonlóképpen azt sem helyeselhetjük, hogy valamely új liberális lap keletkezése vagy egyik-másik bukása alkalmából a jobb lapok is ilyenféle szólamokkal élnek: „A mi kedves kollégánk; sok előfizetőt kívánunk; teljes részvéttel vagyunk kollégánk balsorsa iránt." Az olyan harcosok között, akik annyira ellentétes zászlók alatt küzdenek, mint amilyen az Isten és a Sátán zászlaja, — semmiféle barátságnak sem szabad fennállania. Amidőn egy liberális lap ideiglenesen vagy véglegesen megszűnik létezni, hálát kell adni az Istennek, mert az isteni fölség ellenségeinek száma eggyel megfogyott; s midőn e lap újra megjelenik vagy egy egészen új liberális lap keletkezik, nemcsak nem szabad azt üdvözölni, de siránkozni kell fölötte, mint valami nagy csapás fölött.

5. A liberális lapoknak vagy könyveknek adminisztrálása, nyomatása, eladása, szétosztása, hirdetése és szubvencionálása, még ha más jó emberek szövetségében, vagy mesterségből és kenyérkeresetképpen történik is, mind megannyi bűnrészesség a liberalizmusban.

6. Bűnrészesek a családatyák, a lelki igazgatók, a mesterek, a tanárok és a nevelők, akik, amidőn ilyen ügyekben megkérdezik őket, hallgatnak, vagy amidőn alattvalóikat e kérdésekre nézve fölvilágosítaniuk kellene, a szükséges magyarázatokat és útbaigazítást megadni elmulasztják.

7. Igen gyakran már az is bűnrészesség, ha valaki jó meggyőződését elhallgatja, ami által alapot szolgáltat másoknak ama véleményre, hogy ő is liberálisan fogja föl a dolgot. A kereszténynek soha sem szabad megfeledkeznie arról, hogy száz és száz esetben kötelessége az igazság mellett nyilvánosan tanúságot tenni, még ha erre forma szerint föl sem szólítják.

8. Bűnrészesség megvásárolni az Egyház felhatalmazása nélkül az Egyház vagy jótékony egyletek javait, még akkor is, ha az állam azokat nyilvános árverés alá bocsátja — hacsak a megvásárló nem szándékozik azokat törvényes birtokosa számára viszszerezni. Bűnrészesség megvenni jogos élvezőik engedélye nélkül az egyházi jövedelmeket, akármily jövedelmező legyen különben e művelet. Bűnrészesség az efféle eladásoknál és vásárlásoknál közbenjárni és ügynökösködni, az árverési hirdetéseket közzétenni stb., stb. Mindezek azonfölül a fosztogatásban és bitorlásban való részvétel arányához képest a kártérítés kötelezettségét is maguk után vonják.

9. A liberalizmus bűnrészesei bizonyos tekintetben azok is, akik liberális célokra, liberális kaszinók, laikus iskolák, liberális lapok szerkesztőségei, stb. számára helységeket engednek át vagy adnak bérbe.

10. Bűnrészesek végül, akik köztudomásúlag liberális vagy forradalmi események emlékére polgári vagy vallásos ünnepélyeket rendeznek, ezekben résztvesznek, inkább forradalmi, mint keresztény jellegű, úgynevezett hazafias gyászszertartásokat tartanak, hírhedt liberálisok fölött gyászbeszédet mondanak, sírjaikra koszorúkat és szalagokat aggatnak, stb., stb.

Hány kevésbé óvatos embernek hitét ingatták már meg ezen és más hasonló — látszólagos — csekélységek!
Mi e néhány pontban a szóban levő bűnrészességnek csak a leggyakoribb nemeit jeleztük. Valamennyit elsorolni nem lehetett, mert amilyen végtelenül sokfélék az emberek cselekedetei, éppen olyan számtalanok a bűnrészesség különféle nemei is.
Szigorú tant hirdettünk a fentebbi pontokban, de ha a morális teológia más bűnökre és bűntényekre alkalmazva biztos irányadó, vajon megszűnik az lenni, ha a szóban forgó bűnre alkalmazzuk?

18. Ama jelekről, amelyekből meg lehet tudni, hogy valamely könyv, lap, vagy személy meg van mételyezve vagy csak egy kissé meglehelve a liberalizmus által.

Az árnyalatok oly rendkívüli változatossága és sokasága mellett, amelyek a liberalizmus sokrétű és nagy családjában észlelhetők, vannak-e bizonyos jellemző ismertető jelek és jegyek, amelyek szerint a liberálist attól, aki nem az, könnyűszerrel meg lehet különböztetni?
Íme, a mai katolikusra nézve egy új gyakorlati kérdés, amelyet az erkölcstanárnak különféle alakban és igen gyakran kell megoldania.
Evégből a liberálisokat (személyeket vagy iratokat) három osztályba sorozzuk:

Kíséreljük meg ezen különböző alakok fiziológiai leírását. E tanulmány nem lesz egészen érdektelen.
A telivér liberálist legott meg lehet ismerni, mert gonoszságát sem nem tagadja, sem nem takargatja. Nyílt ellensége a pápának, a papoknak s minden igaz hívőnek; csak szent legyen valami, ez már elég arra, hogy engesztelhetetlen gyűlöletével nekiessék. A hírlapok közt a legdühösebbeket szereti, szavazatát a legistentelenebb jelöltekre adja, gyászos rendszerének legvégső következményeit is elfogadja. Dicsőségének tartja, hogy semmiféle vallást nem vall és semmiféle vallási gyakorlatban nem vesz részt, s csak nagy nehezen tudja elszenvedni, hogy felesége, gyermekei a vallás szabványait megtartják; közönségesen valamely titkos, például szabadkőműves társulathoz tartozik, s többnyire szentségek s minden egyházi vigasz nélkül múlik ki e világból.
A mérsékelt liberális általában éppen olyan gonosz, mint az előbbi; csakhogy rendkívül vigyáz, hogy ezt valahogy el ne árulja. Finom modor és társadalmi illendőség, ez az ő mindene; ha ez megvan, a többivel vajmi keveset törődik. Valamely kolostort porrá égetni szerinte nem helyes, de az elpusztított kolostor talaját elfoglalni már rendjén való és megengedhető. Ha valamely zúglap a maga istenkáromlásait prózában, versben vagy képekben két krajcárjával árulja, ez oly kihágás, amelyet rögtön betiltani szeretne, és a konzervatív kormánynak rossz néven is veszi, hogy e rendetlenséget meg nem akadályozza; de ha ugyanazon dolgok elegáns úri modorban, szépen kiállított könyvben, gördülékeny versekben írt színdarabban, nevezetesen egy akadémiai tag vagy más hasonló tekintélyű úri egyén által adatnak elő, ezen már éppenséggel meg nem ütközik. Ha népcsődületről hall, hideg, lázas borzongás fut végig tagjain; elszédítik — úgymond — a tömeget s felforgatják a társadalmi rend alapjait; istentelen egyetemek felállítását azonban szívesen látja, mert ki merné kárhoztatni a társadalmi problémák tudományos megvitatását? Iskola katekizmus nélkül sértés a katolikus nép ellen, amely azt fönntartja; katolikus, vagyis a katekizmusnak vagy helyesebben a hitnek alávetett egyetem azonban csak az inkvizíció korában volt helyén. A mérsékelt liberális nem veti meg a pápát, csak a római kúriának a mai eszmékkel össze nem egyeztethető túlkapásait s az ultramontanizmus túlzásait rosszalja. Szereti a papokat, kiváltképpen a fölvilágosultakat, akik t. i. vele együtt úgy gondolkoznak, ahogy azt az új korszellem kívánja; a fanatikusokat és a reakcionáriusokat azonban kerüli és sajnálja. Templomba is jár, sőt hellyel-közzel szentségekhez is járul, de az ő elve az, hogy csak a templomban kell keresztényileg élni, a templomon kívül éljen az ember úgy, ahogy azt a világ, amelyben született, megkívánja, s ne iparkodjék az ár ellen úszni. Ekként folytonosan két áramlat között evickél, általában pappal oldala mellett hal meg, könyvtára azonban tele van tiltott könyvekkel.
A liberalizmusnak szele által megcsapott katolikust arról lehet megismerni, hogy ámbár ő maga minden tekintetben becsületes, sőt igazán és őszintén vallásos ember is, mégis amit csak mond, ír vagy kezei közé vesz, mindazon a liberalizmus szagát lehet megérezni. Elmondhatná önmagáról, amit Sévigné asszony mondott: „Nem vagyok rózsa, de közelében jártam, s illatából valami rám tapadt." Ez a különben derék ember nem is veszi észre, s mégis úgy okoskodik, úgy beszél, úgy cselekszik, mint egy valódi liberális. Fő elve a szeretet, s ő maga is a megtestesült szeretet. Elborzad, amidőn az ultramontán sajtó kifakadásait olvassa. A gonosz elveket terjesztő emberrel úgy bánni, mint egy gonosztevővel, e különös teológus szemében annyi, mint véteni a Szentlélek ellen. Ő csak eltévedt juhokat ismer. Nem kell ellenszegülni, nem kell háborúskodni, hanem csak arra kell törekedni, hogy az embereket magunkhoz vonzzuk. „A rosszat a jó bőségében kell elfojtani" — ez az ő kedves szavajárása, — egyszer véletlenül Balmes-ban olvasta, s ez az egyedüli, amit e nagy bölcs irataiból magának megjegyzett. Az evangéliumból csakis a mézes szavakat idézi. A farizeizmust kárhoztató kemény kifejezéseket türelmetlen kifakadásoknak tekinti az isteni Megváltó részéről. Ez azonban nem akadályozza abban, hogy ilyen kifejezésekkel maga is éljen ama túlzó ultramontánok ellen, akik az ő türelmetlenségükkel mindinkább kompromittálják a béke és a szeretet vallásának ügyét.
Ezekkel szemben a máskor oly édes ember darabos és kemény, buzgósága maró, polémiája sértő, szeretet támadó. Neki szólt az, midőn Félix atya, a nagy Veuillot Lajos megtámadtatá-sa alkalmából mondott híres beszédében így kiáltott föl: „Uraim, szeressük, tiszteljük még barátainkat is." Ámde a liberalizmus szele által megcsapott ember nem így tesz. Türelmének és szeretetének kincseit hitének esküdt ellenségei számára tartja fönn. S nem helyesen cselekszik-e, mivel meg akarja őket nyerni? De viszont ugyanezen hit hősi védelmezői számára csak gúnyt és kegyetlen türelmetlenséget tartogat.
Szóval az ilyen ember nem ismeri az „oppositio per diametrum"-ot, az egyenes szembeszállást, amelyről Sz. Ignác beszél az ő lelkigyakorlataiban; az ilyen embernek egyedüli taktikája oldalról támadni; ez a taktika azonban a vallás ügyeire nézve kényelmes ugyan, de semmire sem vezet. Szeretne győzni, de csak úgy, hogy az ellenséget meg ne sértse, s megaláztatást vagy kellemetlenséget neki ne okozzon. Már maga e szó: 'harc' is izgatottságba hozza, s csakis békés úton óhajt minden kérdést megoldani. Nagy barátja a liberális köröknek, amelyekben szépen megbeszélik, meghányják-vetik a kérdéseket, de nem szereti az ultramontán egyesületeket, ahol minduntalan dogmákkal huzakodnak elő és a másképpen hívőket kárhoztatják...
Ha a telivér és mérsékelt liberálist tetteiről lehet megismerni, a liberalizmus szele által megcsapott embert gyöngéd érzelmei árulják el leginkább.
E rövid vonások, amelyek ugyan sem vázlatot, sem karcolatot, s annál kevésbé teljes képet nyújtanak — mégis elegendők arra, hogy a liberális család különböző fokú alakjait megismertessék.
Ha a mondottakat röviden összefoglalni s a liberális alakok jellemzését egy-egy szóval kifejezni akarnák, azt mondhatnánk, hogy a telivér liberális ordítva, a mérsékelt szónokolva, a meglehelt sóhajtozva és nyögdécselve fejezi ki liberalizmusát.
Mind a három osztály egyaránt rossz, csakhogy az elsőnek rombolását ellensúlyozza a düh, amellyel síkraszáll, a harmadik kétfelé hajló természeténél fogva nem képes sokat elérni; — par excellence (vagyis különösen) ördögi azonban a második, s ez a mai liberális pusztításnak főtényezője.

19. A keresztény okosság fő szabályai, amelyeket a liberálisokkal való érintkezésben minden katolikusnak szem előtt kell tartania.

A katolikus embernek ma éppen úgy együtt kell élnie a telivér, a mérsékelt liberálisokkal és a liberalizmus szele által megcsapott katolikusokkal, mint a negyedik századbeli katolikusnak az ariánusokkal, az ötödik századbelieknek a pelagiánusokkal, s a tizenhetedik századbelieknek a janzenistákkal. Nem lehet elkerülni a velük való érintkezést, mert mindenütt ott találod őket: az üzletekben, a szórakozás helyein, a látogatásoknál, néha még a templomban és talán saját családodban is. Miként viselkedjék tehát a jó katolikus, valahányszor ilyen ragályosokkal érintkeznie kell, hogy a veszélyt, amellyel a ragály őt is fenyegeti, elkerülje, megszüntesse vagy legalább kisebbítse?
Minden esetre külön-külön vezérelvet fölállítani vajmi nehéz s talán lehetetlen is volna, mindazonáltal bizonyos általános viselkedési szabályokat mégis összeállíthatunk, amelyeknek alkalmazását az egyes konkrét esetekben kinek-kinek okosságára bízzuk.
Mindenekelőtt jónak tartjuk a katolikus ember és a liberalizmus, vagy még inkább a katolikus és a liberális ember* között fennforogható viszonyoknak három osztályát megkülönböztetni.

1.     Elkerülhetetlenül szükséges viszonyok.
2.     Hasznossági viszonyok.
3.     Barátsági viszonyok.

Elkerülhetetlenül szükséges viszonyok. — Ezek olyanok, amelyek kinek-kinek állapotából vagy társadalmi helyzetéből szükségképpen erednek, s következőleg elkerülhetetlenek. Ilyen viszony létezik az atya és a fiú, a férj és a feleség, a testvérek és a nővérek, az alattvalók és a följebbvalók, az urak és a szolgák, a tanítványok és a tanárok között. Nagyon természetes, hogy ha egy jó fiúnak — szerencsétlenségére — liberális atyja van, azért nem kell őt elhagynia, sem az asszonynak a férjet, sem a nővérnek fivérét vagy családjának más tagját, kivévén, ha az említettek liberalizmusa annyira menne, hogy alárendeltjeiket a vallással ellenkező cselekedetekre kényszerítenek s kifejezett hittagadásra vezetnék; az azonban, hogy az Egyház parancsainak teljesítésében akadályozzák, még nem elég ok, mert mindenki tudja, hogy az Egyház soha sem kötelezi az embereket sub gravi incommodo, vagyis súlyos kár esetén is. Mindezen esetekben a jó katolikusnak türelemmel kell elviselnie nehéz állapotát, s nehogy a rossz példa őt is megejtse, amennyire csak lehet, meg kell tartania mindazon óvszabályokat, amelyeket a bűnre szolgáló legközelebbi alkalomban élők számára a katolikus erkölcstan előír. Szívét szüntelen Istenhez emelve imádkoznia kell mindennap a saját üdvösségéért, nem különben a tévtan szerencsétlen áldozataiért; amennyire csak lehet, kerülnie kell a liberális kérdések körül forgó minden társalgást és vitatkozást, s legföljebb azon esetben ereszkedjék bele, ha a szükséges támadó és védfegyverekkel kellőképpen el van látva. E fegyverek beszerzése végett okos gyóntató atyának vezetése mellett olvasson jó könyveket és helyes világnézetű lapokat ama elkerülhetetlen befolyás ellensúlyozására, amelyet megmételyezett környezete reá gyakorol, lépjen gyakori érintkezésbe oly tekintélyes és tanult emberekkel, akikről tudja, hogy a józan tudomány birtokában vannak. Engedelmeskedjék főnökének mindabban, ami a katolikus hittel és erkölcstannal nem ellenkezik, de újítsa meg napról-napra azt az erős szándékot, hogy soha senkinek sem fog engedelmeskedni, ha olyasmit parancsolna, ami a katolikus hitet akár közvetlenül, akár közvetve sértené. S ha ezen eset csakugyan beállana, el ne csüggedjen; a jó Isten, aki látja küzdelmét, nem fogja megtagadni a szükséges segítséget. A tapasztalat mutatja, hogy a liberális államokban élő vagy liberális családokból származó katolikusok, ha csakugyan jó katolikusok, különös buzgósággal és lelki bátorsággal szoktak kitűnni. Az isteni kegyelemnek az a sajátsága, hogy ott támogat, ad erőt és segít leginkább, ahol segélyre és támogatásra legnagyobb szükség van.
A hasznossági viszonyok. — Vannak viszonyok, amelyek ugyan nem teljesen elkerülhetetlenek, de erkölcsileg mégis szükségesek, mert nélkülük a társadalmi élet, amely kölcsönös szolgálatokon alapszik, alig lehetséges. Ilyenek a kereskedelmi viszonyok, a vállalkozó és munkásai, az iparosmester és segédei között fennálló viszony stb. Ezen viszonyokban az alárendeltség nem oly szoros és szigorú, mint az előbbiekben; s következőleg az ember sokkal szabadabb és függetlenebb. A főszabály ezekre nézve az, hogy az ember liberális emberekkel soha se lépjen szorosabb viszonyba, mint ahogy azt a társadalmi élet szüksége magával hozza. Ha kereskedő vagy, ne köss velük más viszonyt, mint azt, amelyre kereskedői ügyeid elintézése végett szükséged van; ha szolga vagy, liberális uradhoz való viszonyod csakis éppen a szolgálatra szorítkozzék; ha iparos vagy, liberális társaidhoz az adok és vészeken túl más közöd ne legyen. Ha valaki ezen alapelvet megtartja, akár zsidók között is élhet, s hite mégsem fog veszélyben forogni. Nem szabad azonban megfeledkeznie az előző pontban jelzett óvszabályokról, valamint arról sem, hogy katolikus érzületének nyilvánítására nézve bárkitől is teljesen független, s hogy ezen függetlenségét több alkalommal ki is kell mutatnia, ami által tiszteletet parancsol azoknak, akik vakmerő' liberalizmusukkal e függetlenséget megsemmisíteni szeretnék. S ha valaki emiatt igazságtalanul megtámadná, e támadást a hit tanítványának nemes és rendíthetetlen bátorságával vissza kell utasítsa s a szektához tartozóval erélyesen szembeszállnia.

A barátsági viszonyok. — Ezen viszonyok azok, amelyeket tetszésünk és vonzalmainknál fogva kötünk, s amelyeket akkor, amikor akarjuk, megszakíthatunk. Liberálisokkal ilyenféle viszonyban lennünk nem szabad, mert ez már komolyan veszélyeztetné lelkünk üdvösségét.

Itt alkalmazható az Üdvözítőnek mondása: aki szereti a veszedelmet, az elvész benne.
A veszedelmes köteléket, kerüljön bármibe is, szét kell szakítani. Vegyük csak fontolóra a következő megjegyzéseket, s ezek, ha talán nem is győznek meg bennünket, de legalább zavarba ejtenek. Ha ez ember ragályos betegségben volna, vajon érintkeznél-e vele? Kétségkívül nem. Ha hozzá való viszonyod miatt hírneved csorbát szenvedne, vajon e viszonyt továbbra is fönntartanád-e? Ha családod iránt gyűlölettel viseltetnék, vajon ellátogatnál-e mégis hozzá? Bizonyára nem. No lám; amit tehát már az emberi okosság pusztán anyagi érdekünk s az emberek előtti becsületünk megóvása érdekében javall, azt Isten dicsősége és lelki egészségünknek érdekében még kevésbé szabad elmulasztanunk. Az egyházi hierarchiában ma már igen magas állást elfoglaló személyiségtől hallottuk egyszer: „A liberálisokkal semmi közösségetek se legyen! Házaikat ne látogassátok, velük ne barátkozzatok." Különben Sz. Pál apostol is óva intett az e fajta emberektől: „Ne elegyedjetek közibük. — Ne commis-ceamini." (1 Kor 5, 5.) „Velük egy asztalhoz ne üljetek. Cum eiusmodi nec cibum sumeré." (U. o. 5, 11.)
Borzalommal forduljatok el az eretnekségtől, minden rossz közt a legnagyobb rossztól. A dögvészes országban az első teendő az elválasztás. Ki lesz képes már egyszer a katolikusokat a liberalizmus eretnekeitől az annyira szükséges egészségi kordonnal elválasztani!

*Gyakorlati életben nem lehet az eszméket azoktól, akik azokat vallják és támogatják, elválasztani. Az elméleti liberalizmus pusztán észbeli koncepció; a gyakorlati liberalizmus intézményekben — személyekben — könyvekben vagy hírlapokban jelentkezik.

Ha a liberális személyekkel szemben bizonyos, imént jelzett óvó szabályokat kell szem előtt tartanunk, úgy még inkább szükséges — s ez könnyebb is —, hogy azokat a liberális olvasmányokra is alkalmazzuk.
A liberalizmus valóságos rendszer, éppen úgy, mint a katolicizmus, csakhogy ellenkező értelemben. A liberalizmusnak van saját művészete, tudománya, irodalma, iránya, erkölcse, szóval oly sajátságos szervezete, amely az azt éltető szellemet minden működésében elárulja s e szellemnek, hogy úgy mondjam, pecsétjét magán viseli. Ugyanezt vehetjük észre a leghatalmasabb eretnekségeknél, például őskorában az arianizmusnál vagy az utóbbi századokban a janzenizmusnál.
Vannak tehát ma nemcsak liberális hírlapok, de liberális vagy a liberalizmus által mintegy meglehelt könyvek is; vannak pedig ezek ma már igen nagy bőségben, s fájdalommal kell konstatálnunk, hogy a jelen nemzedék jobbára ezekből táplálkozik, s ez az oka annak, hogy oly roppant sok ember, anélkül, hogy tudná vagy gyanítaná, megmételyeződik.
— s az a haszna is lesz, hogy mi is, olvasóink is meg lesznek kímélve az unalmas ismétlésektől.
Mi tehát ehelyütt csak egy ajánlatra fogunk szorítkozni, amely különösen a könyvekre vonatkozik. S ez ajánlat abban áll, hogy őrizkedjünk a liberális könyvek magasztalásától, még ha nem tudom, milyen tudományos vagy irodalmi becsük is volna különben, vagy ha már dicsérjük, e dicséret a legnagyobb óvatossággal történjék, és soha se mulasszuk el hangsúlyozni, hogy e könyvek liberális szellemük és irányuk miatt kárhoztatandók.
Álljunk meg e pontnál egy kevéssé! Sok olyan naiv katolikus van — még a hírlapírók között is —, akik csakis azért, hogy elfogulatlannak tartsák őket, s bizonyos tudományos mázt nyerjenek, a liberális táborból származó bármilyen tudományos és irodalmi munka mellett verik a nagy dobot s fújják a magasztalás trombitáját. Ily módon — azt mondják — megmutatjuk a világnak, hogy a katolikusok szíves-örömest elismerik az érdemet, bármely oldalon mutatkozzék is az különben, megnyerjük az ellenséget (szerencsétlen rendszer, amely oly játékba keveri őket, amelyben a vésztők nyernek, vagyis nem a katolikusok nyerik meg a liberálisokat, hanem a liberálisok a katolikusokat); s végül anélkül, hogy csak valamit is kockáztatnánk, tanúságot teszünk méltányos gondolkozásmódunkról.
Mily rosszul esett néhány hónappal ezelőtt látnunk, hogy egy buzgó katolikus lap dicséretekkel halmoz el egy különben híres költőt, aki az Egyházat „Márton testvér látomása" és „Byron lord utolsó panasza" című költeményeivel meggyalázta. Mit ér az, hogy irodalmi érdeme nagy, ha ez arra szolgál, hogy a lelkeket, amelyeket nekünk megmentenünk kell, kárhozatba viszi? Hiszen akkor a gyilkost is magasztalnunk kellene, mivel a tőr, amellyel nekünk esik, szépen ki van csiszolva, vagy a puskát, amellyel reánk lő, csinos ékítmények díszítik! A gazdag költészet elragadó szépségeibe burkolt eretnekség ezerszer veszedelmesebb, mint a száraz és unalmas skolasztikus formákban jelentkező eretnekség. A történelemből tudjuk, hogy a zengzetes versek majdnem minden században nagy mérvben elősegítették az eretnekség-terjesztő költőik; szintúgy a lutheránusoknak is, akik között sokan, Erasmussal élükön, fitogtatták is azt, hogy elegáns humanisták. Arnauld, Nicole és Pascal janzenista iskolájáról alig szükséges megemlíteni, hogy az voltaképpen szépirodalmi iskola volt. Mindenki tudja, minek köszönte Voltaire megdöbbentő népszerűségének keletkezését és tartósságát. Miként lehetnénk tehát mi e pokoli szirének bűnrészeseivé, miként segíthetnénk terjeszteni hírnevüket, miként mozdíthatnék elő azon céljukat, hogy az ifjúságot elkábítsák és megrontsák! Ha valaki a mi lapjainkban olvassa, hogy ez és ez, noha liberális, bámulatra méltó költő, — legott a könyvkereskedőhöz fut, megveszi ezen, noha liberális, de bámulatra méltó költő műveit; mohón olvassa ezen szép, noha liberális verseket; s a dolog vége az, hogy az ámbár liberális, de szép versek megmételyezik vérét, s ő maga is olyan liberális lesz, mint a költő, akit annyira szeretett. Hány elmét és szívet rontott meg a szerencsétlen Espronceda! Hányat az istentelen Larra! Hányat csak nemrég a szerencsétlen Becquer! Nem is szólunk az élőkről, akiket tucatszámra lehetne elősorolnunk. Miért tegyük meg a forradalomnak a szívességet, hogy szomorú dicsőségét hirdessük? Mi célból? Hogy elfogulatlannak tartsanak bennünket? De hiszen szabad-e elfogulatlannak lennünk, midőn a fő dolog, az igazság megsérül? A rossz életű asszony, bármily szép legyen is különben, mégis csak becstelen, s mennél szebb, annál veszedelmesebb. Vagy talán hálából és viszonzásképpen dicsérjük a liberális könyveket? De hisz a liberálisok, okosabbak lévén mint mi, sohasem ajánlják a mi könyveinket, ha mindjárt oly kitűnőek és szépek is, mint az övéik; sőt ellenkezőleg, kritikájukkal inkább elhomályosítják, vagy pedig agyonhallgatják.
Loyolai Sz. Ignác, miként jeles életírója, Ribadeneyra atya írja, e tekintetben oly szigorú volt, hogy iskoláiban sohasem engedte meg a híres humanista, Rotterdami Erasmus műveinek olvasását, mert ámbár ezen író elegáns munkáinak nagy részében vallási kérdésekkel nem is foglalkozott, iratait jobbára mégis protestáns szellem lengte át.
Faber atya, akiről ugyan senki sem mondhatja, hogy nem eléggé tudományos és éles elméjű ember volt, két hírneves honfitársára, Miltonra és Byronra vonatkozólag egyik remek levelében ezeket írja:

Íme, így ír a tudós angol katolikus, Anglia újabb irodalmának egyik legkiválóbb alakja. S megjegyzendő, hogy ezt akkor írta, amidőn még nem egészen szakított a protestantizmussal, így beszélt a józan katolikus intrazigencia (vagyis kérlelhetetlenség) és az igaz élő hit mindenkor.
Bámulva nézem és olvasom azt a sok vitát, amely akörül forog, vajon a görög és római írók munkáin alapuló klasszikus nevelés, amelynek hatását a sok századnyi távolság, a nyelv és az eszmék különbözősége ugyancsak enyhíti, hasznos-e vagy sem az ifjúságra nézve, mialatt az igazán káros forradalmi nevelés, amelyben oly sok katolikus részesíti vagy minden aggály nélkül részesíteti gyermekeit, alig hogy szóvá tétetik.

21. A józan katolikus kérlelhetetlenség, ellentétben a liberális hamis szeretettel.

Kérlelhetetlen! Kérlelhetetlenség! Szinte hallom, mint kiáltják a liberalizmus szele által többé-kevésbé megcsapott olvasóim e szavakat az előző fejezet elolvasása után. Mily kevéssé keresztény mód a kérdés megoldására! Vajon a liberálisok nem olyan felebarátaink, mint más emberek? Az ilyen eszmékkel ugyan nem fogunk messzire menni! Mily vakmerő megvetése és lábbal tiprása a szeretetnek!
„Íme itt vagyunk végre" — kiáltjuk viszont mi. A szeretet hiányát vetik minduntalan szemünkre. Jól van tehát, feleljünk meg e szemrehányásra is, amely e tárgyra nézve oly sokaknak vesszőparipája; vagy ha nem az, úgy mindenesetre ellenségeink hatalmas mellvértje. Igen szellemdúsan mondotta valaki, hogy a szeretetet védbástyául használják az igazság ellen.
Lássuk mindenekelőtt, mit jelent e szó: szereteti?
Megadja erre a választ a katolikus teológiának népszerű és legilletékesebb közege, a katekizmus, amely tele van igaz tudománnyal és bölcsességgel. A katekizmus meghatározása ekként hangzik: „A szeretet természetfölötti erény, amely arra indít bennünket, hogy az Istent önmagáért mindenekfölött, felebarátunkat pedig úgy, mint önmagunkat, Istenért szeressük." így tehát Isten után felebarátunkat és önmagunkat is kell szeretnünk, mégpedig nem akárhogyan, hanem Isten iránti szeretetből s az ő szent törvénye iránti engedelmességből. Már most mit tesz szeretni? Amare est bonum velle, feleli a bölcselet — szeretni annyit tesz, mint annak, akit szeretünk, jót akarni. S ki az, akit a szeretet törvénye szerint szeretnünk, vagyis, akinek jót akarnunk kell? A felebarát, vagyis nem ez vagy amaz ember csupán, hanem minden ember. S mi az a jó, amit felebarátunknak akarnunk kell, hogy igaz szeretetünk legyen. Először a legfőbb, vagyis természetfölötti jó, s azután a földi javak, amennyiben az előbbivel nem ellenkeznek. Mindez e két szóba van összefoglalva: „Szeretet Istenért!"
A mondottakból következik, hogy mi felebarátunkat szerethetjük s neki jót akarhatunk még akkor is, ha kedve ellen cselekszünk, vele ellenkezünk, őt megszomorítjuk, sőt neki anyagi hátrányt okozunk, s bizonyos esetekben életétől megfosszuk. Ezen esetekben, amidőn olyasmit teszünk, ami felebarátunknak visszatetszik, akaratával ellenkezik vagy őt megalázza, azt kell néznünk, vajon ez az ő javáért vagy egy másik embernek javáért, akinek nagyobb jogai vannak a jóra, vagy pedig egyszerűen Isten szolgálatában és az ő dicsőségére történik-e, vagy sem

1. Felebarátunk javáért. — Ha bizonyos az, hogy felebarátunkat megszomorítván és megsértvén, ezáltal mégis az ő javát célozzuk meg és mozdítjuk elő, — bizonyos, hogy a kellemetlenség és keserűség dacára, amelyet neki okozunk, mégis szeretjük, így például szeretjük a beteget, amidőn pokolkővel égetjük vagy rákfenés tagjait elvágjuk; szeretjük bűnös felebarátunkat, amidőn dorgáljuk vagy büntetjük, stb., stb. Mindez igen tökéletes szeretet.

2. Másnak a javáért, akinek nagyobb jogai vannak a jóra. — Gyakran megesik, hogy felebarátunkat meg kell sértenünk, nem ugyan az ő javáért, hanem hogy egy másik embert megmentsünk a bajtól, amelyet amaz emennek okozni akar. Ez esetben a szeretet kívánja, hogy az üldözöttet az üldöző igazságtalan támadása ellen megvédjük, s a támadónak annyi bajt okozzunk, amennyi a megtámadottnak megvédelmezéséhez szükséges. Ez történik, midőn valaki az utast megvédelmezendő, az ezt megtámadó rablógyilkost megöli. Ilyen esetben az igazságtalan támadónak megölése, megsebzése vagy bárminemű megsértése az igaz szeretet ténye.

3. Isten szolgálatában. — Minden jó között a legnagyobb jó Isten dicsősége, amint minden emberre nézve a legelső felebarát maga az Úristen. Következőleg a szeretetet, amelyet embertársaink, mint felebarátaink iránt gyakorolnunk kell, mindig alá kell rendelnünk annak a szeretetnek, amellyel közös Urunknak, Istenünknek tartozunk. Az Ő szeretetéért, az Ő szolgálatában (ha szükséges) embertársainknak kellemetlenséget okozhatunk, őket megsérthetjük, sőt (mindig, ha szükséges) meg is ölhetjük. Jegyezzük meg jól a zárjelben használt feltételt, amely világosan megjelöli az esetet, amelyben Isten dicsősége vagy szolgálata ilyen áldozatokat megkíván. Az igazságos háborúban az emberek megsebezhetik és megölhetik egymást a hazáért, éppen úgy megsebezhetik egymást az Istenért. Továbbá, a törvény értelmében, ki lehet végezni az olyan embereket, akik az emberi büntető törvénykönyv ellen vétenek: éppen úgy a katolikus elvek szerint organizált társadalomban meg lehet jogosan fenyíteni azokat is, akik az isteni törvénykönyvnek a külső fórumra vonatkozó pontjait áthágják; s ez maga is teljesen igazolja az annyira kárhoztatott inkvizíciót. Mindezen tettek (feltéve, hogy szükségesek és igazságosak) erényes cselekedetek, amelyekre sokszor éppen a szeretet kötelez.

A modern liberalizmus ezt nem akarja megérteni, s éppen ezért tévutakon jár. Az a fogalom, amelyet magának a szeretetről alkotott s hívei között terjeszt, hamis fogalom. A türelmetlenség és kérlelhetetlenség szüntelen megújított vádjával sokszor még a buzgó katolikusokat is zavarba hozza és megrendíti. Pedig a mi tételünk oly világos és oly konkrét. A legfőbb katolikus kérlelhetetlenség a legfőbb katolikus szeretet. E szeretetet gyakoroljuk felebarátunkkal szemben, amidőn az ő javának előmozdítása végett megszomorítjuk, megalázzuk, megsértjük vagy büntetjük. E szeretetet gyakoroljuk embertársaink iránt, amidőn azért, hogy őket a tévtan mételyétől megóvjuk, e tévtan szerzőit és pártfogóit leleplezzük, valódi nevükön rosszaknak és gonoszaknak nevezzük, s ekként oda hatunk, hogy a jóravaló közönség őket megvesse és megutálja, s hogy amennyiben lehet, a fensőbbség megfékezze és megbüntesse. E szeretetet gyakoroljuk Isten iránt, amidőn az ő szolgálatában, az ő dicsőségéért — amennyiben szükséges — minden emberi érdeket félrelökünk, minden emberi korlátot áttörünk, minden emberi tekintetet félreteszünk, saját és mások életét — mindig, ha szükséges — föláldozzuk.
Ez a legtisztább szereteten alapuló kérlelhetetlenség; az ilyen kérlelhetetlenség maga a legtökéletesebb szeretet; s akik az ilyen kérlelhetetlenségét gyakorolják, azok a valódi szeretetnek, aminőt az igaz vallás ért, legkitűnőbb hősei. S minthogy manapság kevés ilyen kérlelhetetlen ember van a világon, éppen ezért kevesen is vannak, akik helyesen tudnak szeretni. Ama dívó liberális szeretet csak forma, szép beszéd, hízelgés és nyájaskodás, valójában pedig az ember igaz javának, az igazság és az Isten magasabb érdekeinek megvetése.

22. A szeretetről, amennyiben a vitatkozási modorban nyilvánul, s vajon igazuk van-e erre nézve a liberálisoknak a keresztény hitvédőkkel szemben?

A liberalizmus nemigen szeret az előző fejezetben jelzett téren harcolni, mert tudja, hogy az elvek harcában kétségtelenül elbukik. Sokkal előnyösebbnek tartják a liberálisok a katolikusokat minduntalan arról vádolni, hogy vitatkozási modorukban hiányzik a szeretet. S ezen a módon, amint már említettük, nem egy, különben jó, de a liberalizmus szele által meglegyintett katolikust hálójukba kerítenek.
Mi mondanivalónk van e váddal szemben? Az, hogy nekünk, katolikusoknak, mint mindenben, úgy e váddal szemben is teljesen igazunk van, s hogy a liberálisok részén az igazságnak még árnyéka sem található, amiről bárki is meggyőződhetik, ha a következő pontokat figyelmére méltatja.

1. A katolikus az ő ellenfelét teljes joggal és nyíltan nevezheti liberálisnak, ha csakugyan az, ezt senki sem fogja kétségbe vonni. Ha valamely szerző, hírlapíró vagy képviselő liberális eszméit és érzelmeit nemcsak nem takargatja s nem titkolja, hanem liberalizmusával nyíltan kérkedik is, mi igazságtalanság van abban, ha őt liberálisnak nevezzük? Jogi szabály: „Si palám res est, repetitio injuria non est. Nyilvános dolgot elmondani nem igazságtalanság." Annál kevésbé lehet igazságtalanság valakiről olyasmit mondani, amit ő maga önmagáról lépten-nyomon állít. Hány liberális ember van mégis különösen a békésebbek és mérsékeltek között, akik nagy sértésnek tartják, ha katolikus ellenfeleik liberálisoknak vagy a liberalizmus híveinek nevezik őket.

2. Minthogy a liberalizmus rossz, a liberalizmus nyilvános védelmezőit és híveit rosszaknak nevezni éppen nem mutat szeretethiányra. Mi ezen esetre is az igazság törvényét alkalmazzuk, amint az mindenkor érvényben volt és alkalmazták; mi, katolikusok, e tekintetben semmi újat sem tanítunk, hanem ragaszkodunk a keresztény őskor állandó gyakorlatához. Az eretnekségek terjesztőit és támogatóit csakúgy, mint az eretnekségek szerzőit mindenkor eretnekeknek nevezték. S minthogy az eretnekséget az Egyházban mindig a legnagyobb rossznak tekintették, az Egyház az eretnekségek terjesztőit és barátait mindig rosszaknak és gonoszoknak nevezte. Nézzétek csak át az egyházi írók gyűjteményeit s látni fogjátok, mily keményen bántak el az apostolok az eretnek-főnökökkel, s az egyházatyák, az újabb-kori controverzisták (vagyis hitvitázók), s maga az Egyház is az ő hivatalos nyelvezetében az ő példájukat követte. Nincs abban vétség a szeretet ellen, ha a rosszat rossznak, ha a rossz szerzőit, pártolóit és követőit gonoszoknak, a tetteiket, szavaikat és irataikat együttvéve istentelenségnek, gonoszságnak és romlottságnak nevezzük. A farkast mindig csak röviden farkasnak nevezték, s ez az elnevezés semmi sérelmet sem tartalmaz a nyáj és a nyájnak urára nézve.

3. Ha a jónak terjesztése és a rossz ellen irányuló szükséges küzdelem a tévedések és e tévedések elismert vezérférfiaival szemben keményebb kifejezések használatát megkívánja, ebben ugyan semmi sincs, ami a szeretettel ellenkeznék: ez az imént bemutatott vezérelvek szükségszerű következménye. A rosszat utálatossá és gyűlöletessé kell tenni; ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha minden csűrés-csavarás nélkül rossznak nevezzük, undorító és megvetendő voltát kimutatjuk. Az istentelenséggel szemben a keresztény szónoklás minden időben a legkeményebb szónoki kifejezések használatát engedte meg. A kereszténység nagy hitvédői, miként irataikban láthatjuk, lépten-nyomon alkalmazták a gúnyt, a szidalmat s a kárhoztató szólamokat. Erre nézve az egyedüli törvény az opportunitás (alkalmasság) és az igazság.

Van még egy más ok is, amely e szokást igazolja.
A népszerűsítő propaganda és apológia — s ha ez a vallásra vonatkozik, mindig népies — nem használhatja az akadémia és az iskola elegáns és mérsékelt kifejezéseit. A népnek, hogy meggyőzzük, szívéhez és képzeletéhez kell beszélni, ezekre pedig csak élénk, tüzes és szenvedélyes beszéddel lehet hatni, s az igazság szent tüze által élesztett szenvedélyesség éppen nem kárhoztatandó. A újabbkori ultramontán hírlapirodalom állítólagos hevessége nemcsak messze elmarad a liberális hírlapirodalom erőszakoskodása mögött, de a jobb idők katolikus nagy hitvédőinek munkáiban majdnem minden lapon igazolva is van.
Keresztelő Szent János a farizeusokat „vipera-fajzatnak", a mi Urunk Jézus Krisztus pedig „képmutatóknak, fehérre meszelt síroknak, gonosz és parázna nemzedéknek" nevezte s nem tartott tőle, hogy beszédjének szentségét beszennyezi. Sz. Pál a krétai szakadárokról azt mondotta, hogy „hazugok, gonosz vadak és rest hasak". S ugyanazon apostol Elymas mágust „minden csalárdsággal és minden álnoksággal teljesnek, ördög fiának s minden igazság ellenségének" nevezte.
Ha a Szentatyák műveinek gyűjteményeiben lapozunk, lépten-nyomon találunk ilyen kifejezéseket, amelyeket az eretnekekkel folytatott örökös vitáikban minduntalan és minden aggály nélkül használtak. Elég lesz, ha csak a nevezetesebbeknek irataiból egy-két helyet idézünk. Sz. Jeromos az eretnek Vigilantiussal vitatkozván szemére hányja előbbi foglalkozását. „Kora ifjúságodtól fogva egészen más dolgokat tanultál, egészen más tanulmányokat műveltél (és nem teológiát). A pénzek értékét meghatározni és a Szentírás szövegét magyarázni, borokat kóstolgatni és a próféták és apostolok iratait tanulmányozni oly foglalkozások, amelyeket egy és ugyanazon ember egyaránt nem űzhet." E szent hitvitázó rendkívül szerette ellenfelét ily módon diszkreditálni. Egy más alkalommal, amidőn ugyanezen Vigilantius a szüzesség és a böjt ellen kikelt, a szent atya megszokott gunyorosságával azt kérdezte tőle: vajon azért beszél-e így, „mert félti kocsmai nyereségét". Szent Isten! Mily lármát csapnának a liberális kritikusok, ha valamelyik hitvédőnk egy mai eretnekkel szemben magának ilyesmit megengedne!
Mit szóljunk Aranyszájú Sz. Jánosnak Eutropius elleni híres támadásáról, amelyhez személyeskedés és élesség szempontjából csakis Cicerónak Catilina vagy Verres ellen mondott támadó beszédei hasonlíthatók? A mézajkú Sz. Bernát sem beszélt édesen, amidőn a hit ellenségeiről volt a szó. Bresciai Arnoldot (korának nagy liberális izgatóját) minden levelében „csábítónak, az igazságtalanság edényének, skorpiónak s vérengző farkasnak" nevezi. A jó és békés Aquinói Sz. Tamás is kijön a hideg szillogizmusok csendes sodrából és Sz. Amouri Vilmost tanítványaival együtt a következő jelzőkkel illeti: „Isten ellenségei, az ördög szolgái, az Antikrisztus tagjai, tudatlanok, gonoszok, átkozottak." A híres Veuillot Lajos soha nem mondott ennyi szidalmat. Az annyira gyöngéd Bonaventura Gerald ellen a következő jelzőket használta: „Szemtelen, rágalmazó, a gonoszság szelleme, istentelen, parázna, tudatlan, csaló, gonosztevő, álnok és őrült!" Az újabb időkben Szalézi Sz. Ferenc elragadó alakja emelkedik ki, aki rendkívüli gyöngédsége és csodálatos szelídsége miatt az Üdvözítő élő képmásának nevezhető. Azt hiszitek, hogy korának és országának eretnekei iránt valami különös tisztelettel viseltetett? Megbocsátotta igazságtalanságaikat, elhalmozta jótéteményekkel, megmentette azoknak életét, akik őt megölni akarták, annyira ment, hogy az egyiknek azt mondotta: „Ha az egyik szememet kiszúrod is, a másikkal mégis úgy nézlek, mint testvéremet"; de a hitnek ellenségeivel szemben semmi mérsékletet, semmi elnézést sem ismert. Egyszer egy katolikus embernek ama kérdésére, szabad-e a gonosz tanokat terjesztő eretnekről rosszat mondani, azt válaszolta: „Igenis szabad, de csak oly föltétel mellett, hogy szorosan az igazsághoz ragaszkodói, amennyiben ez ember gonosz életéről csakis annyit mondasz, amennyit tudsz, ami kétes, azt kételyed foka szerint kétesen adod elő." Még világosabban beszél „Philothea" című, rendkívül becses és népszerű munkájában. „Az Istennek és az Egyháznak ellenségét — úgymond — meg kell gyalázni, úgy, amint csak lehet. A szeretet arra kötelez bennünket, hogy farkast kiáltsunk, midőn ezt az akolba rontani látjuk, vagy akárhol is rábukkanunk."
Talán csak nem szükséges, hogy ellenségeink kedvéért a szónoklásról és az irodalmi kritikáról egy egész kézikönyvet írjunk?
Az, amit eddig mondottunk, máris teljesen megvilágítja az ultramontán vagyis katolikus írók által használt támadó kifejezéseknek annyira előtérbe tett kérdését. A szeretet tiltja, hogy másoknak olyasmit tegyünk, amit, hogy mások nekünk tegyenek, ésszerűen nem akarjuk. Jegyezzük meg jól e szót: észszerűen, mert ebben van kifejezve a kérdés egész lényege.
A lényeges különbség, amely a szóban forgó kérdésre nézve a mi fölfogásunk és a liberálisoké között létezik, abban áll, hogy ezek a tévtan apostolait is, mint a többi polgárokat, szabadoknak tekintik, akik teljes jogukkal élnek, amidőn a vallási dolgokban egészen másképp vélekednek, mint mi. Következőleg a liberálisok kötelességüknek tartják ezeknek véleményét tiszteletben tartani, s szerintük e véleménynek ellentmondani legfeljebb a szabad vitatkozás határain belül megengedett. Mi azonban ez emberekben a hitnek, amelyet védenünk kell, nyílt ellenségeit látjuk, tévedéseiket nem szabad véleményeknek, hanem, miként az Isten törvénye tanítja, valóságos vétkes eretnekségeknek tartjuk. Teljesen igaza volt tehát ama nagy katolikus történésznek, aki a katolicizmus ellenségeinek azt mondotta: „Önök megbecstelenítik önmagukat tetteikkel, én meggyalázom önöket irataimmal." Hasonló értelemben rendelkezett a 12 táblás törvény, amely a még ifjú Róma életerős nemzedékeinek meghagyta: „Adversus hostem aeterna auctoritas esto,", a mi magyarra fordítva annyit tesz, hogy „az ellenségnek sohasem kell békét hagyni".

23. Illik-e a tévedés üldözése közben az azt hirdető és terjesztő személyt is üldözni és megalázni?

Azt mondhatja valaki: „Az ellen, hogy valaki az elvont tanok ellen harcoljon, semmi kifogásom, de vajon szabad-e tévtan, bármennyire szembeszökő legyen az különben, úgy üldözni, hogy az ember az ezen tévtant védelmező személynek is nekirontson s ez ellen is dühöngjön?" Erre azt válaszoljuk, hogy ez nagyon gyakran nemcsak illik, de szükséges s Isten és a társadalom részéről jutalomra méltó. S ámbár ez állításunk már az előbb mondottakból is könnyen levezethető, mégis nagy fontosságánál fogva e fejezetben külön ex professo (hivatalból) is kell tárgyalnunk.
Valóban nem ritkán halljuk a vádat, hogy a katolikus hitvédők többnyire személyeskedésekbe esnek, és ha egyszer valamelyikük ellen ezt a vádat emelték, a liberálisok és a liberalizmus árjával úszók legott azt hiszik, hogy az ilyen hitvédőnek kárhoztatására többet már nem is szükséges mondani.
Nincs, nincs igazuk. A gonosz eszméket üldözni, ártalmatlanokká tenni, ellenük a népben, amelyet elszédíteni és elcsábítani akarnak, gyűlöletet, undort és utálatot gerjeszteni kell. Ámde az eszmék nem a levegőben lógnak, nem maguktól terjednek s okozzák a társadalmi bajokat. Hasonlítanak a nyilakhoz és a golyókhoz, amelyek senkit sem sebeznek meg, ha csak valaki azokat íjából vagy puskájából ki nem lövi.
Az íjásznak és a puskásnak kell tehát nekiesnünk, ha a gyilkos lövéseket megszüntetni akarjuk. A harc minden más neme, lehet az még oly liberális, nem fog célhoz vezetni. Az eretnek tanok szerzői és terjesztői katonák, akiknek fegyverei mérges töltésekkel vannak megtöltve. E fegyverek a könyvek, a hírlapok, a nyilvános beszédek és a személyes befolyás. A lövések elkerülése végett nem elég óvatosan félreállni, hanem az első és leghathatósabb mód a lövőt tehetetlenné tenni.
Szabad tehát az ellenség könyvének, hírlapjának vagy beszédjének tekintélyét vagy hitelét lerontani, s mi több, bizonyos esetekben az ellenség személyének tekintélyét és hitelét is. Igen, a személyét is, mert ez a harc főtényezője, éppen úgy, mint a hadi tüzelésben a tüzér katona a főtényező és nem a bomba, a lőpor vagy az ágyú. Szabad bizonyos esetekben az ellenségnek gyalázatosságait nyilvánosságra hozni, szokásait nevetségessé tenni, s nevét a sárba rántani. Igen, kedves olvasó, szabad ezt tenni prózában, versben, képekben, szabad ezt tenni komoly hangon vagy gúny alakjában, szóval minden lehető s a jövőben még kigondolható úton és módon. Csak egytől kell óvakodni, s ez — a hazugság. Az igazságot bármily csekély mérvben sem szabad megsérteni.
Ezen határvonalon belül azonban szemünk előtt lebegjen Crétineau-Joly mondása: „A történelemben (s hozzátehetjük még: a vallási és a társadalmi védelemben) az egyedül megengedett szeretet az igazság."
A fentebb említett sz. atyák csak megerősítik eme tételünket. Már irataik címei is mutatják, hogy az eretnekségek ellen folytatott harcaikban a fővágásokat az eretnek főnökökre mérték. Sz. Ágoston műveinek címeiben jobbára a megtámadott eretnekségek szerzőinek nevei szerepelnek: Contra Fortuna-tum manichaeum; Adversus Adamanctum; Contra Felicem; Contra Secundinum; Quis fuerit Petilianus? De gestis Pelagii; Quis fuerit Julianus, stb. annyira, hogy a nagy Doktornak egész polémiája amennyire hittani, éppen oly mértékben személyes, támadó s mondhatnók biográfikus volt; szemtől-szembe harcolt az eretnekkel csakúgy, mint az eretnekséggel. Ugyanezt mondhatjuk a többi szent atyákról is.
Honnét veszi a liberalizmus az újdonságot, hogy a tévelyek ellen való küzdelemben el kell tekinteni a személyektől, s legfeljebb mosollyal vagy hízelgéssel szabad csak feléjük közeledni? Maradjunk csak amellett, amit a keresztény hagyomány tanít: hagyjanak bennünket, ultramontánokat a hitet úgy védelmeznünk, amint azt Istennek Egyházában mindenkor védelmezték.
Szúrja csak a katolikus hitvitázó, szúrja csak a kardot egyenesen a szívbe! Ez az egyedül reális és hatásos küzdelem!

Az előző fejezetekben kifejtett tanra vonatkozólag ellenfeleink egy, első pillanatra igen nagynak látszó nehézséget támaszthatnak.
Jó lesz az utat, mely még előttünk áll, minden ilyen aggálytól megtisztítani. A pápa, mondják, és ez egészen bizonyos, már többször ajánlotta a katolikus hírlapíróknak, hogy polémiáikban szelídséget, mérsékletet és szeretetet tanúsítsanak, s hogy a támadó modort, a gyalázó jelzőket s az igazságtalan személyeskedéseket kerüljék; ez pedig, mondják tovább, homlokegyenest ellenkezik azzal, amit az imént bizonyítgattatok.
Isten segítségével meg fogjuk mutatni, hogy ami megjegyzéseink és a pápának bölcs tanácsai között semmiféle ellentmondás sem létezik. És ez, hál' Istennek, nem is nagy megerőltetésünkbe fog kerülni.
Kihez intézte a mi Szentséges Atyánk amaz intelmeket? Mindig a katolikus sajtó, mindig a katolikus hírlapirodalom embereihez, akikről föltételezte, hogy csakugyan jó katolikusok. A pápának ezen, a mérsékletre és szeretetre vonatkozó tanácsai mindig azon katolikusoknak szólottak, akik más katolikusokkal az úgynevezett szabad kérdések fölött vitatkoznak, nem pedig azon katolikusoknak, akik a nyílt antikatolikusokkal a hit nehéz harcát vívják. A pápa, amidőn e tanácsokat osztogatta, sohasem tett említést ama folytonos harcról, amely a katolikusok és a liberálisok között folyik, s amely éppen ezért, mert a katolicizmus az igazság, a liberalizmus eretnekség, valóságos harcnak tekintendő. A pápa tanácsai csakis a mi — szerencsétlenségünkre gyakori — családi viszálykodásainkra vonatkoznak; s esze ágában sem volt azt kívánni, hogy az Egyház és a hit örök ellenségei ellen oly tompa és életlen fegyvereket használjunk, amelyek a harci játékhoz illenek.
Az általunk előadott és ő Szentsége brévéiben és allocu-tióiban foglalt tan között tehát semmi ellentmondás sem létezik. Az ellentmondás a helyes logika szerint ejusdem, de eodem et secundum idem (ugyanannak, ugyanarról, ugyanazon szempont szerinti állítása és tagadása); ez pedig a jelen esetre nem alkalmazható.
De miként is lehetne a pápa szavait másképpen magyarázni? A Szentírás magyarázatának főszabálya az, hogy a szent könyvek helyei betűszerinti értelemben veendők mindaddig, amíg a betűszerinti értelem a szövegösszefüggéssel (contextus) nem ellenkezik, a szabad vagy képletes magyarázatnak csak akkor van helye, ha a szöveg a betűszerinti értelemmel tényleg ellenkezik. Ugyanezen elvet kell követnünk a pápai okmányok magyarázatánál is.
Lehet-e feltételezni, hogy a pápa ellentmondásban legyen az egész katolikus hagyománnyal, kezdve Jézus Krisztustól egészen napjainkig? Hihető-e, hogy a pápa az Egyház legkitűnőbb hitvédőinek és hitvitázóinak irányvonalát és modorát Sz. Páltól kezdve egészen Szalézi Szent Ferencig egy tollvonással elítélje? Kétségkívül nem. Pedig ez csakugyan így volna, ha a türtőztetésre és mérsékletre vonatkozó pápai tanácsokat úgy kellene valóban értenünk, mint ahogy azt (saját érdekében) a liberalizmus magyarázza. Kétségtelen tehát, hogy a pápának említett tanácsai (a jó katolikus a pápa tanácsait is parancsnoknak tekinti) nem a katolikusok és a katolicizmus ellenségei (például a liberálisok) között folytatott harcra, hanem csakis ama vitákra és nézeteltérésekre vonatkoznak, amelyek maguk között a jó katolikusok között fölmerülnek.
Különben, akinek csak egy kis esze van, és csak egy kissé gondolkozik, legott belátja, hogy csakis ez utóbbi állítás felelhet meg a valóságnak. Soha egy parancsnok sem mondotta katonáinak, hogy az ellenséget ne nagyon üssék, s hogy a harc tartalma alatt vele szelíden bánjanak s iránta elnézők legyenek. A háború háború, s a háború lényege az ellenség üldözése. Bizonyára árulónak tekintetnék, aki a harc tüzében a hacosok sorai között föl-alá futkosván, ekképpen vezényelne: „Vigyázz! Az ellenséget ne nagyon bántsd! Halálosan meg ne sebezd!"
De hát mit akarunk még többet? Hiszen IX. Pius pápa maga magyarázta meg szavait s maga mutatta meg, miként kell a mérsékletre és a szelídségre vonatkozó tanácsait értenünk. Egy igen fényes alkalommal a kommün embereit ördögöknek, s a katolikus liberalizmus híveit még az ördögöknél is gonoszabbaknak nevezte. Az annyira szelíd pápa ajkairól elhangzott jelző bejárta az egész világot, s mint egy örökös átok jegye a liberalizmus homlokára süttetett.
A „Cum multa" pápai körlevélnek intelmei, amelyeket a liberális gonoszság a legderekabb katolikusok ellenében felhasználni iparkodott, s amelyekben Szentséges Atyánk, XIII. Leó azt ajánlja a katolikus íróknak, hogy „az Egyház szent jogainak védelmére támasztott vitáikban az erőszakoskodás helyett a szerénységet és mérsékletet gyakorolják, s inkább az érvek súlyával, mint az irányvonal hevességével és keménységével diadalmaskodni iparkodjanak" — ezek is csak azon vitákra vonatkoznak, amelyeket a közös ügy szolgálatában katolikusok katolikusok ellen támasztanak, nem pedig ama harcra, amely a katolikusok és a katolicizmus esküdt ellenségei, például a liberálisok között folyik.
Kiviláglik ez a nagybecsű körlevél egész szövegéből.
A pápa azt ajánlja, hogy a katolikusok és a katolikus egyletek, amennyire csak lehet, összetartsanak; s miután ezen annyira kívánatos összetartás előnyeit kiemelte, a kölcsönös mérsékletet és elnézést jelöli meg, mint oly módot, amely az egyetértést leginkább biztosítja.
A mondottakból már most egy megdönthetetlen érvet lehet levezetni.
A pápa gyöngéd és mérsékelt irányvonalat ajánl a katolikus íróknak, hogy ily módon a kölcsönös békét és egyezséget annál biztosabban fenntarthassák. E békét és egyezséget azonban a pápa csakis a katolikusok és katolikusok között óhajthatja, nem pedig a katolikusok és a katolicizmus ellenségei között. A mérséklet és a gyöngédség tehát, amelyet a pápa a katolikusoknak ajánl, kizárólag csakis a katolikusok és a katolikusok között felmerülő vitákra vonatkozik és semmi esetre sem azokra, amelyek a katolikusok és a liberális tévtan követői között folynak. Még világosabban. A pápa a mérsékletet és elnézést úgy ajánlja, mint eszközt a célra, vagyis az egyezség biztosítására. Következőleg ez eszközt a cél határozza meg közelebbről, amelyre irányul. E cél pedig az egyezség és összetartás a katolikusok között és soha a katolikusok és a katolicizmus ellenségei között, mert ez utóbbi képtelenség (quia absurdum). A pápa által ajánlott mérséklet tehát az általunk jelzett vitákra vonatkozik.

25. A mondottaknak megerősítése a „Civiltá Cattolica"-nak egy igen lelkiismeretesen megírt cikke által.

Nem hisszük, hogy az előző fejezetben kifejtett érvelés ellen bármit is lehetne ellenvetni. Minthogy azonban a kérdés rendkívül fontos s az utóbbi időkben heves vita tárgyát képezte; minthogy továbbá a mi személyes tekintélyünk sokkal csekélyebb, sem hogy a szóban forgó kérdést mi magunk végérvényesen eldönteni képesek volnánk, engedjék meg, t. olvasóink, hogy állításunk megerősítése végett egy elismert, hogy ne mondjuk, megdönthetetlen tekintélyre hivatkozzunk. Ez a Civiltá Cattolica, a világ elsőrangú vallásos folyóirata. E folyóirat nem ugyan szerkesztésében, de eredetében hivatalos, mert IX. Pius pápa külön brévével alapította s szerkesztését a Jézustársasági atyákra bízta. E folyóiratnak, amely hol komoly, hol gunyoros cikkeivel szüntelen üldözi az olasz liberalizmust, már számtalanszor szemére vetették a liberálisok a szeretet hiányát.
Válaszul a farizeusoknak a szeretetről és a kíméletről tartott beszédjeire a Civiltá Cattolica egy igen szép és érdekes cikket közölt, amely finom humorral és mély bölcsességgel van megírva. Idézzük e cikket egyrészt a liberálisok vigasztalására, másrészt a liberalizmus szele által meglegyintett katolikusaink kijózanítására, akik amazokkal egy húron pendülvén, minduntalan megbotránkoznak s lépten-nyomon kárhoztatják a mérsékletnek a katolikusoknál állítólagosán észlelhető hiányát.
Az említett cikk, amelynek címe: „Egy kis szeretet vagy a kolduló liberálisok", íme a következő:
„De Maistre ezt mondja, hogy az Egyház és a pápák ügyük számára soha mást nem kértek, mint igazságot és igazságosságot. A liberálisok ellenben az igazságtól és még inkább az igazságosságtól való kétségkívül üdvös félelmükben mindig csak szeretetért könyörögnek.
Több, mint tizenkét esztendeje van már, hogy a liberálisok által nyújtott eme látványt egész közelről szemléljük, hogy ezek a hol kevesebb, hol mérsékeltebb antikatolikusok éppen mitőlünk koldulják sírva, jajgatva szüntelen a szeretetet, prózában és versben, röpirataikban és hírlapjaikban, magán - és nyílt, névtelen és álnév alatt írt leveleikben, közvetve és közvetlenül könyörögnek nekünk, hogy az Isten szerelméért egy kis szeretetet tanúsítsunk irántuk, hogy ne tegyük őket nevetség tárgyává embertársaik előtt, ne tegyük oly szigorú és részletes bírálat tárgyává jeles irataikat, ne kutassuk oly makacsul dicső tetteiket, ne lássuk és ne halljuk tévedéseiket, hibáikat, hazugságaikat, rágalmazásukat, hamisításaikat, szóval hagyjuk őket békében.
De hát utóvégre a szeretet szeretet! Ha a liberálisoknak nincs szeretetük felebarátaik iránt, az nagyon természetes, s azt nagyon könnyen meg lehet érteni, de ha a Civiltá Cattolica írói nem gyakorolják a szeretetet, az már egészen más megítélés alá esik.
Az Isten igazságos büntetése, hogy a liberálisok, akik a nyilvános koldulást kárhoztatják és sok országban börtönnel is büntetik, maguk is kényszerűségből nyilvános koldusokká lesznek, s az ég szerelmére — éppen a gonosz reakcionáriusoktól — egy kis szeretet, egy kis könyörületet koldulni kénytelenek.
A liberálisok ezen megtérése hasonlít ama gazdag fösvény megtéréséhez, akit egy, az alamizsnálkodás erényének gyakorlására buzdító szentbeszéd annyira meghatott, hogy amidőn a templomból kijött, ezeket monda: »Lehetetlen, hogy ezen jó keresztények, akik e szentbeszédet hallották, nekem ezentúl egyszer-másszor merő szeretetből valamit ne adjanak.« így vagyunk a mi bámulatosan okos liberálisainkkal is. Miután cselekedeteikkel és irataikkal (ki-ki a maga módja szerint) megmutatták, csak eszükbe jut, hogy van ám a világon valami, amit a szeretet erényének neveznek, s amit ők a saját hasznukra kizsákmányolhatnak.
Hirtelen lelkesedést mutatnak a szeretetért s a pápát, a püspököket, a papságot, a szerzeteseket, a hírlapírókat, még a Civiltá Cattolica szerkesztőit is kérve kérik, hogy velük szeretetteljesen bánjanak.
Halljuk csak, mily szép érvekkel állnak elő! Azt mondják, hogy ők nem a saját érdekükben beszélnek így. Isten mentsen! Ok a mi szent vallásunk érdekében szólnak, amely annyira szívükön fekszik s amelynek a mi könyörületlen védekezésünk oly nagy hátrányára van! Ők maguknak a reakcionáriusoknak, s nevezetesen (ki hinné?) a Civiltá Cattolica szerkesztőinek érdekében beszélnek!
Mi szükségetek van (mondják egészen bizalmas hangon) ezen vitákra? Nincsen már amúgy is elég bajotok? Legyetek türelmesek, és a ti ellenségeitek is türelmesek lesznek irántatok. Mi hasznotok van abból, hogy mint a kutya a tolvajra ugat, ti is folyton az ellenség ellen lármáztok? Ha előbb-utóbb baj ér benneteket, csak magatoknak és ama fékezhetetlen hevességnek tulajdonítsátok, amellyel e bajt ti magatok keresitek.
Bölcs és önzetlen beszéd, amelynek csak azon egy hibája van, hogy feltűnően hasonlít azon beszédhez, melyet a »Jegyesek«-ben a rendőrbiztos Tramaglino Renzóhoz intézett, amidőn szép szavakkal akarta a börtönbe kísérni, mert attól tartott, hogy ha erőszakot használ, a dolog nem fog sikerülni: »Higgy nekem — monda a biztos Renzónak —, mert nekem e tekintetben nagy tapasztalatom van. Menj szépen előre, ne nézz se jobbra, se balra, s ne csinálj semmi feltűnést, ekként senki sem vesz észre, senki sem fogja tudni, mi történik veled, s becsületed sértetlen marad.« Manzoni azonban megjegyzi, hogy Renzo e szép szavaknak sehogy sem akart hitelt adni. Nem akarta elhinni, hogy a biztos neki jót akar, hogy becsületét annyira szívén hordja s hogy rajta segíteni kész. Mindama intelmek tehát csak arra szolgálnak, hogy még inkább megerősítsék különben is már föltett szándékában, t. i. hogy annak, amit a biztos ajánlott, éppen az ellenkezőjét fogja tenni.
Nyíltan szólva, mi is nagy kísértésben vagyunk Renzo példáját követni, mert csakugyan nem vagyunk képesek magunkkal elhitetni sem azt, hogy a liberálisok azzal a kárral, amit mi a vallás ügyének okozhatnánk, a legkevesebbet is törődjenek, sem pedig azt, hogy személyes érdekünket annyira szívükön hordják. De éppen ellenkezőleg, meg vagyunk róla győződve, hogy ha a liberálisok modorunkat a vallásra s önmagunk ügyeire nézve károsnak tartanák, nemcsak nem sietnének bennünket e kárra figyelmeztetni, hanem helyesléseikkel, hogy csak mennél nagyobb kár szenvedjünk, még inkább buzdítanának.
Mi azt gondoljuk, hogy a liberálisoknak ezen buzgósága s modorunk megváltoztatására vonatkozó kérelme annak a jele, hogy ezen modorunk vallásunk ügyének mit sem árt, s hogy iratainkat olvassák, ami az íróknak mindig vigasztalásul szolgál.
Ami pedig a mi személyes érdekünket és a hasznossági elvet illeti, ámbár a liberálisok e tekintetben mindig első mesterek voltak s a hasznossági elvet inkább a saját érdekeikre, mint a mieinkre alkalmazták, mindazonáltal meg fogják engedni, hogy ezentúl is azt higgyük, amit eddig hittünk, hogy t. i. a liberálisokkal szemben alkalmazott modorunkra vonatkozó vitánkban sem mi, sem a vallás nem húzza a rövidebbet.
Miután pedig véleményünket ekként kifejeztük s ama bensőknek nevezhető s a hasznossági elvtől független érveket, amelyeket a liberálisok maguk mellett s a mi stílusunk ellen felhozni szoktak, a Civiltá Cattolica előző évfolyamaiban már nem egyszer megcáfoltuk, mi marad egyéb hátra, mint hogy ezen újfajta koldusokat szép szerével elküldjük s nekik azt tanácsoljuk, hogy saját ügyeik védelmében nagyobb ügyességet fejtsenek ki, mint a XVII. századbeli rendőrbiztos Renzóval szemben.
Minthogy azonban sokan közülük még most sem szűnnek meg koldulni s legújabban is Perugiában nagy lármával ilyen című iratot adtak ki: »Mi az az úgynevezett katolikus párt?«, s ezen iratban mást sem tesznek, mint a Civiltá Cattolicától egy kis szeretetet kérnek, talán nem egészen haszontalan munkát végzünk, ha folyóiratunk ötödik sorozatában a régi ellenvetésekre régi válaszokkal felelünk. Ez is a szeretet gyakorlása lesz; nem ugyan az, amelyért a liberálisok könyörögnek, de bizonyára olyan, amely elismerést érdemel, mert nem könnyű dolog ugyanazt százszor türelemmel meghallgatni.
Egyébként az alázatos és panaszkodó hang, amelyen egy idő óta a szeretet alamizsnájáért könyörögnek, megérdemli ezt az áldozatot."

„Ha a liberálisok tőlünk a valódi szeretetet kérnék, az egyedülit, amely nekik megfelel, s amelyet mi mint a Civiltá Cattolicanak szerkesztői velük éreztethetünk, úgy ezt a szeretetet nemcsak meg nem tagadjuk tőlük, de hisszük, hogy azt képességünk szerint már eddig is nagy mérvben éreztettük velük.
El nem nézhető visszaélést követnek el a szavakkal, ha azt mondják, hogy mi nem gyakoroljuk irántuk a szeretetet. A szeretet — elvében ugyan csak egy, de cselekedeteiben sokféle. Éppen úgy gyakorol szeretetet az az atya, aki megveri gyermekét, mint az, aki csókolja. Mindent a maga idejében kell tenni. Ámde még emellett is lehetséges, hogy annak az atyának szeretete, aki csókolja gyermekét, jóval kisebb, mint azé, aki veri. Mi, meg kell vallanunk, verjük a liberálisokat, — verjük pedig igen gyakran (természetesen csak szavakkal), de hát ki következtetheti ebből azt, hogy mi őket nem szeretjük s velük semmi szeretetet sem éreztetünk? E vádat inkább azok ellen kell emelni, akik a szeretet törvényei ellenére rosszra magyarázzák embertársaik szándékát. A liberálisok legföljebb csak azt hozhatják föl ellenünk, hogy mi nem azt a szeretetet gyakoroljuk velük, amelyet ők óhajtanának; ámde azért a szeretet, amelyet mi velük éreztetünk, szintén csak szeretet, sőt mondhatjuk, igazán nagy szeretet. Egyébként minthogy a liberálisok kérik tőlünk a szeretetet, ne feledkezzenek meg eme közmondásról: » Ajándék lónak ne nézd a fogát.«
A szeretetnek, amelyet ők tőlünk kívánnak, abban kellene nyilvánulnia, hogy őket dicsérjük, csodáljuk, támogassuk vagy legalább működésükben ne háborgassuk. Az a szeretet pedig, amelyet mi velük szemben gyakorlunk, éppen ellenkezőleg abban nyilvánul meg, hogy őket korholjuk, tetteiket rosszaljuk s különféle módon megtéríteni iparkodunk őket. Midőn hazugságot mondanak, valakit megrágalmaznak vagy megrabolnak, azt szeretnék, hogy e bocsánandó bűneiket a szeretet nagy köpenyével betakarjuk. Mi azonban az ilyen esetekben éppen ellenkezőleg: hazugoknak, rágalmazóknak, rablóknak nevezzük őket, s ily módon azt a szeretet tanúsítjuk irántuk, amely annak, akinek jót akar, sem nem hízeleg, sem meg nem csalja. Midőn nyelvtani, helyesírási, mondattani vagy logikai törvények ellen vétenek, azt szeretnék, hogy szemet hunyjunk, s ha nem tesszük, hanem ellenkezőleg a közönséget e tévedésekre figyelmeztetjük, legott a szeretet hiányát vetik szemünkre. Pedig mi kétségkívül csak szívességet teszünk nekik, midőn szinte kimutatjuk, hogy ők nemcsak nem nagy mesterek, de még csak nem is középszerű tanulók; ami által tehetségünkhöz mérten előmozdítjuk a tudományok és szépművészetek ügyét, s a liberálisok a keresztény alázatosságra tanítjuk, amelyre — mint mindenki tudja — oly rendkívüli szükségük van.
Ezen liberális urak azt szeretnék, hogy az emberek őket komolyan vegyék, becsüljék, irántuk tisztelettel viseltessenek, utánuk induljanak s őket vajmi fontos személyiségeknek tartsák; utóvégre azt is elszenvedik, ha valaki őket megcáfolja, csak vegye le előttük a kalapot, tegye mellére kezét s mély tisztelete jeléül hajtsa meg előttük fejét. De bezzeg van panasz, ha valaki őket kigúnyolni s nevetség tárgyává tenni bátorkodik, őket, a honatyákat, a század hőseit, a valódi magyarokat, olaszokat, spanyolokat vagy mint ők szokták mondani: Magyarországot, Itáliát, Spanyolországot! De hát ki az oka, hogy említett igényeik olyan nevetségesek, hogy még Herakleitoszt is nevetésre ingerelnék? S azután miért kellene nekünk az annyira természetes nevetési ingert elfojtanunk? Engedjék meg a liberálisok, hogy olyankor, amidőn a nevetést immár el nem fojthatjuk, egyet nevethessünk; ezen irgalmassági cselekedetet annyival is inkább elvárhatjuk tőlük, mert éppen semmijükbe sem kerül. Egyébként, ha ők el tudnák magukkal hitetni, hogy kívülük más is van a világon, könnyen megérthetnék, hogy valakit a bűn és a bűnösök rovására szerényen megnevettetni magában véve tisztességes dolog, mert hisz azt mondja a latin: castigat ridendo móres et ridendo dicere verum quid vetat? (Az erkölcsöket nevetéssel javítja, és mi akadálya van annak, hogy nevetve mondjuk meg az igazat?) S midőn mi olvasóinkat a liberálisok rovására hellyel-közzel megnevettetjük, irgalmasságot és szeretetet gyakorolunk olvasóinkkal is, mert hisz nem lehet őket, például egy újságban, folytonosan komoly dolgokkal tartani. De hát ha jól meggondolják, még maguk a liberálisok is nyernek azáltal, ha mások nevetnek rajtuk; ekként ugyanis gyakorlatilag is kiderül, hogy nem minden hibájuk oly irtózatos, mint aminőnek mások gondolnák, mert mindenki tudja, hogy a nevetést csakis ártatlan ügyetlenségek okozzák.
Elismeréssel lehetnének tehát irántunk, hogy egyik-másik rútságukat az ártatlanság leplével eltakarjuk, s be kellene látniuk, hogy nincs más alkalmasabb mód, amely által egyik-másik nevetséges hibájuktól könnyebben megszabadulhatnának, mint éppen a nevetés azok részéről, akik e hibákat a kellő világításban látják. Semmi okuk sincs tehát föltételezni, hogy bennünket akkor is, amidőn őket nevetség tárgyává tesszük, nem a szeretet vezérel.
Ha olvasták volna az ő nagy emberüknek, Alfieri Viktornak önéletírását, akkor tudnák, hogy midőn Alfieri, mint kisfiú, valamit vétett, anyja, aki kétségkívül csak jót akart neki, éjjeli fejkötővel a fején küldötte misére. E büntetés, amely egy kissé nevetségessé tette, annyira bántotta, hogy azután — amint ő maga beszéli — három hónapnál tovább is kifogástalanul viselte magát. »S midőn később — úgymond — ismét makacskodni kezdtem, anyám csak a rettegett fejkötővel fenyegetett, s azonnal félve és remegve szófogadó lettem. Egy alkalommal ismét valami csínyt követtem el, s hogy magamat kimentsem, nagyot hazudtam, anyám azonban rájött s ismét arra ítélt, hogy fejkötőben kell kimennem. Midőn a kimenés pillanata elérkezett s a fejkötőt a fejemre tették, irtózatosan kezdtem ordítani és sírni, de mindhiába. Tanítóm kezemnél fogott, a szolga hátulról tolt, ki kellett mennem.« — Hiába sírt és jajgatott, hiába könyörgött kegyelemért és szeretetért; anyja, aki jót akart neki, hajthatatlan maradt. S mi volt az eredmény? »Az — mondja tovább Alfieri —, hogy jó hosszú időn át legcsekélyebb hazugságot sem mertem mondani, s ki tudja, vajon nem ezen áldott fejkötőnek köszönhetem-e azt, hogy ma a hazugságot jobban utálom, mint bárki más.« Ezen utolsó szavakból meg lehet ismerni a liberális farizeust, aki másoknál mindig jobbnak tartja önmagát. Minthogy azonban mi föltételezzük, hogy az olasz liberálisok nagyra becsülik a ’nagy’ Alfierit, mert nem remélhetők, hogy őket a hazugságok mondásáról vagy legalább kinyomtatásáról olyképpen leszoktathatjuk, ha minden lármájuk és szeretetért való esdeklésük dacára fejkötőt teszünk a fejükre s így küldjük, nem mondom misére, mert hisz ez lehetetlenség volna, hanem egy kis sétára Olaszország közönsége előtt, s ezt sem ám mindig, valahányszor egy nagy hazugságot mondanak, hanem legalább olyankor, midőn egy csapással ezer hazugságot is nyomatnak ki egyszerre.
Szűnjenek meg tehát a liberálisok panaszkodni, hogy mi irántuk semmi szeretet sem tanúsítunk, s mondják inkább, hogy ők azt a szeretetet, amelyet mi velük éreztetünk, nem szívesen fogadják. Tudjuk mi ezt nagyon jól, de éppen azért, mivel az ő ízlésük megrontott, szükséges, hogy velük ama bölcs szeretetet gyakoroljuk, amelyet a sebészek betegeik, a bolondok orvosai a gondjaikra bízott szerencsétlenek, vagy még inkább a jó anyák hazug gyermekeik iránt tanúsítanak.
Különben, ha igaz is volna az, hogy mi a liberálisok iránt semmi szeretet sem tanúsítunk, s ők nekünk e szempontból éppen semmit sem köszönhetnek, még akkor sem volna joguk ellenünk panaszkodni. Mindenki tudja, hogy az ember az egész világgal nem éreztetheti szeretetét. A mi jövedelemforrásaink — hogy modern kifejezéssel éljünk — nagyon csekélyek: mi tehát a szeretetet erőnkhöz képest, miként az kötelességünk is, elsősorban azok iránt gyakoroljuk, akiket a jól rendezett szeretet törvénye szerint mások elébe kell helyeznünk. Nem szeretnénk, ha félreértenének, s azért, még egyszer hangsúlyozzuk: mi a liberálisokkal is éreztetjük erőnkhöz képest a szeretetet, s úgy hisszük, hogy ezt az előzőkben eléggé kimutattuk; mindazonáltal föltéve, hogy ezt nem tesszük, ismételve kijelentjük, hogy a liberálisoknak még ezen esetben sem volna szabad panaszkodniuk. Lássunk egy példát, amely a mi tárgyunkra rendkívül ráillik. Egy gyilkos egy ártatlan embert megragad, földre teper s tőrét beleszúrni szándékozik. Esetleg egy utas jön arra, aki hatalmas bunkóval lévén felfegyverkezve, a gyilkost fejbeüti, földre teríti, megkötözi, s a bíróságnak átadja, s ezáltal az áldozatot a halál torkából kiragadja s a társadalmat egy gonosztevőtől megmenti. Az a kérdés, vajon ez utas vétett-e a szeretet ellen? Igen, fogja mondani a fejbeütött és leterített gyilkos, természetes, hogy vétett, de meg az incul-patae tutelae (vagyis a bűntől mentes védelem) törvényét is megszegte, amennyiben az ütés sokkal erősebb volt, mintsem azt a törvényes védelem megkövetelte volna. A gyilkoson kívül azonban mindenki dicséri az utast, s azt mondják róla, hogy nemcsak bátor cselekedetet vitt végbe, hanem szeretetet is gyakorolt, természetesen nem a gyilkos, hanem az áldozat iránt. Az, hogy az utas a megtámadottat megmenteni sietvén a támadót fejbe ütötte, anélkül, hogy az ütés nagyságát előre latolgatta volna, az nem szeretethiányból, hanem azért történt, mert a dolog oly sürgős volt, hogy nem lehetett az inculpatae tutelae finom megkülönböztetései fölött sokáig tépelődnie, ha a megtámadott féllel szeretetet gyakorolni, s jelesül életét megmenteni akarta.
Alkalmazzuk a példabeszédet a mi tárgyunkra. Megjelenik egy gonosz, botrányos könyv, amelyben az Egyház, a papság s minden szent intézmény meg van támadva és megrágalmazva. Sokan azt hiszik, hogy a könyv tiszta igazságot tartalmaz, mert hisz e könyvet ez és ez a híres, jeles és tisztességes ember írta. Ha már most akad ember, aki, hogy a megtámadottakat megvédje s az olvasókat a tévedéstől megőrizze, a vakmerő szerzőre hevenyében egy pár vágást mér, vajon ez ember vét-e a szeretet ellen?
A liberálisok nem tagadhatják, hogy ők jóval többször támadó gyilkosok, mint áldozatok. Nem csoda tehát, hogy oly gyakran verést kapnak s ennek következtében szeretethiány miatt panaszkodnak. Hagyjanak fel gyakori támadásaikkal és dühöngéseikkel; tanulják meg, ha tudják, becsületben tartani mások hírnevét és javait, ne mondjanak oly hazugságot, ne szórják a rágalmat, szokják meg a dolgok fölött előbb gondolkozni s csak azután beszélni, törődjenek többet a logikával és a nyelvtannal, és végül a mi fő, s amit nemrég az előttük oly nagytekintélyű Ricasoli báró is tanácsolt nekik, legyenek tisztességesek. Akkor azután némi joggal panaszkodhatnak, hogy nem részesülnek a kellő tiszteletben, amelyet éppen úgy, mint a szabadságot, monopolizálni szeretnének.
Minthogy azonban gonoszul cselekednek és írnak, minthogy tőrüket szünet nélkül az igazság és az ártatlanság ellen szegezik, az egyiket éppen úgy, mint a másikat tetteikkel és könyveikkel meggyilkolják, el kell szenvedniük, ha mi irántuk más szeretetet nem gyakorolhatunk, mint ama kissé szigorú szeretetet, amely — bármint vélekedjenek is ők róla — nemcsak nekik, de a becsületes emberek ügyének is javára szolgál."

„Eddig a liberálisok ellenében védelmeztük modorunkat, kimutatván, hogy ez teljesen megfelel a szeretetnek, amelyet ők nekünk oly melegen és oly gyakran ajánlanak. S minthogy eddig a liberálisokkal beszéltünk, senkit sem fog meglepni a kissé gunyoros hang, amelyen eddig szólottunk; úgy hisszük, hogy nem valami nagy kegyetlenséget követtünk el, amidőn a liberálisok beszédeivel és tetteivel szemben néhány szónoki alakzatba öntöttük védelmünket. Minthogy azonban e kérdés tárgyalásába bocsátkoztunk, nem fogunk talán egészen fölösleges munkát végezni, ha, miként illik, irányunkat megváltozatva, s azt, amit ez ügyben más alkalmakkor írtunk, ismételve, cikkünk befejezéséül néhány komoly és tiszteletteljes szót intézünk azokhoz is, akik nemcsak hogy nem liberálisok, hanem a liberalizmus leghevesebb ellenségei, de akik ennek dacára mégis talán úgy vélekedhetnek, hogy bárkivel szemben ír is az ember, soha sem szabad figyelmen kívül hagynia ama méltóságot és szeretetet, amellyel a mi irányvonalunk — az ő nézetük szerint — időközönként össze nem egyeztethető.
Ezen tisztességes oldalról támasztott ellenvetésre saját érdekünkben is válaszolni akarván, nem tehetünk okosabbat, mint hogy rövid kivonatban közöljük azt, amit Mamachi, Szent Domonkos Rendjéhez tartozó atya »Del diritto liberó della Chiesa di acquistare e di possedere beni temporali« című tudós munkája III. kötetének bevezetésében önmagára vonatkozólag hosszabban elmondott: »Egyesek — úgymond — elismerik a mi érveink meggyőző erejét, mindazonáltal barátságosan értésünkre adják, hogy ellenfeleinknek adott válaszainkban több mérsékletet vártak volna. Mi nem önmagunkért harcoltunk, hanem az Úrért és az ő Egyházáért; s bármennyire is nekünk estek, mint mindenki tudja, a legszembeszökőbb hazugságokkal s a legkegyetlenebb alávalóságokkal, soha eszünk ágába sem jutott saját személyünk védelmére kelni. Ha néha keményebbnek és hevesebbnek látszó kifejezéseket használtunk, ne kövessék el velünk azt az igazságtalanságot, hogy azokat rossz akaratunknak s ellenfeleink iránti haragunknak tulajdonítsák — mi nem érezzük magunkat ezek által megsértve, minékünk hozzájuk semmi közünk, mi nem is ismerjük őket. A buzgóság, amellyel mindnyájan Isten ügye mellett harcolni tartozunk, ez késztet bennünket arra, hogy kiáltsunk s szavunkat mint a trombita szavát, fölemeljük.
De hát a tisztesség, amit minden becsületes embertől elvárhat az ember? A szeretet törvényei? A szentek tanításai és példái? Az apostolok parancsolatai? Jézus Krisztus szelleme?
Csak lassan-lassan. Igaz, hogy az eltévedt tévelygőket szeretettel kell iparkodni visszatéríteni, de csak akkor, ha alapos a remény, hogy őket ekként az igazság útjára vezérelhetjük. De ha erre nincs remény, s ha, miként a tapasztalás bizonyítja, abból, hogy hallgatunk, s a tévedést terjesztőket a közönség előtt le nem leplezzük, a népekre a legnagyobb kár és veszedelem származik, akkor kegyetlenség részünkről, ha bátran és hangosan szót nem emelünk a tévedés eme terjesztői ellen, s ha mindama kemény gyalázásokkal nem illetjük, amelyeket oly nagyon megérdemelnek.
Az egyházatyák kétségkívül nagyon jól ismerték a keresztény szeretet törvényeit, és mégis Aquinói Sz. Tamás, az angyali doktor 'A vallás ellenségei ellen' című jeles munkájának kezdetén Vilmost és híveit (akiket az Egyház még akkor nem is kárhoztatott) úgy tünteti föl, mint 'Isten ellenségeit, az ördög szolgáit, az Antikrisztus tagjait, az emberi nem üdvösségének ellenségeit, rágalmazókat, káromlások terjesztőit, kárhozottakat, megátalkodottakat, tudatlanokat, a Fáraóval egyformán gonoszokat, Jovinianusnál és Vigilantiusnál rosszabbakat.' Mentünk mi valaha ilyen messzire?
Sz. Tamás kortársa, Sz. Bonaventura a lehető legkeményebb kifejezésekkel illette Geraldot, nevezvén őt 'szemtelennek', rágalmazónak, bolondnak, istentelennek, őrjöngőnek, csalónak, mérgezőnek, tudatlannak, hazugnak, gonosztevőnek, álnoknak és eszelősnek.' Bántunk mi valaha így a mi ellenfeleinkkel?«
»Sz. Bernátot — folytatja Mamachi atya — teljes joggal nevezik mézajkúnak; de azért mellőzve ama kemény kitételeket, amelyeket Abelarddal szemben magának megengedett, halljuk legalább, mint ír Bresciai Arnold ellen, aki a papságnak hadat üzent, javaitól megfosztani akarta, szóval a mai politikusok egyik előfutára volt. E szent atya Bresciai Arnoldot 'rendetlennek, kóbornak, csalónak, gyalázat edényének, Brescia által kiokádott skorpiónak nevezi'. 'Róma — úgymond — borzalommal, Németország utálattal néz reá, a római pápa megveti, az ördög magasztalja; gonosztevő, népfaló, szája tele gyalázattal, egyenetlenséget szító, szakadárságot okozó, vad farkas.'
Nagy Sz. Gergely János konstantinápolyi püspököt korholván, szemére hányja 'istentelen, bűnös gőgjét, luciferi fennhéjázását, bolond beszédjét, hiúságát és korlátolt eszét'.
Csak így beszéltek az eretnekekkel szemben Sz. Fulgentius, Sz. Prosper, Sz. Jeromos, Sz. Siricius pápa, Aranyszájú Sz. János, Sz. Ambrus, Nazianzi Sz. Gergely, Sz. Vazul, Sz. Hilár, Sz. Athanáz, Sz. Sándor alexandriai püspök, Sz. Kornél és Cyprián, Justin, Athenagoras, Irén, Polykárp, Antiochiai Ignác és Kelemen vértanúk, szóval az összes szent atyák, akik hősi szeretetükkel az Egyház legszebb korszakaiban kitűntek.
Nem akarjuk eme szenteknek az akkori, a maiaknál kevésbé őrjöngő s kevésbé heves politikai szenvedélyek által izgatott ál-bölcselőkre alkalmazott sújtó kifejezéseit mind ideírni, s csakis Sz. Ágoston műveiből idézünk még egy pár kitételt. E szent atya megjegyzi, hogy 'az eretnekek, amidőn feddik őket, nagyon érzékenyek, szemtelenek és sokan közülük bosszankodnak azért, hogy kárhoztatják őket. Elítélőiket veszekedőknek és viszályt támasztóknak nevezik.' Azután pedig hozzáteszi, hogy 'bizonyos fajta tévelygők iránt szeretetteljes keménységet és szigort kell alkalmazni'.
Lássuk, miként alkalmazta ő a gyakorlatban e vezérelvet. Az eretnekeket hol csábítóknak, gonoszoknak, vakoknak, őrülteknek, felfuvalkodott és rágalmazó embereknek, hol csalóknak, akiknek szájából merő szörnyűséges hazugságok kerülnek ki, hol pedig elvetemedett gonosz nyelveknek, őrjöngőknek, buta fecsegőknek, sötétség szellemeinek, szemteleneknek és piszkos szájúaknak nevezi.
Juliánnak azt mondotta: 'Te vagy szántszándékosan rágalmazol és e dolgokat mind kitaláltad, vagy pedig nem tudod, mit beszélsz, mert minden csalónak hitelt adsz.' Másutt ismét 'csalónak, hazugnak, hamis szellemnek, rágalmazónak és ostobának' nevezi.
Es most kérdjük vádlóinktól: mondottunk mi valaha ilyen, vagy ezekhez csak távolról is hasonló szavakat?«
Elégedjünk meg ez idézetekkel, amelyekhez a magunkéból nemcsak hogy semmit hozzá nem adtunk, hanem éppen ellenkezőleg, Mamachi atya szövegét lehetőleg megnyirbáltuk, s a szent atyákból vett idézeteiből igen sokat elhagytunk. Hasonlóképpen rövidség kedvéért ama részt is elmellőztük, amelyben saját védelmére az evangéliumból hoz fel a szeretetteljes keménység igazolása végett példákat.
A mi kedves kritikusaink most már láthatják, hogy bármi legyen is különben kritikájuk indoka, támaszkodjék bár erkölcsi elvekre vagy társadalmi és irodalmi illemszabályokra, e kritika oly sok szentnek s köztük számos jeles irodalmárnak példája mellett meg nem állhat, vagy legalább is nagyon csekély jelentőségű s nagyon is bizonytalan becsű.
Most pedig, ha tekintélyi érveken kívül észérveket is kívánunk, úgy azokat Pallavicini bíborosnak »A trienti zsinat története« című munkájában (I. k. II. fej.) igen világosan és röviden előadva találhatjuk. A tudós bíboros, miután Sarpit e kifejezésekkel mint »elvetemedett, hírhedt gonosz, csaló, áruló, a vallás megvetője, istentelen és hitehagyott« embert bemutatta, többek között ezeket mondja: »A gonosztevő életének meg nem kegyelmezni, hogy ezáltal sok ártatlan ember életét megmentsük, a szeretet ténye; éppen így szeretet az is, ha sok tisztességes ember becsületének megmentése végett egy gonosz embernek hírnevét nem kíméljük. Minden törvény megengedi az ügyvédeknek, hogy védenceiket hamis tanúkkal szemben megvédjék s ez utóbbiakra oly dolgokat bizonyíthassanak, s rájuk vonatkozólag oly leleplezéseket tehessenek, amelyek a hamisan tanúskodók gyalázatára szolgálnak, s amelyeket más körülmények között elmondani nem volna szabad. Ezen okból én, aki az egész világ ítélőszéke előtt nem egy védencet, hanem az egész kat. Anyaszentegyházat védelmezem, csak kötelességemet teljesítem — s ezt alávaló módon megszegném, ha másképpen cselekedném —, amidőn a hamis tanúk homlokára, bizonyítékokkal kezemben, a gyalázat bélyegét sütöm, amely megsemmisíti vagy legalább meggyöngíti tanúskodásukat.«
Ha tisztában vagyunk azzal, hogy az ügyvéd kötelességét mulasztja, amidőn védence vádlójának rágalmazását kimutatni képes lenne és ezt nem teszi, miért nem akarjuk már egyszer belátni, hogy a szeretet törvénye éppen semmi sérelmet sem szenved azáltal, hogy az ártatlanok egész sokaságát üldözők gyalázatosságai napfényre kerülnek? Szalézi Szent Ferenc »Philotheá«-jának II. részében a 2. fejezet végén azt tanítja: »Az Istennek és az Egyháznak ellenségeit meg kell gyalázni, amint csak lehet (az igazság megsértése nélkül azonban). A szeretet azt kívánja tőlünk, hogy farkast kiáltsunk, amidőn az akolba rontani látjuk, vagy akárhol is rábukkanunk.«

Íme, a Civiltá Cattolica (Vol. I. Ser. V p. 27.) cikke, amely amilyen tekintélyes és tiszteletre méltó eredeténél fogva, éppen olyan meggyőző megcáfolhatatlan érveivel és idézeteivel. Ez már, úgy hisszük, minden nem-liberális, vagy a liberalizmus szele által meglegyintett embert képes kiábrándítani és meggyőzni.

28. Vannak-e, vagy akadhatnak-e az Egyházban Papok, akik a liberalizmus undok ragálya által meg vannak mételyezve?

Nem csekély előnyt biztosít a liberalizmusnak azon sajnálatos körülmény, hogy még az egyházi férfiak között is nemritkán akadnak olyanok, akik e tévtan által megmételyezettek. Bizonyos embereknek nagyon különös teológiájuk van, roppant nagy súlyt fektetnek egyik-másik egyházi férfiú véleményeire vagy tetteire: a katolikus Spanyolországban e tekintetben igen szomorú tapasztalatokat lehet szerezni. Helyénvaló lesz itt tehát kellő tisztelettel, de egyszersmind őszinteséggel is megtárgyalni a kérdést: „Akadhatnak-e az Egyház szolgái közt is liberális férfiak?"
Oh igen, kedves olvasó, az egyházi férfiak között éppen úgy találhatunk telivér, mérsékelt vagy csak meglegyintett liberálisokat, mint a világiak között.
Az Isten szolgája sem ment amaz adótól, amelyet az emberi gyöngeségeknek fizetnek, s következőleg nem egyszer történt már, hogy ezt az adót a hit elleni tévtanoknak is megfizette.
S ez alig lephet meg valakit, miután mindenki tudja, hogy az Egyházban támadt eretnekségek keletkezésénél és terjesztésénél majdnem mindig papok szerepeltek; s mi több, történetileg bizonyos dolog, hogy soha egy eretnekség sem tudott megerősödni és elterjedni, amelynek mindjárt kezdetben nem akadtak papi hívei.
Az első, amit az ördög forradalmi munkájának megvalósításához keres: a hitehagyott pap. Szüksége van rá, hogy munkáját a kevésbé óvatosak előtt a tekintély látszatával övezze körül, s e tekintetben mi sem tehet neki oly jó szolgálatot, mint az Egyház szolgájának ellenjegyzése. S minthogy, elég sajnálatosan, e szent Egyházban mindig akadnak erkölcstelen papok — az erkölcstelenség az eretnekség legbiztosabb útja —, nemkülönben gőgös, felfuvalkodott egyházi férfiak — a gőg szintén igen gyakori oka a tévedésnek —, innét van, hogy a tévedés, bármily alakban jelentkezett is a világon, mindig talált magának papi apostolokat és pártfogókat.
Júdás, aki — már apostolsága idejében — azzal kezdte, hogy az isteni Mester ellen zúgolódott, gyanút terjesztett és azzal végezte, hogy ellenségeinek elárulta. Júdás — mondom — a testvérei között konkolyt hintő hitehagyott pap első mintaképe. Júdás pedig, ne feledjük, egy volt ama tizenkét első pap közül, akiket az Üdvözítő maga szentelt föl.
A nikolaiták szektájának szerzője, Miklós, az apostolok által az Egyház szolgálatára fölszentelt szerpapok egyike, Sz. István első vértanúnak társa.
Szamoszatai Pál, a harmadik század hírhedt eretnek-főnöke, antiochiai püspök volt.
Az egyházi békét annyira megzavaró Novatianus-féle szakadárságnak atyja és alapítója Novatián római áldozópap volt.
Meletius, Thebais püspöke, a meletiánusok szakadárságának szerzője.
Tertullián, áldozópap és ékesen szóló hitvédő, a montanista eretnekségbe esett és abban is halt meg.
A spanyol priscillianisták között, akik a negyedik században annyi botrányt okoztak, Itacius és Salvianus püspökök szerepelnek, akiket utóbb Higinus leleplezett és legyőzött, s a saragos-sai zsinat elítélt. Valamennyi eretnekfőnök között legnevezetesebb volt Arius, az arianizmus szerzője, amely annak idején annyi országot hódított meg, mint ma a lutheranizmus. Arius alexandriai áldozópap volt, akit rendkívül bántott az, hogy a püspöki méltóságot nem nyerhette el. E szektának oly sok pap híve volt, hogy az akkor ismert világ nagy részében alig voltak más papok és püspökök, mint ariánusok.
Nestorius, szintén híres eretnek az ötödik században, szerzetes, áldozópap, jeles szónok, utóbb konstantinápolyi püspök volt. Tőle származik a nestorianizmus.
Eutyches, az eutíchianizmus megalapítója, áldozópap s az egyik konstantinápolyi kolostor apátja volt.
Vigilantiust, az eretnek kocsmárost, akit Sz. Jeromos oly finomul nevetségessé tett, Barcelonában szentelték áldozópappá.
Pelagius, a pelagianizmus atyja, aki ellen Sz. Ágoston majdnem összes hitvitázó iratait intézte, szerzetes volt, aki a kegyelemre vonatkozó tévtanokat Theodorus mopsuestai püspöktől tanulta.
A donatista szakadárságban igen sok pap és püspök vett részt. Ezekre vonatkozólag egy újabbkori történetíró, Amat („Jézus Krisztus egyházának történeté"-ben) ezeket írja: „Valamennyien utánozták vezérüknek, Donátnak gőgjét. Az önszeretet fanatizmusa annyira elvakította őket, hogy sem meggyőzés, sem előzékenység, sem fenyegetések nem voltak képesek őket az igazság útjára visszaterelni. A püspökök csalhatatlanoknak és bűnmenteseknek tartották magukat; a hívek, akiket sikerült megnyerniük, azt hitték, hogy biztos úton járnak, ha minden igazság ellenére püspökeiket követik."
A monotheléták feje és tanítója, Sergius konstantinápolyi patriarcha, az adoptiánusoké Félix, urgeli püspök volt.
Constantin natoliai, Tamás claudiopolisi s azok a többi püspökök, akik ellen Sz. Germán konstantinápolyi patriarcha küzdött, a képirtók eretnekségébe estek.
Kell-e mondanunk, hogy a keleti nagy szakadárság szerzői Photius és az ő segédpüspökei voltak.
Berengár, aki az Oltáriszentséget annyira meggyalázta, az angersi székesegyház főesperese volt.
Wyclif, Luther egyik előfutára, plébános volt Angliában; Husz János, Wyclif eretnektársa szintén plébános volt Csehorszagban; mint a wyclifisták és husziták vezéreit, mindkettőjüket elítélték.
Lutherről elég megemlíteni, hogy Ágoston rendi szerzetes volt Wittenbergben.
Zwingli zürichi plébános volt.
Janseniusról, az átkozott janzenismus fejéről ki ne tudná, hogy ypresi püspök volt?
Az angol szakadárság, mely VIII. Henrik bujaságának köszöni létét, Cranmer érsekben, a király kegyencében bírta legfőbb támaszát.
A francia forradalom alatt az Isten Egyházában a legnagyobb botrányokat forradalmi papok és püspökök okozták. Borzalom és rémület fog el bennünket, amidőn ama hittagadásokról olvasunk, amelyek e szomorú időszakban a hívő népet annyira megszomorítottak. A francia Convent számos ilyen szomorú jelenetnek volt tanúja, amelynek leírását Henrion vagy bármely más történész munkájában olvashatjuk.
Hasonló dolgok történtek Olaszországban. Talán nagyon is ismeretes Gioberti, Pantaleon, Passaglia és Andrea bíboros nyilvános hittagadása.
Spanyolországban láttunk papokat az első alkotmányos korszak klubjaiban, a kolostorgyújtogatók között, a Cortesekben, a torlaszokon s 1869-ben a protestantizmus első terjesztői között.
Menendez Pelayo „De los Heterodoxos" című munkájának III. kötetéből láthatjuk, mily sok janzenista püspök volt Spanyolországban III. Károly uralkodása alatt. Sokan közülük kérték a Jézus-társaságnak igazságtalan kiűzetését, s amidőn ez megtörtént, pásztorleveleikben örömüknek s helyeslésüknek adtak kifejezést, és még ma is számos egyházmegyében vannak aposztata papok, akik — mint mindenki tudja, s mint természetes is — hittagadásuk után nyomban megnősültek.
Igaz és való tehát, hogy az Egyház szolgáinak ama faja, amely hűtlenné levén az Egyház Feje iránt magát az eretnekségnek eladja, Júdástól kezdve egészen az exbarát Jácintig megszakítás nélkül létezett és létezik hogy az igazság hagyománya mellett, helyesebben e hagyománnyal szemben a tévedés hagyománya áll; hogy ez Egyház jó és hű szolgáinak apostoli succes-siójával ellentétben a pokol megátalkodott szolgáinak ördögi successiója is létezik. Ne botránkozzunk meg. Jussanak eszünkbe az apostolnak, aki nem mulasztott el bennünket e körülményekre előre figyelmeztetni, eme szavai: „Szükséges meghasonlásoknak is lenni, hogy akik állhatatosak, ismeretesek legyenek közöttetek." (1 Kor 11, 19).

29. Miként viselkedjék a jó katolikus Isten ama szolgáival szemben, akik a liberalizmus által meg vannak mételyezve?

Jó, jó, fogja valaki mondani; mindaz, amit az előző fejezetben mondottunk, nagyon érthető, s csak egy kissé kell a történelemben lapozgatnunk, s a mondottak igazságáról meggyőződünk. Ámde a kérdés tövises és kényes oldala az, miként viselkedjék a hívő katolikus, aki a tekintély törvényes jogaira éppen úgy féltékeny, mint a hit tisztaságára, az ilyen eltévelyedett egyházi férfiakkal szemben?
E kérdés megoldásánál elkerülhetetlenül szükséges, hogy az ily egyházi férfiaknak több osztályát különböztessük meg.

1. Megeshetik, hogy az Egyház az ő szolgáját, mint liberálist nyíltan kárhoztatja. Ezen esetben elégséges megemlékeznünk arról, hogy az a hívő, legyen az egyházi vagy világi ember, akit az Egyház kebeléből kizárt, megszűnik katolikus lenni s elveszti a jogot arra, hogy a hívek katolikusnak tekintsék — mindaddig, amíg igaz bánat, s a tévedés őszinte és formális megtagadása által ki nem érdemli azt, hogy a hívek közösségébe újból felvegyék. Az ilyen pap farkas; megszűnt pásztor, megszűnt még juh is lenni. Az ilyent kerülni, az ilyenért különösen imádkozni kell.

2. Előfordulhat az az eset, hogy valamely egyházi férfiú eretnekségbe esik anélkül, hogy az Egyház hivatalosan bűnösnek nyilvánítaná. Ezen esetben nagyon óvatosan kell eljárnunk. Az egyházi férfiút, ha a hit elleni tévedésbe esik, hivatalosan csakis azon egyházfejedelem kárhoztathatja, akinek joghatósága alá tartozik. A tisztán tudományos vita terén ugyan bárki megtámadhatja és tévedéséről meggyőzheti, az utolsó szót, a döntő ítéletet azonban e téren is az egész Egyháznak állandó gyakorlata és hagyománya, vagy miként egy szent atya magát kifejezi: „Quod semper, quod ubique, quod ab omnibus." („Amit mindig, mindenütt, mindenki tartott.") Az Isten Egyházában mindig az volt az eljárás, hogy midőn a hívek észrevették, hogy valamely egyházi férfiú oly tanokat vallott és hirdetett, amelyek az általánosan vallott s kizárólagosan igazaknak elismert tanokkal ellenkeztek, könyvekben, füzetekben vagy élő szóval legott zajt ütöttek, az új tanokat megtámadták s a csalhatatlan római Szentszéknél döntő ítéletért esedeztek. A kutya ugatása figyelmessé teszi a pásztort. Alig keletkezett a katolikus Egyházban eretnekség, amelyet nem így fedeztek fel és lepleztek le.

3. Megtörténhet, hogy a szerencsétlen tévelygő éppen az a pap, akinek egyházi szempontból közvetlenül alá vagyunk rendelve. Ilyenkor még nagyobb óvatosságot és mérsékletet kell tanúsítanunk. Tisztelni kell benne az isteni tekintélyt mindaddig, amíg az Egyház őt ettől meg nem fosztja. Ha tévedése kétes, fel kell hívni reá közvetlen feljebbvalóinak figyelmét, hogy ezek világos és határozott nyilatkozatot követeljenek tőle. Ha a tévedés szembeszökő, nem szabad azért e pap ellen nyíltan fellázadnunk, hanem elég, ha az Egyházban általánosan igaznak elismert tanokba ütköző nyílt és határozott tévedéseire nézve vele szemben passzív ellenállást fejtünk ki. A benne lakozó tekintélyt külsőleg tiszteljük, abban, ami nem ártalmas s nincs kárhoztatva, neki engedelmeskedünk; de mindabban, ami az általános katolikus érzülettel és felfogással össze nem fér, békésen és tiszteletteljesen ellenszegülünk.

4. Leggyakoribb az az eset, hogy valamely egyházi férfiúnak tévedése nem bizonyos konkrét katolikus tan körül forog, hanem egyes események vagy személyek megítélésében nyilvánul meg, oly formán, hogy e megítélés többé-kevésbé a katolikus tant is érinti. Ez esetben a keresztény bölcsesség azt tanácsolja, hogy az ilyen pappal szemben tartózkodók legyünk, nézeteinél többre becsüljük azon papok nézeteit, akik a liberalizmus mételyétől teljesen mentek s emlékezzünk meg az Üdvözítőnek szavairól: „Egy kis kovász az egész tömeget megrontja." Okos bizalmatlanság, ez ilyen esetekben a legbiztosabb vezérelv. S végül ez esetben is, mint a többiben, kérjük ki Isten világosságát, az igazhitű és jó erkölcsű emberek tanácsát s lehetőleg óvakodjunk mindazoktól, akik a ma dívó tévedéseket nem elég józanul ítélik meg, s e tévedéseket nem elég határozottan kárhoztatják.

Íme, ez az egész, amit a szóbanforgó s általánosságban meg nem oldható kérdésre nézve mondhatunk. Ne felejtsük el azonban még a következő megjegyzést, amely a kérdést nagy mértékben megvilágítja. Sokkal jobban meg lehet ismerni az embert személyes vonzalmairól, mint irataiból és szavaiból. Ha valamely pap liberális emberek barátságát keresi, kegyeiket és elismerésüket hajhássza és bírja — az ilyen papnak igazhitűsége vajmi kétes és bizonytalan.
Figyeljék meg olvasóink e jelenséget, s látni fogják, mily biztos szabályt és ismérvet vonhatunk le belőle.

30. Mit kell tartanunk a pápának kapcsolatairól a liberális kormányokkal és személyekkel?

Ha a liberális emberek barátsága oly gyanússá teszi az embert, mit kell tartanunk ama barátsági viszonyról, amelyben az Egyház a liberális kormányokkal, liberális személyekkel vagy, ami egyre megy, magával a liberalizmussal van?
E kérdésre az a válaszunk, hogy ez pusztán hivatalos viszony és barátság — és semmi több. Ezen kapcsolatok nem tételezhetnek fel személyes rokonszenvet a kormányon levő személyek iránt, annál kevésbé tetteik helyeslését, legkevésbé pedig elveik és tanaik elfogadását. íme, egy pont, amelyet szintén jól meg kell magyarázni, mert a liberalizmus eretnekei e pontra támaszkodnak leginkább, amidőn a liberális teológia ütegeivel a józan katolikus kérlelhetetlenségét megtámadják.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy az Isten Egyházában kétféle hivatal létezik: az egyik a hit terjesztése és a lelkek üdvének gondozása végett áll fönn, s ezt apostolinak nevezzük: a másik az Egyház és a föld hatalmasságai közt fölmerülő ideig való ügyeket intézi, s ezt diplomáciainak nevezhetjük.
Az első magasztosabb, előbbre való és lényeges; az utóbbi másodrendű, az előbbinek alárendelt s csakis azért létezik, hogy amannak segédkezzék. Az elsőben az Egyház nem alkuszik meg és türelmetlen; egyenesen célja felé tart s törik inkább, semhogy meghajoljon: frangi non flecti. Bizonyság erre az Egyház üldöztetéseinek története. Isteni jogok és kötelességekről lévén itt szó, ezekből engedni, ezekre nézve alkura lépni nem lehet. A másik hivatalban az Egyház leereszkedő, engedékeny és türelmes; itt már alkura is lép, tárgyalásokba bocsátkozik, dicsér, hogy megnyerjen, hallgat, előbbre hatolhasson s a helyzetet annál jobban fölhasználhassa. Ezen hivatalában a jelszó: flecti non frangi (meghajolni, nem megtörni). Emberi viszonyok forognak itt fenn, s ezek természetében van bizonyos hajlékonyság és engedékenység.
E téren mindaz megengedett és jó, amit az emberek egymás közötti viszonyait szabályozó köztörvény rossznak nem nyilvánít és nem tilt. Világosabban szólva: az Egyház ezen utóbbi hivatalában a becsületes diplomácia minden ügyes eszközét fölhasználhatja s tényleg fölhasználja.
Ki kárhoztathatja az Egyháznak azon eljárását, hogy még a gonosz kormányokhoz, sőt még a hitetlenekhez is követségeket küld s viszont ezekét is elfogadja, hogy velük ajándékokat vált s diplomatikai tisztelgéseket, hogy képviselőiknek kitüntetéseket, címeket és rendjeleket osztogat, hogy az ilyen kormányférfiakat udvarias és kegyes megszólításokkal illeti, hogy ünnepélyeiken magát képviselteti?
De íme, előáll az esetlen liberális s nagy bölcsen ekként okoskodik: „Miért gyűlöljük mi a liberalizmust s harcoljunk a liberális kormányok ellen, hiszen a pápa is tárgyal velük, elismeri s kitüntetésekkel halmozza őket?" Gonosz vagy kurtaeszű, vagy mind a kettő együttvéve — hallgasd meg a következő hasonlatot s azután ítélj.
Családapa vagy, s van négy vagy hat leányod, akiket szigorú erkölcsökben nevelsz. Szemközt a te házaddal vagy éppen melletted lakik néhány becstelen nő. Te folyton arra inted leányaidat, hogy ezen gonosz életű nőkkel ne érintkezzenek, őket ne köszöntsék, sőt rájuk se nézzenek; azt óhajtod, hogy leányaid e romlott és gonosz erkölcsű nők élet- és gondolkozásmódját megutálják s hozzájuk sem beszédmodorukban, sem cselekedeteikben, sem öltözetükben ne hasonlítsanak. Tanulékony és jó leányaidnak nagyon természetesen kötelességük a te parancsaidat, amelyeket te, mint okos és gondos családapa törvényül szabtál, megtartani. De íme, egyszer csak vita támad közted és a szomszédnők között oly ügyben (például válaszfal-kiigazítás, közös csatorna, stb.), amely mindkettőtöket közösen érdekel; és neked, tisztességes családapának, anélkül, hogy megszűnnél tisztességes ember lenni, tárgyalásba kell bocsátkoznod ama rossz személyekkel, akik ezért nem szűnnek meg becstelenek lenni. Mármost te találkozol e gonosz nőkkel, beszéltek egymással, az udvariasságnak a társas életben szokásos követelményei szerint viselkedtek egymás irányában s mindent megtesztek, hogy egymást megértsétek s vitás ügyeteket békés úton elintézhessétek.
Helyesen gondolkoznának-e a te leányaid, ha ezeket látva így okoskodnának: „Minthogy a mi atyánk e rosszhírű személyekkel összeköttetésbe lépett, még sem lehetnek ők annyira elvetemedettek, mint aminőknek ő mondja: mi is kapcsolatba léphetünk velük, jóknak kell tartanunk erkölcseiket, szerénynek és illedelmesnek öltözködésüket, dicséretesnek és tisztességesnek életmódjukat." Mondd csak, nem őrülteknek tartanád-e leányaidat, ha azok így beszélnének? Alkalmazzuk már most e párbeszédet vagy hasonlatot a mi tárgyunkra.
Az Egyház a jó és becsületes embereknek családja (legalább ilyeneknek kellene lenniük, s az Egyház óhajtja, hogy ilyenek legyenek); ámde többé-kevésbé romlott vagy egészen gonosz kormányok által van körülvéve. Azt mondja tehát gyermekeinek: „Vessétek meg s harcoljatok e kormányok gonosz elvei ellen: tanaik merő tévelyek, törvényeik csupa gonoszság." Mindazonáltal az Egyház és az állam közös érdeke sokszor megkívánja, hogy az Egyház e gonosz kormányok fejeivel vagy diplomáciai udvariasság általánosan dívó formáinak megtartásával csakugyan meg is tesz, a közös érdekű ügyekben velük alkudozik s arra törekszik, hogy e szomszédok között magának annyi előnyt biztosítson, amennyit csak lehet. Rosszul cselekszik? Bizonyára nem. Már most nem nevetséges-e az, ha egy katolikus ember előáll s az Egyház eme magatartását oly tanok helyeslésének tekinti, amelyeket az nem szűnik meg lépten-nyomon kárhoztatni, vagy pedig oly tények jóváhagyásának, amelyek ellen folytonosan küzd?
Szentesíti talán az Egyház a Koránt, amidőn az azt követő hatalmasságokkal tárgyal? Helyesli talán a soknejűséget, amidőn a szultán ajándékait és követeit elfogadja? Éppen így nem helyesli a liberalizmust sem, amidőn a liberális fejedelmeknek és minisztereknek rendjeleket osztogat, vagy áldását adja rájuk, ezek a keresztény udvariasságnak puszta formái, amelyeket a pápa a protestánsokkal szemben is alkalmaz. Alakoskodás tehát azt mondani, hogy az Egyház ilyen tetteivel jóváhagyja azt, amit más úton nem szűnik meg kárhoztatni. Diplomáciai hivatala nem semmisíti meg apostoli hivatalát, s ez utóbbiban kell keresni diplomáciai hivatala látszólagos ellentmondásainak megoldását.
Így kell felfogni a pápának magatartását a nemzetek kormányférfiaival, a püspökökét az egyházmegyék, a plébánosokét a község vezérférfiaival szemben: ez az említett hivatalos és diplomatikus érintkezések és összeköttetéseknek terjedelme és jelentősége, ezt csak a liberális tévtan szerencsétlen szektáriusai s a liberalizmus szele által meglegyintett bárgyúk nem értik, vagy nem akarják megérteni.

31. A lejtőkről, amelyeken a katolikusok a liberalizmusba lecsúszni szoktak.

Különféle lejtők vannak, amelyek a katolikus hívőket a liberalizmus tévelyébe szokták vinni. Szükségesnek tartjuk azokat itt egyenként megjelölni, részint azért, hogy e tévtan rendkívüli elterjedésének okát adjuk, részint pedig azért, hogy a vigyázatlanokat a liberalizmus tőreire és hálóira figyelmeztessük.
A szív romlottsága sok esetben az ész tévedéseinek következménye, de még gyakrabban a szív romlottsága az oka az ész tévedéseinek. Kiviláglik ez az összes eretnekségek történetéből. Sértett gőg, önszeretet, bosszú, egy nő, aki megzavarta az eretnekség szerzőjének eszét, egy zsák pénz, amelyért eladta lelkiismeretét — ezek jobbára az eretnekségek okai. A tévedés nem hosszú és fáradságos tanulmány eredménye, hanem többnyire ama hidrafejek egyikében születik meg, melyeket Sz. János evangélista így jelöl meg: „concupiscentia carnis, concupiscentia oculorum, superbia vitae", „a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége" (1 Ján 2,16). Ez a három viszi az embert minden tévedésre, ez a három viszi a liberalizmus örvényébe is. Tanulmányozzuk e hármas lejtőt leggyakoribb jelenségeikben.

1. Az ember liberálissá lesz a függetlenség és a féktelen életmód utáni természetes vágyból.
Az ember romlott természeténél fogva mintegy szükségszerűen rokonszenvez a liberalizmussal, a katolicizmustól pedig ugyanúgy irtózik. A liberalizmus emancipáció, függetlenítés — a katolicizmus fékezés. A bűnbe esett embernek bizonyos természeti hajlama van oly rendszerhez, amely eszének gőgjét és szenvedélyeinek féktelenségét jóváhagyja és szentesíti. Ahogy Tertullián a lélek nemesebb törekvéseit tartva szem előtt, ezt természeténél fogva kereszténynek nevezte, éppen úgy tekintve az ember bűnös eredetét, mondhatjuk, hogy az ember természeténél fogva liberálisnak születik. Nem csoda tehát, ha a bűnös ember utóbb megértvén, hogy a liberalizmus minden szeszélyét és szenvedélyét oltalma alá veszi, nyíltan és forma szerint is liberálissá lesz!

2. Az ember fölcsap liberálisnak, hogy valamihez juthasson. Manapság a liberalizmus az uralkodó eszme, uralkodik mindenütt, de különösen a kormánykörökben, minélfogva biztos ajánlólevél arra, hogy valaki karriert csinálhasson. A fiatalember elhagyván a szülői házat, körültekint amaz utakon, amelyek a szerencséhez, a hírnévhez, a dicsőséghez vezetnek s rögtön észreveszi, hogy bármelyikre is lépjen, a boldogulás elengedhetetlen feltétele mindegyiken az, hogy a század fia, vagyis liberális legyen. Ha azzá nem lesz, lépten-nyomon legyőzhetetlen akadályokba ütközik. Valódi hősiesség kívántatik hozzá, hogy ellenállhasson a kísértőnek, aki fényes jövővel kecsegtetvén őt, ugyanazt mondja neki, amit egykor Krisztus Urunknak a pusztában: „Haec omnia tibi dabo, si cadens adoraveris me". („Mindezeket neked adom, ha leborulván imádsz engem."). A hősök azonban ma már nagyon ritkák, s így természetes, hogy az ifjúság legnagyobb része azzal kezdi pályáját, hogy fölcsap liberálisnak. Ezáltal biztosítja magának a hírlapok magasztalását, a hatalmasok pártfogását s egyszer csak azon veszi magát észre, hogy felvilágosult és okos ember hírében áll. A szegény ultramontánnak százszor annyi érdemre van szüksége, hogy észrevétessék és egy kis névre tehessen szert. Az ifjúság rendesen nem nagyon aggályos, amidőn látja, hogy a liberalizmus az annyira óhajtott nyilvános szerepléshez és hírnévhez segíti. Már előre is kilátása van arra, hogy e réven küldöttségekbe, bizottságokba, szerkesztőségekbe, stb. juthat. Istennek és az ő kegyelmének csodája, ha mégis akad fiatalember, aki az ilyen kísértésnek ellenáll.

3. Liberálissá lesz az ember fösvénységből és hírvágyból. Az egyházi javak elkobzása és elkótyavetyélése sok hívőt szerzett és még most is szerez a liberalizmusnak. Az Egyházat nemcsak azért fosztották meg — sok országban — javaitól, hogy elveszítse az emberekre való befolyását, hanem azért is, hogy legyen mit odavetni a liberalizmus éhes mameluk seregének. Bevallották ezt a liberalizmus vezérfiai maguk is, amidőn azzal vádolták őket, hogy majdnem ingyen adták oda barátaiknak az Egyház legdúsabb javadalmait. És jaj a szerencsétlennek, aki egyszer megízlelte más kertjének gyümölcsét! A föld, a mező, a ház, amely valaha zárda- vagy plébániabirtok volt s utóbb egyik-másik család kezére szállt, oly lánc, amely e családokat örökre a liberalizmus szekeréhez bilincseli. A legtöbb esetben semmi remény sincs arra, hogy e családok vagy késő unokáik a liberalizmustól megváljanak. A forradalom ördöge ily megdönthetetlen gátat emelt közéjük és az igazság közé. Láttunk Spanyolországban gazdag földműves családokat, amelyeknek tagjai 1835-ig igazán jó és buzgó katolikusok voltak — azon túl azonban makacs és megátalkodott liberálisok. Akarod tudni e változás okát? Nézd csak eme kerteket, szántóföldeket, az erdőket, ezek azelőtt szerzetesi birtokok voltak, ezekkel kikerekítették örökségüket, de ezekért eladták a forradalomnak lelküket. E bitorlók megtérése erkölcsileg lehetetlen. E szentségtörő szerzemények mögött elsáncolt lelkük keménységén nem fognak sem jóakaróik érvei, sem a misszionáriusok kemény kifakadásai, sem saját lelkiismeretük furdalásai. Kétségtelen, hogy az egyházi vagyon elkobzása előmozdította és ma is előmozdítja a liberalizmust.
Íme, a liberális tévely terjedésének leggyakoribb okai, a többiek mind ezekre vezethetők vissza. Aki a világ folyását s az emberi szívet csak félig-meddig is ismeri, alig lesz képes a jelzetteken kívül más okokat felsorolni.

A liberalizmusba vezető lejtőkön kívül vannak még más, mondhatnók, állandó okok, amelyek e tévtant a mai társadalomban maradandóvá és tartóssá teszik, s amelyek miatt e tévtan kiirtása erkölcsileg szinte lehetetlen.
Emez állandó okok közé tartoznak elsősorban maguk az imént jelzett lejtők is, amelyek az embereket a liberalizmus fertőjébe viszik. A bölcselet azt tanítja: „Per quae res gignitur, per eadem et servatur et augetur." „Minden dolog annak köszöni fennmaradását és növekedését, ami keletkezését okozta." Ezeken kívül azonban vannak a liberalizmus fennmaradásának más különös okai is.

1. Az erkölcsök romlottsága. A szabadkőművesség programjának eme pontját betű szerint végrehajtják. Színi előadások, könyvek, képek, a köz- és magánélet mind merő ocsmánysággal és tisztátalansággal vannak tele. Az eredmény kétségtelen: romlott erkölcsű nemzedéktől szükségképpen forradalmi nemzedék származik. íme, ezért iparkodik a liberalizmus a féktelen kicsapongás minden akadályát eltávolítani. Nagyon jól tudja, hogy az erkölcstelenség az ő malmára hajtja a vizet, hogy ez az ő apostola és természetszerű terjesztője.

2. A hírlapirodalom. Megmérhetetlen a befolyás, amelyet a liberalizmus nagyszámú hírlapjaival mindenfelé gyakorol. E hírlapok — tetszik vagy nem tetszik — bizonyos liberális légkörrel veszik körül a polgárokat. A kereskedelem, a művészetek, az irodalom, a tudomány, a politika, a honi és a külföldi hírek, mindez a liberalizmus csatornáján megy keresztül, s következőleg bizonyos liberális szagot és színezetet nyer. Az ember öntudatlanul is liberálisan gondolkozik, beszél és cselekszik. Ez a megmételyezett levegő beszívásának káros hatása! A természeténél fogva jóhiszemű szegény nép minden aggodalom nélkül szívja magába e megrontott levegőt, szívja pedig a különféle komoly vagy mulattató jellegű versekből, prózából, képekből, nyilvános helyeken, a műhelyekben, vidéken, szóval mindenütt. A liberalizmus az ő oktatásával hatalmába ejtvén egyszer a népet, azóta egy pillanatra sem hagyja el. Működését, amint legott látni fogjuk, rendkívül megkönnyíti tanítványának, a népnek különös szellemi állapota.
3. A vallási ügyekben majdnem általános járatlanság. A liberalizmus minden oldalról hamis mesterekkel vévén körül a népet, azon van, hogy lehetetlenné tegye neki az érintkezést azzal, aki egyedül volna képes szemeit megnyitni, t. i. az Egyházzal. Száz esztendő óta a liberalizmus minden törekvését arra irányítja, hogy az Egyház befolyását megsemmisítse, őt elhallgattassa, a néppel való érintkezését megakadályozza. Ez volt a célja (maguk a liberálisok is bevallották) a férfi- és női szerzetesrendek feloszlatásának, ez a célja a katolikus oktatás elé gördített nehézségeknek és akadályoknak, ez a célja ama lázas törekvésnek, hogy a papságot nevetségessé tegyék, a varázsfényétől megfosszák. Az Egyház kezét a legfurfangosabb módokon annyira megkötötték, hogy szinte lehetetlen a liberális áramlattal szembeszállnia. A mai konkordátumok mindmegannyi béklyók, amelyek nem engedik, hogy szabadon mozoghasson. A népet a papságtól a gyűlöletnek, az előítéletnek és a rágalomnak mindinkább mélyebbre és szélesebbre vájt örvényével választják el. Ott tartunk, hogy honfitársaink nagy része, ámbár keresztény, semmivel sem ismeri jobban saját vallását, mint Mohamedét vagy Confuciusét. Még a hivatalos összeköttetést is meg akarják szüntetni a pap és a nép között, ezért hozzák be a polgári anyakönyveket, a polgári házasságot, a polgári temetéseket: mindennek az a nyilvánvaló célja, hogy az Egyház és a nép között minden kötelék szétszakíttassék. A tökéletes elválasztás programja, amelynek elveiben, eszközeiben és céljában vajmi könnyű felismerni az ördög kezét.
Talán még több okot is lehetne felhozni, ámde e könyv szűk korlátai nem engedik, hogy még többet is felsoroljunk, s különben is valamennyit úgysem lehetne itt elszámlálni.

33. A leghathatósabb és legalkalmasabb óvszerek a" liberalizmus által megmételyezett nemzetek számára.

1. A jó katolikusoknak szervezkedése. Legyenek azok sokan vagy kevesen, szükséges, hogy egymást minden városban és községben ismerjék, egymással érintkezzenek és egyesüljenek. Szükséges továbbá, hogy minden városban és községben egy katolikusokból álló bizottság létezzék, amely a katolikus mozgalmat — akciót — vezeti. Ezen szervezkedés erőt és bátorságot önt a határozatlanokba és ingadozókba, ellensúlyozza a „mit fognak mondani" lohasztó hatását s a tömeg erejét kölcsönzi a magában véve gyönge egyednek. Ha nem vagytok többen, mint tizenketten, az sem baj, álljatok össze, alapítsatok egy katolikus ifjúsági, Sz. Vincze- vagy más egyletet. Lépjetek érintkezésbe a szomszéd város vagy talán a főváros hasonló egyletével, sorakozzatok és szoruljatok össze minden tájon, egyleteket egyletekkel csoportosítva, pajzsaitokat egymásra fektetve a római hadsereg védőfedeleként, ha kevesen vagytok is, győzhetetlenek lesztek. Ekként egyesülve fennen lobogtassátok az igaz és józan tan zászlaját, ne hímezzetek-hámozzatok, az ellenséggel ne alkudozzatok s vele semmiféle szövetségre ne lépjetek. Igen szép, rokonszenves és lovagias a megalkudni nem tudó bátor ember alakja, aki mint a szelek és hullámok által csapdosott szikla bármilyen ellenkezések között is rendíthetetlenül megállja helyét. Mindenekelőtt jó példára van szükség. Magaviseletetek mindenütt valóságos prédikáció legyen, s meglássátok, hogy csakhamar előbb tiszteletet, utóbb csodálatot s végre rokonszenvet fogtok magatok iránt ébreszteni. A párthívek nem fognak elmaradni. Óh, ha a jó katolikusok mind föl tudnák fogni ama dicső világi apostolságot, amelyet módjukban áll lakhelyükön gyakorolni! Plébánosukkal egyesülve, s vad szőlő módjára a plébánia falaiba kapaszkodva, mint az ős torony, minden szélvésszel és zivatarral dacolhatnának.

2. A jó hírlapok. A jó újságok közül válasszátok a legjobbat, amely a titeket környezők szükségleteinek s értelmi fokának megfelel. Ne elégedjetek meg azzal, hogy e lapot magatok olvassátok, hanem adjátok másoknak is olvasni, s ahol szükséges, magyarázzátok meg, legyen e lap a ti működésetek alapja, álljatok be hozzá levelezőknek, szerezzetek neki előfizetőket, könnyítsétek meg, amennyire lehet, a szegény szerkesztők rendkívül nehéz és fáradságos munkáját. Adjátok e lapot a pályájukat kezdő fiatalembereknek, emeljétek ki előttük e lap irodalmi előnyeit, szép és kellemes irányát, finom gúnyát, szóval érdekességét. A fiatalember megízleli a mártást s utóbbi megízleli a vele leöntött húst is. íme így szokott működni az ellenség, így kell működnünk nekünk is. A jó lap korunkban valóságos életszükség. Bármit is beszéljenek hátrányairól, ezek sohasem érik el előnyeit és a hasznot, amelyet eredményez. A jó lapokon kívül pártolni és terjeszteni kell minden más hasonló jellegű irodalmi kiadványt, úgymint alkalmi röpiratokat, nevezetesebb beszédeket, jelesebb pásztorleveleket stb., stb.

3. A katolikus iskola. Ha a tanító buzgó katolikus s megérdemli a bizalmat, úgy őt minden lehető módon támogatni kell, — de ha nem jó katolikus, akkor egész nyíltan azon kell lenni, hogy minden hitelét elveszítse. Az ilyen ember a községnek valóságos ostora. Szükséges, hogy az ördögöt az emberek úgy ismerjék, mint ördögöt — s ne bízzák reá oktalanul a legfőbb dolgot, a nevelést. Ha valahol megtörténik, hogy iskolát iskola ellen, zászlót zászló ellen emelnek, a lehetőség szerint szerzeteseket kell az iskolába hozni, s ha ez nem volna lehetséges, a tanítást és nevelést csakis megbízható, buzgó világi katolikusokra kell bízni.

A tanításnak ingyenesnek, az iskolának mindenki számára reggel, délután, este nyitva kell lennie. Ünnepnapokon ártatlan szórakozásokkal kell a gyermekeket az iskolához édesgetni. Meg kell mondani a gyermekeknek, hogy a másik iskola, amelyben az istentelen tanító tanít, a Sátán iskolája. Danton, a híres forradalmár folytonosan azt hangoztatta: „Bátorság, mindig csak bátorság!" A mi kiáltásunk mindig ez legyen: „Szabadság, nyíltság, világosság és mindig csak világosság!" Ennél nincs alkalmasabb mód a pokoli árnyak elűzésére, amelyek csakis a sötétségben képesek az embereket elcsábítani.

34. Feltűnő jel, amely szerint a valóban katolikus szellemű dolgokat a liberális szelleműektől megkülönböztethetjük.

Az előző fejezet végén említett sötétség szó kapcsán menjünk át most egy más tárgyra.
A sötétség a gonoszság hatalmas segédje. Aki rosszul cselekszik, gyűlöli a világosságot, mondja az Úr. (Jn 3, 20) Innét van, hogy az eretnekség mindig bizonyos homályosságot keres. A nyílt sisakú ellenséget nem nehéz megismerni, valamint azon liberálisokat sem, akik azzal kezdik, hogy nyíltan liberálisoknak vallják magukat. Csakhogy e szekta általában nem szokott ilyen nyíltan föllépni. Azon kell tehát lennünk, hogy a többnyire nagyon ügyes és óvatos ellenséget az álarc alatt is fölismerjük. Minthogy pedig ama szemek, amelyeknek az álarcos ellenséget fölismerniük kellene, rendesen nem hiú szemek szoktak lenni, elkerülhetetlenül szükséges bizonyos, könnyen észrevehető' egyszerű jelet megállapítani, amelynek segítségével a katolikus művet a liberalizmus pokoli művétől legott meg lehessen különböztetni.
Igen gyakran halljuk, hogy bizonyos terv, vállalat vagy intézmény van készülőfélben és alakulóban, s a hívő katolikusok nem tudják hamarosan megítélni e terv, vállalat vagy intézmény szellemét és irányát, s következőleg nincsenek tisztában azzal, vajon csatlakozzanak-e hozzá, vagy pedig minden erejükből ellenszegüljenek, különösen akkor, amidőn a pokol annyira ügyes, hogy a mi zászlónk legvonzóbb színeivel ékeskedik, sőt bizonyos esetekben még a mi szokásos beszédmodorunkkal is él. Ilyen esetekben mily sokan lesznek az ördög eszközeivé, holott pedig azt hiszik, hogy tisztán katolikus ügyet pártolnak. Azt fogja mondani valaki: „Minden hívő az Egyházhoz fordulhat tanácsért, s ennek csalhatatlan szava eloszlat minden bizonytalanságot." Helyesen mondják, csakhogy az Egyházat minden pillanatban és minden egyes esetben nem lehet megkérdezni. Az Egyháznak az a bölcs szokása van, hogy a hívek viselkedésére nézve bizonyos általános elveket és szabályokat állapít meg, de ezeknek alkalmazását a különféle gyakorlati esetekben minden egyes hívőnek okosságára bízza. Ilyen gyakorlati esetek pedig mindennap előfordulnak. A megjelenés előtt álló lap, az alapítandó egylet, a nyilvános ünnepély, amelyre meghívót kapunk, az a cél, az az intézmény, amelyre aláírási ívek mellett pénzt gyűjtenek, mindez az Istennek vagy az ördögnek műve lehet, vagy pedig — amint már említettük — oly ördögi mű, amely az isteni dolgoknál észlelhető komoly jámborságba van burkolva. Mit tegyünk az ilyen bizonytalanságban?
Íme, két gyakorlati szabály, amelyek minden keresztény embernek tájékozásul szolgálhatnak, hogy az annyira síkos talajon biztosan léphessen.
1. Meg kell figyelni, miféle emberek állanak a szóban levő ügy élén. Az okosságnak eme főszabálya az Üdvözítőnek következő mondásán alapszik: „A rossz fa jó gyümölcsöt nem terem." (Mt 7,18.) Nyilvánvaló dolog, hogy a liberálisok már természetüknél fogva csakis liberális szellemű, a liberalizmus elvei által megmételyezett iratokat, vállalatokat és műveket hozhatnak létre. Meg kell tehát vizsgálni a szóban lévő vállalatot kezdeményező és szervező embernek vagy embereknek előéletét. Ha ez olyan, hogy elveik iránt bizalommal nem viseltethetei, vállalatukat semmi esetre se támogasd. Ne kárhoztasd ugyan e vállalatot már előre is, mert teológiai axióma, hogy a hitetleneknek nem minden cselekedete bűn, s e szabály a liberálisok cselekedeteire is alkalmazható, hanem azért őrizkedjél azt jónak tartani, légy e tekintetben bizalmatlan, vesd alá az ügyet hosszú vizsgálatnak, s várd be e vizsgálat eredményét.
2. Nézd meg jól, miféle emberek dicsérik a vállalatot. E szabály talán még biztosabb, mint az előbbi. A mai világban két, egymástól teljesen különböző áramlatot észlelhetünk: a katolikus és a szabadkőműves vagy liberális áramlatot. Az elsőnek létesítője vagy helyesebben visszatükrözője a katolikus sajtó, a másikat visszatükrözik és napról-napra élesztik a forradalmi hírlapok. Az elsőnek Róma, az utóbbinak a szabadkőművesség ad irányt. Új könyvet hirdetnek? Valami új vállalatról van szó? Figyeld meg, vajon a liberális áramlat helyesli-e, ajánlja-e, pártolja-e? Ha igen, akkor már tudhatod, hogy a könyv, a vállalat az övé, vagyis liberális; mert kétségtelen, hogy a liberalizmus vagy ennek sugalmazója, az ördög legott észreveszik, mi szolgálhat kárukra vagy javukra, s nem oly ostobák, hogy azt támogassák, ami céljaikkal ellentétben áll, s az ellen küzdjenek, ami terveik megvalósulását elősegíti. A pártoknak és a szektáknak bizonyos ösztönük s különös éleslátásuk van (olfactus mentis, vagyis a lélek szaglása, amint egy bölcselő magát kifejezi), amely már előre is — a priori — sejteti velük, mi jó és mi káros reájuk nézve. Légy tehát bizalmatlan minden iránt, amit a liberálisok dicsérnek és magasztalnak. Ők az általuk dicsért vállalat természetéből, eredetéből, céljából és eszközeiből legott észreveszik, hogy az a liberalizmusnak kedvez, a szekta világosan látó ösztöne sohasem szokott e tekintetben csalódni. Könnyebben esik meg, hogy a katolikus hírlap megtéved s oly valamit dicsér vagy ajánl, ami a liberalizmus javára szolgál. Inkább bízzunk tehát ellenfeleink szaglási képességében, mint saját testvéreinkében. A szeretet aggályai, nemkülönben a jóknak ama szokása, hogy embertársaikról mindig csak a jobbat tételezik fel, néha annyira elvakítja őket, hogy jó szándékot keresnek ott is, ahol e jó szándék teljességgel hiányzik. Nem így a gonoszok, ezek a legnagyobb dühhel nekiesnek mindannak, ami az ő elveikkel ellenkezik, s fáradhatatlanul verik a nagy dobot minden oly dolog mellett, amely így vagy amúgy az ő gonosz malmukra hajtja a vizet. Bizalmatlanság tehát minden iránt, amit az ellenség dicsér.
Valamely hírlapban olvastuk egyszer a következő verset, amely mint vers talán jobb lehetne, de nagyobb igazságot már alig tartalmazhatna.

Azt mondja: igen? Akkor hazugság.
Azt mondja: nem? Akkor igazság.
Amit gonoszságnak nevezett,
Te bátran erénynek tekintheted!
Akit megtámad s üldözőbe vett,
Megérdemli a 'becsületes' nevet;
De őrizkedjél mindazoktól,
Akiknek az hízeleg s bókol.
Ha ezt szemed előtt tartod,
Biztosan jársz, majd meglátod.

A jó, vagy még inkább mondhatnók, a keresztény érzék által sugallt eme két szabálynak szem előtt tartása, ha talán nem is elég arra, hogy ily módon minden e téren felmerülő kérdést végérvényesen megoldhassunk, de mindenesetre meg fog őrizni bennünket ama botlásoktól, amelyek nyilvános életünk s küzdelmeink terén különben elkerülhetetlenek volnának. E század katolikusának nem szabad felednie, hogy a talaj, amelyet tapos, a titkos társulatok által aláaknázott, hogy a katolicizmus elleni harcra a vezényszavak e titkos társulatokból erednek, s hogy sokszor még olyan emberek is állnak öntudatlanul e társulatok szolgálatában, akik különben ezek pokoli munkáját szívükből utálják. A mai harc jobbára földalatti harc s többnyire láthatatlan ellenség ellen irányul, aki vajmi ritkán szokott a saját jelvényeivel föllépni. Ezt az ellenséget, hogy úgy fejezzük ki magunkat, inkább szagolni, mint látni, inkább sejteni, mint ujjal rámutatni lehet. Inkább jó szaglásra és jó gyakorlati érzékre van tehát ma szükség, mint felsőbb okoskodásokra és nehéz elméletekre. A kettős vezérelv, amelyet barátainknak az imént ajánlottunk, még sohasem vezetett tévútra bennünket.

35. Melyek a jó és melyek a rossz hírlapok? S mit kell tartani a jóról, ami a rossz hírlapokban található, és mit a rosszról, ami a jókban előfordul?

Minthogy a jó vagy rossz áramlat, amely valamely dolgot jóváhagy vagy kárhoztat, az egyszerű hívőre nézve általában az igazság ismérvéül vagy legalábbis arra szolgál, hogy őt óvatosságra intse, s minthogy másrészt ez az áramlat a hírlapokban szokott legjobban visszatükröződni, s következőleg ezen áramlat megismerése végett igen sok esetben a hírlapokhoz kell fordulni, önként merül fel a kérdés: „melyek ama hírlapok, amelyek a katolikus ember bizalmát megérdemlik?"; vagy még inkább: „melyek azon hírlapok, amelyek e bizalmat csak nagyon csekély mérvben, vagy pedig egyáltalán nem érdemlik meg?"
Először is nyilvánvaló, hogy az oly lapok iránt, amelyek nyíltan és kérkedve liberálisoknak vallják magukat s aszerint is viselkednek, a liberalizmus ügyeire nézve éppen semmi bizalommal sem viseltethetünk. De hogyan is bízhatnánk bennük! Hiszen éppen ez amaz ellenség, amelytől leginkább óvakodnunk, s amely ellen szüntelen harcolnunk kell. E pont nem képezheti vita tárgyát. Minden, ami ma liberálisnak nevezi magát, kétségkívül az is; ha pedig az, akkor nekünk és Isten Egyházának határozott ellensége, s akkor a tőle származó ajánlások és a helyeslések, amennyiben a vallás ügyeire vonatkoznak, csak arra valók, hogy gyanúsnak tartsuk mindazt, amit ajánl és helyesel.
Van a hírlapoknak egy más faja, amely nem oly könnyen veti le az álarcot, nem szokott színt vallani, hanem inkább a határozatlanságot szereti és semmiféle irányt sem látszik követni. Ezen lapok hellyel-közzel katolikusoknak nevezik magukat, s a liberalizmust, ha ugyan szavuknak hinni lehetne, nem egyszer megvetéssel és utálattal emlegetik. E lapokat közönségesen katolikus-liberális lapoknak tartják. Ezekkel szemben a legnagyobb bizalmatlanságra van szükségünk, nehogy látszólagos jámborságukkal és szemfényvesztésükkel tévútra vezessenek bennünket. Úgy látszik, mintha a katolikus és a liberális irány szép testvériesen megférne bennünk, de mihelyst valamely égetőbb és élesebb kérdésről van szó, a liberális irányvonal legott mégis felülkerekedik. így láttuk ezt eddig mindig s így fogjuk tapasztalni kétségkívül ezután is. A liberális áramlattal úszni jóval könnyebb, egyrészt mert igen sok követője van, másrészt, mert jobban kedvez az önszeretetnek; ellenben a katolikus irányvonal követése igen nehéznek és fáradságosnak látszik, részint azért, mert kevesebb párthíve és barátja van, részint pedig azért, mert azt követeli, hogy szüntelen a szenvedélyek és gonosz eszmék sodró árja ellen ússzunk. Nagyon természetes tehát, hogy a gyönge és ingatag lelkekben rendszerint a liberális irányvonal diadalmaskodik, s ekként a küzdelem óráiban a katolikus-liberális sajtóban éppen nem bízhatunk. Sőt, mi több, ezen sajtónak ránk nézve az a hátrányos oldala is van, hogy ítéletei, amelyek soha sem határozottak, hanem mindig csak alkalmazkodók, még csak arra sem valók, hogy mint a liberális sajtó ítéletei, legalább a contrario (vagyis mint ellentétek) tájékozásunkul szolgálhatnának.
A jó sajtó csak az, amely egészen jó, vagyis amely a jót minden jó elvében s minden jó alkalmazásában védelmezi s minden fölismert rosszal homlokegyenest ellentétbe helyezkedik (opposita per diametrum), amint Szent Ignác mondja lelkigyakorlatainak aranyat érő könyvében. A jó sajtó az, amely a tévellyel ellentétes táborban székel, az ellenséggel mindig szemtől-szembe áll, s nem az, amely többnyire az ellenséggel együtt táborozik, s csak néha-néha ennek egyes kirohanásai alkalmával száll vele szembe. A jó sajtó az, amely a rossznak mindenben ellensége, mert a rossz mindenben rossz, még ama jóban is, amely néha véletlenül velejár.
Emez utolsó állításunkat, amely sokak előtt nagyon merésznek és túlzottnak fog tűnni, meg kell magyaráznunk.
A rossz hírlapok hellyel-közzel valami jót is tartalmazhatnak. Mit kell tartanunk e jóról, amely a rossz lapokban néha előfordul? Azt, hogy e jó miatt ama lapok nem szűnnek meg rosszak lenni, ha belső természetük és elveik különben rosszak. E jó a legtöbb esetben ördögi cselfogás, amely arra való, hogy e lapoknak ajánlásul szolgáljon s gonoszságukat takargassa. Az esetleges jó tulajdonságok nem szüntetik meg a rossznak természetadta rosszaságát. A gyilkos és a tolvaj nem jó emberek, még ha egyszer-másszor Üdvözlégy Máriát imádkoznak, vagy a szegénynek alamizsnát nyújtanak is; jó cselekedeteik dacára is rossz emberek, mert megszokott életmódjuk és életirányuk lényegében gonosz. És ha néha-néha a jót csak azért gyakorolják, hogy e takaró alatt annál bátrabban gonoszat művelhessenek, nyilvánvaló, hogy az is, ami magában véve és általában jó volna, ez esetben a cél miatt rossz.
Viszont nem egyszer megtörtént, hogy a jó lapok ilyen vagy amolyan tévedésbe esnek, egyszer-másszor talán hevesebben kifakadnak vagy általában olyasvalamit tesznek, amit sehogy sem lehet helyeselni. Vajon ezért mindjárt rosszaknak kell ezeket nyilvánítanunk és kárhoztatnunk? Éppen nem. S erre nézve csak a fentebbi érvelést kell megfordítanunk. E lapokban a rossz esetleges, lényegük és rendes állapotuk azonban jó. Egy vagy két bűn nem teszi az embert rosszá, kivált ha a bánat, a megtérés és a jóvátétel által megmutatja, hogy utálja azt. Csak az valóban gonosz, aki öntudatosan és állandóan gonosz, s az is akar maradni mindvégig. A katolikus hírlapírók sem angyalok, hanem csak gyarló emberek és szegény bűnösök. Ha tehát valaki egyik-másik hibájukért vagy esetleges túlzásaikért őket kárhoztatja, ezáltal kimutatja, hogy a jót és az erényt a józan erkölcstan ellenére úgy képzeli, mint a farizeusok és a janzenisták. Ha így kellene a dolgokat megítélnünk, hol találnánk az Isten Egyházában intézményt, amely jó és tiszteletre méltó volna?
Foglaljuk össze a mondottakat: vannak jó és vannak rossz hírlapok, ez utóbbiak közé tartoznak a határozatlanok és színtelenek is. Egy pár jó cselekedet nem teszi jóvá azt, ami lényegében véve rossz; egy pár hiba és bűn nem teszi rosszá azt, ami lényegében jó.

36. Ajánlatos-e néha, hogy a katolikusok és liberálisok egy közös célra egyesüljenek, és minő föltétek mellett?

Sokat foglalkoztak újabban a kérdéssel, amely a katolikusoknak a kevésbé előrehaladott liberálisokkal oly célból való egyesülésére vonatkozik, hogy ily módon a radiális és fékét vesztett forradalomnak útját állják. Egyrészt szép tündérálom és illúzió; másrészt azonban álnok tőr, amelynek segélyével erőnket gyöngíteni s önmagunk közt egyenetlenséget létesíteni akarták s e céljukat jobbára el is érték.
Miként vélekedjünk ezen egyesítési törekvésekről mi, akik mindenekelőtt szent vallásunk érdekét hordjuk szívünkön?
Általában azt tartjuk, hogy az ilyen egyesülés sem nem jó, sem nem ajánlatos. S ez az eddig megállapított elveknek természetes következménye. A liberalizmus, bármily mérsékelt és behízelgő alakban jelentkezzék különben, már lényegénél fogva homlokegyenest ellenkezik a katolicizmussal. A liberálisok a katolikusoknak született ellenségei, s így csakis nagyon esetlegesen történhetik meg, hogy érdekeik valóban közösek legyenek.
De hát utóvégre ilyen ritka és kivételes eset mégiscsak előadhatja magát, amidőn a telivér liberálisok ellenében a tisztán katolikus erőknek a mérsékeltebb liberális párttal való egyesülése előnyös lehet. Amidőn tehát ez az eset valóban előfordul, ezt az egyességet akkor is csak a következő alapokon szabad megkötni:

1. Sohasem szabad kiindulási pontul venni a semlegességet, vagyis a katolikusok és a liberálisok homlokegyenest ellenkező elveinek és érdekeinek összeegyeztetését. E semlegesség és összeegyeztetés, amelyet az Egyház a Syllabusban is kárhoztatott, nyilván hamis alap, az ilyen egyesülés árulás; a katolikusok, akik ilyen egyezségre lépnek, otthagyják a katolikus tábort, amelyet védelmezniük kellene. Nem szabad tehát azt mondani: „Tekintsünk el a tanaink és nézeteink közt fönnálló ellentéttől." Az elveknek eme gyáva föladásáról szó sem lehet, hanem mindjárt kezdetben így kell beszélnünk: „Jóllehet elveink és nézeteink lényegileg és homlokegyenest ellenkeznek, stb." Nyíltan kell beszélnünk és cselekednünk, hogy az eszmék összekeverését, a kevésbé óvatosak megbotránkozását s az ellenség örömdiadalát lehetetlenné tegyük.

2. Még kevésbé szabad nekünk ez egyesülés alkalmával a liberális zászló köré sorakoznunk. Mindegyik fél tartsa meg saját jelszavát, vagy ha már velünk egy közös ellenség ellen harcolni akarnak, sorakozzanak ők a mi zászlónk alá. Más szóval: ők egyesüljenek velünk, és soha mi velük. Ők amúgy is tarka jelvényekhez vannak szokva, s így nemigen fog nehezükre esni a mi színeinket elfogadniuk; mi, akik az elegyedést nem szeretjük, a zászlók összekeveredését sem tűrhetjük.

3. Nem szabad a dolgot úgy fölfognunk, hogy ezen egyesülés által az állandó és minden térre kiterjeszkedő együttműködés alapját vetettük meg; az ilyen egyesülés csakis az időszerinti esetleges akciókra vonatkozhat. Állandó és minden térre kiterjedő közös akcióra csakis hasonnemű elemek egyesülhetnek, amelyek úgy összeillenek, mint például az óramű kerekei. Arra, hogy teljesen ellenkező meggyőződésű emberek sokáig egyetértsenek, mindkét részről kitartó hősi erény kívántatik. Márpedig a hősiesség nem éppen mindennapi dolog. A sikertelenség veszélyének van tehát kitéve minden olyan ügy, amely a szövetségesek ellentétes véleményére alapul, bármennyire egyetértsenek különben valamely esetleges vagy mellékes pontra nézve.

A közös védelem vagy a közös támadás pillanatnyi érdekében tehát az említett erők egyesülése megengedhető, ajánlatos és hasznos is lehet; sohasem szabad azonban megfeledkezni az elősorolt föltételekről vagy szabályokról, amelyeknek betartása annyira szükséges, hogy azok nélkül a liberálisoknak a katolikusokkal való bármily irányú szövetkezése ez utóbbiakra nézve nemcsak nem előnyös, de nagy mértékben hátrányos is, s ahelyett, hogy növelné az erőt, miként ezt az egynemű elemek egyesülése eredményezi, inkább gyöngíti, sőt sokszor meg is semmisíti még azon elemek erejét is, amelyek magukban véve mégis valamit tehettek volna az igazság védelmére. Van ugyan egy közmondás, amely azt tartja: „Szerencsétlen az, aki egyedül jár." Ámde van egy másik is, amelyet a tapasztalat szintén teljesen igazol, s amely az előbbivel éppen nem ellenkezik, t. i.: „Többet ér a magányosság, mint a rossz társaság." Azt hisszük, Sz. Tamás mondja valahol: „Bona est unió, sed potior est unitas." „Jó az egyezség, de még jobb az egység." És ha a képzelt vagy erőszakolt egyezségért zálogul adnók az igaz egységet, szerény nézetünk szerint semmit sem nyernénk, sőt nagyon is sokat vesztenénk.
Egyébként azt, amit ezen egyesítési kísérletekre vonatkozólag mondottunk, s ami első pillanatra talán csak elméleti okoskodásnak látszik, maga a tapasztalat is megerősíti. Az ilyen kísérletek rendesen csak még jobban elmérgesítik a harcot és az ellenségeskedést. Egyetlen egy példa sincs rá, hogy az ilyen szövetkezésre építeni lehetett, vagy az konszolidálást eredményezett volna.

A katolikusok és a liberálisok egyesülése, miként az előző fejezetben mondottuk, igen sok testvérünknek tündérálma és örökös illúziója. Ok az igazságra nézve rendkívül fontosnak tartják azt, hogy minél több védelmezője és barátja legyen. Az ő felfogásuk szerint a szám egyértelmű az erővel, s összeadni, még ha különnemű mennyiségekről is van a szó, előttük annyit tesz, mint a működési képességet növelni, s viszont levonni mindig annyit tesz, mint az erőt kisebbíteni. Szándékunk e pontot még jobban megvilágítani s a már-már kimerített tárgyra vonatkozólag még egy pár megjegyzést tenni.
Az igaz erő és hatalom a fizikai világrendben, csakúgy, mint az erkölcsiben, inkább a tömörségben rejlik, mint a kiterjedésben. A nagyobb kiterjedésű testtel, föltéve, hogy éppen olyan tömör anyagból készült, mint a kisebb, kétségkívül nagyobb erőt lehet kifejteni, mint ez utóbbival, de nem azért, mert kiterjedésére nézve nagyobb, hanem azért, mert sokkal több tömör anyagot tartalmaz, mint a másik. A jó erőművész a kiterjedéssel az erőt is akarja növelni, de ezt csak úgy éri el, ha egyúttal a tömörséget is növeli. Ha valaki csakis a növekedésre fekteti a fősúlyt, s a szaporulat értékét s erejét nem vizsgálja, az igaz erőt nemcsak nem szaporítja, hanem miként az imént mondottuk, még a meglévőt is a gyengülés veszélyének teszi ki. S ez áll a mi tárgyunkra nézve is, amit vajmi könnyű lesz bebizonyítani.
Az igazságnak van saját ereje, amelyet barátainak és védelmezőinek is kölcsönöz. Nem ezek erősítik az igazságot, hanem az igazság erősíti ezeket, de csak akkor, ha magát a tiszta igazságot védelmezik.
Ha valaki azon ürügy alatt, hogy az igazságot annál jobban megvédelmezhesse, ezt kénye-kedve szerint csonkítani, megszorítani s gyöngíteni akarja, az ilyen ember nem az igazságot, hanem saját agyának szüleményét, többé-kevésbé tetszetős emberi alkotást védelmez, amelynek az igazsághoz, az ég leányához éppen semmi köze.
S íme, ezt teszik manapság nagyszámú testvéreink, a liberálisokkal való átkozott érintkezés (sokszor öntudatlan) áldozatai. Ők jóhiszeműleg azt hiszik, hogy a katolicizmus ügyét védik és mozdítják elő; csakhogy amidőn azt — mint mondják, azért, hogy a meggyőzendő ellenségre nézve elfogadhatóbbá tegyék — saját szűk látókörükhöz és bátortalanságukhoz mérik és alkalmazzák, nem is veszik észre, hogy nem a katolicizmust védelmezik, hanem olyan valamit, amit maguk gondoltak ki, s amit ők ugyan jóhiszeműleg katolicizmusnak neveznek, de inkább akárminek másnak nevezhetnének. Szerencsétlen ábrándozok, akik az ellenség fölött diadalmaskodni akarván, mindjárt az ütközet kezdetén lőporukat megnedvesíteni, kardjuk hegyét és élét leköszörülni sietnek. Nem gondolják meg, hogy a kard, ha hegyét és élét veszik, nem kard többé, hanem hasznavehetetlen vasdarab, s hogy a megnedvesített lőpor a löveg kilökésére nem alkalmas. Hírlapjaik, könyveik és beszédjeik, amelyek a katolicizmus mázával vannak ugyan bevonva, de annak szellemét és életerejét nélkülözik, a hitterjesztés harcaiban semmivel sem érnek többet, mint a fakard és a gyermekpisztoly.
Az ilyen emberekből álló egész hadseregnél ezerszer többet ér egy kis csapat, amely jól fölfegyverzett, és olyan katonákból áll, akik tudják, mit védelmeznek, ki ellen küzdenek és milyen fegyverekkel kell harcolniuk. Adjon az Isten nekünk mennél több ilyen katonát! Ezek azok, akik az Isten dicsőségét már eddig is előmozdították s ezentúl is elő fogják mozdítani. A többit, a salakot (Schofel) szíves örömest átengedjük az ördögnek.
Véleményünk igazságáról még jobban meg fogunk győződni, ha meggondoljuk, hogy a hamis szövetségesek eme söpredéke a kereszténység érdekében folytatott harcban nemcsak hasznavehetetlen, hanem többnyire akadály is és majdnem mindig az ellenséghez húz. Ha valamely katolikus társulat ilyen nyűgöt kénytelen viselni, ez maga is elég arra, hogy a társulat minden szabad mozgását lehetetlenné tegye. Az ilyen társulat valóságos tétlenségre van kárhoztatva, ami az erőslelkűek férfias erélyét is elsorvasztja, a bátrabbakat elkedvetleníti, az igaz hívőket folytonos bizalmatlanságban és nyugtalanságban tartja. Ezek mind nem alaptalan félelemmel tekintenek az ilyen vendégekre, akik bizonyos tekintetben inkább az ellenséggel tartanak. Ugyebár szomorú állapot az, amidőn egy katolikus társulat a nyílt és határozott ellenségen kívül, belső ellenségek ellen is kénytelen harcolni, vagy legalább erejének egy részét ezeknek fékentartására pazarolni?
Jól írta erre vonatkozólag a Civiltá Cattolica, hogy „a katolikus társulatok, ha eme óvszabályt figyelmen kívül hagyják, nemcsak azon veszedelembe jutnak, hogy botrányos belviszályok színhelyeivé lesznek, de azonfölül mind saját romlásukra, mind a vallás ügyének nagy kárára az igaz elvektől is eltávolodnak."
Fejezzük be e fejezetet ugyancsak a Civiltá Cattolica-nak más helyen írt, döntő s minden katolikusra nézve kétségkívül nagytekintélyű szavaival:
„A katolikus társulatoknak egyértelműleg s a legnagyobb szorgossággal nemcsak azokat kell kizárniuk kebelükből, akik a liberális elveket nyíltan vallják, hanem azokat is, akik ama csalódásban élvén, hogy a liberalizmus a katolicizmussal összeegyeztethető, liberális katolikusok néven ismeretesek."

38. Szükséges-e minden egyes adott esetben az Egyházhoz s a főpásztorokhoz fordulnunk, hogy megtudjuk, vajon ez és ez a könyv, vagy ez és ez a személy mint liberális elvetendő- és megtámadandó-e?

Az eddig előadott elvek, fogja valaki mondani, a gyakorlati élet terén egy nagy nehézségbe ütköznek. Ön ugyanis lelkünkre kötötte, hogy a liberális személyektől és iratoktól s ezek legtávolabbi befolyásától úgy óvakodjunk, mint valami ragálytól. De hát ki merészel valamely iratot vagy személyt önkényesen liberálisnak minősíteni, ha a tanító Egyház erre vonatkozólag döntő ítéletet még nem hozott?
Íme, a liberálisok és a liberális katolikusok aggálya vagy még inkább csipkelődő ellenvetése, amelyet néhány év óta nagyon szeretnek fölvetni. Új elmélet ez az Isten Egyházában; s legnagyobb meglepetésünkre olyan emberek is támogatják, akikről soha sem hittük volna, hogy ennyire eltévelyeghetnének! Az ördög és az ő követői annyira szeretik ez elméletet, hogy valahányszor egy jó katolikus őket megtámadja és leleplezi, legott ezen elmélethez folyamodnak s ennek védbástyája mögül a fedés előkelő hangján azt kérdezik: „És kicsoda Ön, hogy engem és az én lapomat liberálisnak merészeli nyilvánítani? Ki tette Önt tanítóvá Izraelben, hogy ítéljen afölött, ki a jó katolikus és ki nem az? Öntől kell kérni a katolicizmus pátensét?" Ez utolsó kifejezés, amint mondják, különösen szerencsés, s nincs liberális színezetű katolikus, aki ha kényes körülmények közé kerül és zavarba jut, ez utolsó eszközt meg nem ragadná. Lássuk tehát, miben áll a dolog, s vajon a liberális katolikusok teológiája e pontra nézve az igazságot tanítja-e? Mindenekelőtt állítsuk föl egész világosan a kérdést:
Be kell-e mindig várnunk a tanító egyháznak konkrét ítéletét, hogy valamely személyt vagy iratot liberálisnak nyilváníthassunk?
Határozottan azt feleljük, hogy nem. Ha a szóban forgó liberális okoskodás igaz volna, akkor ezzel a gyakorlati téren az összes kárhoztatásokat meg lehetne hiúsítani, amelyeket az Egyház a könyvek és a személyek ellen hozott.
A legfőbb tanítói tekintély jogilag és tényleg — de jure et de facto — egyedül az Egyházat illeti meg; e legfőbb tekintély, amelynek megszemélyesítője a pápa, egyedül képes döntőleg, s végérvényesen ítélni az elvont tanok, valamint afölött, vajon ezen és ezen könyv eme tanokat tényleg tartalmazza, vagy pedig ezen és ezen személy eme tanokat valóban tanítja-e? Ez nem olyan csalhatatlanság, mint amely a törvényes fikció alapján a világi legfőbb bíróságoknak lehet tulajdonítani, hanem tényleges és valóságos csalhatatlanság, mely a Szentlélek szünet nélküli segítségének köszönhető s az Üdvözítő ünnepélyes ígéretében bírja biztosítékát. E csalhatatlanság a dogmára és a dogmatikus tényekre vonatkozik, elég nagy kiterjedésű tehát arra nézve, hogy bármely hitbeli kérdést végérvényesen eldöntsön.
Mindez az utolsó és döntő, ünnepélyes és nem fellebbezhető, szóval végérvényes ítéletre vonatkozik, de nem zárja ki a hívek tájékoztatására és felvilágosítására irányuló más, nem ilyen tekintélyes, de mégis tiszteletben tartandó ítéleteket, amelyeket szintén nem szabad megvetni, s amelyek a keresztényt sokszor lelkiismeretében is kötelezhetik. Ezen ítéletek, amelyeknek fokozatait az olvasó különös figyelmébe ajánljuk, a következők:

1. A püspökök ítéletei egyházmegyéikben. Minden püspök a saját egyházmegyéjében ítél a hirdetett tanok fölött, meghatározza, mi jó, mi nem jó, mi igaz, mi nem igaz, s melyik könyv micsoda tant tartalmaz. A püspök ítélete nem csalhatatlan ugyan, de azért a legnagyobb tisztelet illeti meg, sőt lelkiismeretben is kötelező, ha csak valamely más, már előzetesen kihirdetett tannal szembeszökő módon nem ellenkezik, vagy valamely felsőbb tekintély nem kárhoztatja.

2. A plébánosok ítéletei plébániáikban.
Ezen tanítói tekintély alá van ugyan rendelve az előbbinek, de szűkebb hatáskörben hasonló jogoknak örvend. A plébános pásztor, s mint ilyen megkülönböztetheti, de meg is kell különböztetnie a jó legelőket a rosszaktól. Az ő nyilatkozata sem csalhatatlan, de az előző pontban említett föltételek mellett teljes tisztelet illeti meg.

3. A gyóntató atyák ítéletei.
Tudományukra és ismereteikre támaszkodva a gyóntató atyák is megmondhatják, de meg is kell mondaniuk gyónóiknak valamely kérdéses tanra vagy könyvre vonatkozó nézetüket; az erkölcstan és a bölcselet szabályai szerint megítélhetik a veszélyt, amelyet gyónóikra nézve ezen és ezen könyv, vagy ilyen és olyan társaság rejthet, sőt hatalmukban áll gyónóiknak az ilyen könyv olvasását vagy az ilyen társaság látogatását megtiltaniuk. A gyóntató atyáknak is van tehát bizonyos joguk a tanokra és személyekre vonatkozólag ítéletet mondani.

4. A laikus hívők által megkérdezett teológusok ítéletei.
„Peritis in arte credendum", tartja a filozófia: „Ami valakinek hivatásához tartozik, arra nézve hinni kell neki." Itt sincsen csalhatatlanságról szó, hanem csakis illetékességről a hivatáshoz tartozó kérdések megoldására. Az Egyház az akadémiai fokokra emelt teológusoknak bizonyos jogot ad arra, hogy a híveknek a szent tudományokat s azoknak gyakorlati alkalmazását magyarázzák. Ezen joguknál fogva írnak teológiai könyveket s tudományukhoz és tehetségükhöz képest megbírálják és megítélik azt, amit mások írtak. Nincs kétség benne, hogy bizonyos tudományos tekintéllyel bírnak a hirdetett tanok, valamint annak megítélésében, vajon ez és ez a könyv, vagy ez és ez a személy az igaz tant tartalmazza illetve tanítja-e? Innét van, hogy ilyen egyszerű teológusok bírálják a püspök parancsából a kiadandó könyveket s jót állanak azok igazhitűségéért. E teológusok nem csalhatatlanok, de az ő nézeteik a mindennapi esetekben a hívek első tájékoztatására szolgálnak s mindaddig érvényesek, amíg valamely fensőbb hatóság azokat meg nem dönti.

5. A kellően felvilágosított emberi ész ítélete.
Igen, kedves olvasó, az emberi ész is locus theologicus (miként a theológiában mondják), vagyis tudományos tényező (kritérium) a vallás dolgaiban. A hit uralja az észt, ez utóbbi amannak mindenben alá van rendelve; de tévedés volna azt hinni, hogy az ész maga semmit sem tehet, s hogy az Isten által az emberi értelemben meggyújtott kis lángocska semmi fényt sem áraszt, bár nem oly erősen világít, mint a kinyilatkoztatás isteni lángja. Szabad tehát, sőt sok esetben kötelessége is a hívőnek afölött, amit hisz, okoskodni, abból következtetéseket levonni, a gyakorlati életre alkalmazni, azzal egybevetni és összehasonlítani. S ekként a közönséges hívő is mindjárt első tekintetre észreveheti valamely új tannak hamis voltát, mihelyt azt látja, hogy az valamely egészen biztos tannal ellenkezik; s ha ez ellentmondás szembeszökő, ki is kelhet a hamis tan ellen s kárhoztathatja a könyvet, amely azt tartalmazza; ex cathedra ugyan nem határozhatja meg a hamis tant, de teljes szabadságában áll azt rossznak tartani, mások tájékoztatása végett ilyennek föltüntetni, az első vészkiáltást, az első lövéseket megtenni. Mindezt a hívők megtehetik s az Egyház jóváhagyásával minden időben meg is tették. Ezáltal a laikus hívő nem tolja föl magát a nyáj pásztorául, de meg bojtárul sem, hanem egyszerűen csak azt a szolgálatot teszi, amit a nyájőrző kutya, amidőn ugatásával figyelmeztet a veszélyre. Oportet adlatrare canes, vagyis a kutyáknak ugatniuk kell, jegyzé meg nagyon helyesen ide vonatkozólag egy nagy s a spanyol történet legszebb korába illő spanyol püspök.

Így fogják föl a dolgot a legbuzgóbb főpapok is, amidőn számtalan alkalommal arra intik híveiket, hogy a gonosz hírlapok és a gonosz könyvek olvasásától tartózkodjanak, anélkül, hogy ezeket közelebbről megjelölnék; meg vannak ugyanis győződve, hogy a hívő a hit által megvilágított józan eszével s az e tárgyra vonatkozó már ismert elvek segélyével meg tudja különböztetni a jó hírlapokat s a jó könyveket a rosszaktól.
S azután az Index sem tartalmazza valamennyi tiltott könyvnek címét, hanem e gyűjtemény elején ott vannak az általános szabályok, amelyek segítségével a jó katolikus sok olyan könyvnek vagy hírlapnak gonoszságát fölismerheti, amelyek az Indexben nem fordulnak elő.
Nézzük a dolgot más, általánosabb szempontból. Mire valók volnának a hit- és erkölcstani szabályok, ha az egyszerű hívő azokat minden egyes esetre önmaga nem alkalmazhatná, hanem mindig a pápát vagy a püspököt kellene előbb megkérdeznie? Az erkölcsi élet terén az általános szabályt, vagyis a törvényt minden egyes ember a lelkiismeretének sugallata (dictamen practicum) szerint alkalmazza az egyes esetekre, oly fönntartással azonban, hogy ha a törvény alkalmazásában tévedne, az útbaigazítást elfogadja: éppen így a hit dolgaiban is az általános törvény. Az Egyház csalhatatlan tekintélye minden egyes embernek meghagyja a jogot, hogy az általános szabályokat az egyes esetekre önmaga alkalmazza, úgy azonban, hogy ha az ember ez alkalmazásában téved, a hibát legott jóvátenni, a tévedést visszavonni tartozik. Azt kívánni, hogy a hit általános szabályát minden órában, minden pillanatban, minden egyes esetre maga az első tekintély alkalmazza, annyi, mint amaz általános szabályt meghiúsítani, nevetségessé és lehetetlenné tenni. Bizonyos durva és ördögi janzenizmus rejlik ebben, hasonló az yperni szerencsétlen püspök tanítványaiéhoz, akik a szentségek fölvételére oly előkészültséget kívántak, amely azok fölvételét az emberekre nézve, akiknek pedig lelki javára rendeltettek, teljesen lehetetlenné tette. A törvényesség köpenyébe burkolt szigor, melyet mai ellenfeleink hirdetnek, éppen olyan esztelen, mint azon aszkétikus szigor, amelyet annak idejében a Port-Royalban hirdettek; de amannak még sokkal rosszabb és szerencsétlenebb következményei volnának. S ha talán ezt kétségbe vonnád, vedd figyelembe a következő dolgot. A szóban levő pontra nézve legszigorúbbak a liberális iskola legbuzgóbb hívei. Miként fejtsük meg ezen látszólagos ellentmondást? Nagyon egyszerűen: csak arra kell gondolnunk, hogy a liberalizmusra nézve semmi sem kívánatosabb, mint az, hogy leghatározottabb ellenfeleink tollát és száját ezen törvényesnek látszó szájkosárral beköthesse. Az volna ám csak a diadal, ha azon ürügy alatt, hogy az Egyházban a pápán és a püspökökön kívül senkinek sem áll jogában szavát fölemelni, hallgatásra kényszeríthetnének olyan férfiakat, akik mint egy de Maistre, Montalembert, Windhorst, Valdogamas, Veuillot, Villoslada, Aparisi, Tejado, Orti y Lara, Nocedal és annyi más jeles világi férfiú a keresztény társadalomban Isten irgalmából mindig tündököltek és a világ végéig soha hiányozni nem fognak. Ezt szeretné a liberalizmus, sőt mi több, azt óhajtja, hogy az ő kedvéért maga az Egyház fegyverezze le legkitűnőbb harcosait.

39. Mit tartsunk a „laicizmus" nevű félelmetes szektáról, amely, mint némelyek mondják, oly nagy pusztítást visz végbe Spanyolországban?

Itt az ideje, hogy a „Laicizmus''-ról, ezen, mint mondják, félelmetes szektáról is beszéljünk, amely az utóbbi időben, amidőn minden más teológiai kérdés háttérbe szoríttatott, a közfigyelmet oly nagy mértékben magára vonta.
Valami irtózatos szörnyetegnek kell ennek lennie, hogy oly nagy lármával törtek ellene még olyan emberek is, akik különben nem igen szeretik a vallási vitákat s nem igen hajlandók az Egyház dicsőségéért harcra kelni. A laicizmus a legújabb kornak ama különös eretneksége, amely mindazoknak gyűlöletét magára vonta, akik Krisztus Urunkat gyűlölik. Különös egy jelenség; valahányszor egy világi vagy egyházi férfiú a laicizmus ellen kikelt, a szabadkőműves táborban legott tapsviharral fogadták s valóságos dicsfénnyel övezték körül. Ez oly tény, amelyet senki sem tagadhat, mert hisz mindnyájunk szeme láttára történt; s e tapasztalat már maga is elegendő arra, hogy a szóban lévő kérdéssel mindjárt első tekintetre tisztába jöjjünk.

Azok, akik olyan dühhel kikeltek ellene, vettek maguknak annyi fáradtságot, hogy azt többé-kevésbé illetéktelen tanszékeikről kárhoztassák, de semmi gondjuk nem volt arra, hogy azt közelebbről meghatározzák. Miután mi vele évek óta hol nyilvánosan, hol magánúton érintkezésben állunk, megkíséreljük ellenfeleit a zavarból kiszabadítani, s hogy gyalázkodásaikban valami alapra támaszkodhassanak, a laicizmust közelebbről meghatározni.

1. A világi elemnek állítólag túlságos beavatkozását a személyek és tanok megítélésébe.
2. A világi elemnek állítólag túlságos beavatkozását a kat. egyletek vezetésébe és szervezésébe.
3. A világi elem bizonyos részének állítólagos dacolását a püspöki tekintéllyel.

Íme, ez a három pont az, amit néhány év óta a laicisták szemére hánynak. Fölösleges említenünk, hogy e három pontot, amelyeket most mi először fejeztünk ki ily világosan, nagyszavú ellenfeleink az ő vad és fárasztó beszédjeikben soha tisztán meg nem jelölték. Sajátságos vitatkozási törvényeik sem a vádpontok részletezését, sem az eszmék szabatos kifejezését nem követelik. Torokszakadtukból azt kiabálják „Szakadárság! Szakadárság! Szekta! Szekta! Lázadás! Lázadás!" — Hangsúlyozzák és sürgetik a püspöki tekintély kiváltságait és előjogait; tudós írók állításaival és az egyházjog cikkelyeivel e tekintélyre vonatkozólag oly igazságokat védelmeznek, amelyeket senki sem tagad, de a vita voltaképpeni tárgya felé még csak távolról sem közelednek, a legsúlyosabb vádak igazolására semmiféle bizonyítékokat föl nem hoznak, megfeledkezvén arról, hogy miden be nem bizonyított vád szemtelen rágalmazás. Mennyi ismeretet, menynyi teológiai tudományt, mennyi kánonjogi fellengző okoskodást, mennyi szónoki lelkesedést pazaroltak annak bizonyítgatására, hogy a katolikus ügynek legbuzgóbb védelmezői ez ügy legnagyobb ellenségei, hogy a laicizmusnak szerzői és hívei nem mások, mint éppen azok, akiket szüntelen klerikalizmussal vádolnak, s végül hogy azok, akik a püspöki joghatóság keretén belül a püspöki tekintély iránt mindig a legnagyobb tisztelettel és engedelmességgel viseltetnek, azok a püspöki tanítói tekintélytől magukat függetleníteni akarják.
A jogtalanul laicizmusnak nevezett jelenségnek engesztelhetetlen ellenségei készakarva megfeledkeznek az imént hangsúlyozott föltételről: a püspöki joghatóság keretén belül. Léptennyomon idézik és magyarázzák a Cum multa pápai körlevelet, s úgy látszik, még mindig nem olvasták ki belőle e néhány szót; holott pedig éppen eme néhány szóban van kifejezve a körlevél leglényegesebb tartalmának természetes és kellő magyarázata. És csakugyan mindama forradalmi vádak, amelyeket bizonyos társulatok és folyóiratok ellen intéznek, teljesen igazolva volnának, ha a vádlók be tudnák bizonyítani (ez azonban soha sem történt s nem is fog történni), hogy eme társulatok és lapok amellett, hogy a szerencsétlen katolikus-liberális unióban, amelybe őket kánonilag beerőszakolni akarták, résztvenni vonakodnak, vallási elöljáróiknak olyan dolgokban, amelyek ezeknek joghatóságához tartoznak, valaha nem engedelmeskedtek.
A laicizmus fölfedezőinek és üldözőinek lángesze ennek földerítésével foglalkozhatnék, ez szorgalmuknak és munkásságuknak megfelelő feladat volna, legalább jól megnyúlhatnának fogaik, mire megoldhatnák. De hát az antilaicistáknak ez nem jutott eszükbe. Az ő logikai kézikönyvük nem ismeri ama észbeli tévedést, amelyet a bölcselők mutatio elenchi (vagyis hamis cáfolat) név alatt ismernek, s amelynek következtében az antilaicisták — hogy más találóbb, de kevésbé irodalmi kifejezéssel ne éljünk — mindig extra chorum énekelnek.
De hát különös laicizmus is az, amely kivált Spanyolországban s nevezetesen Katalóniában minden katolikus, vagy mint nevezni szeretik, ultramontán vállalat és egylet élén áll, amely a pápa szavára zarándoklatokat szervez, amely pápa javára ezernyi aláírást gyűjt, amely a pápa segélyezésére egymásután küldi Rómába az alamizsnát, amely mindig a püspökökkel tart s az istentelenség ellen folytatott harcban minden parancsszavukat végrehajtja, amely a laikus és protestáns iskolákkal szemben katolikus iskolákat alapít és fönntart, s amely egyszóval az akadémiákon, a templomban, a sajtó terén a hit és a Szentszék legbuzgóbb védseregét képezi! Valóban ritka és tüneményszerű dolog ez a laicizmus, amelynek barátai és sugalmazói éppen a legpéldásabb papok, amelynek fő tűzhelyei éppen a legbuzgóbb szerzetesek házai, amely egy pár év alatt a Szentatya részéről több áldásban és kitüntetésben részesült, mint bármely más társulat félszázadon át, s amely magán viseli Krisztus szolgáinak leghitelesebb jegyét, amennyiben a keresztény név leghatározottabb ellenségei oly gyűlölettel nézik s oly dühvel üldözik. Nem hasonlít-e ezen laicizmus minden tekintetben a legtisztább katolicizmushoz?
Egyébként ez a laicizmus, amint azt az imént lefestettük, nem is létezik; ami létezik, az egy kis csapat katolikus világi ember, akik azonban fölérnek egy egész hadsereggel s a katolikusliberális szektát mód nélkül feszélyezik, amelynek tehát elégséges oka van arra, hogy ezen laicistákat gyűlölje.

De hát a világi katolikusoknak semmi közük sem volna a vallási és egyházi ügyekhez? Sőt ellenkezőleg.

1. A világi katolikusnak mindig szabad volt, ma is szabad, sőt a mai viszonyok között kötelessége is tevékeny részt venni a vallási vitában oly formán, hogy a kat. tanokat előadja és fejtegeti s ezen szempontból a megjelent könyveket és íróikat bírálat alá veszi, s gyanús arcokról az álarcot lerántja s nyilait az Egyház által megjelölt céltáblába röpíti. Ezen céltábla napjainkban az újkor tévtana, a liberalizmus, s ennek szerencsétlen gyermeke, bűntársa és palástolója, a liberális katolicizmus, amely ellen, miként a Szentszék száz alkalommal is kijelentette, minden jó katolikusnak, tehát a világiaknak is szüntelen harcolniuk kell.

2. A világi hívőnek jogában állott és jogában áll ma is bármely katolikus vállalatot, egyletet alapítani, szervezni, igazgatni anélkül, hogy e tekintetben az egyházi jogon kívül más vezérelveket szem előtt tartania, vagy más megszorításokat figyelembe vennie kellene. Hány nagy szentje van az Isten Egyházának, akik mint egyszerű világi hívők minden rendbeli nagyszerű intézményt, sőt szerzetesrendeket is alapítottak! Példa rá Assisi Szent Ferenc, aki — essenek bámulatba az antilaicisták — sem áldozópap, sem szerpap nem volt, hanem csak egyszerű világi hívő, amidőn világra szóló rendjét megalapította. Mennyivel inkább szabad a világi katolikusoknak egy kat. lapot, akadémiát, egyletet vagy kaszinót alapítaniuk, anélkül, hogy e tekintetben más szabályokat kellene szemük előtt tartaniuk, mint azokat, amelyeket nem valamely nevezetes ember, hanem a kanonikus bölcs törvényhozás megállapított, amelynek — kezdve az Egyház legelső fejedelmeitől egészen a legegyszerűbb világi hívőig — mindenki alá van vetve s mindenki engedelmeskedni tartozik.

3. Ha valamely lap, egylet vagy egyes ember a szabad kérdéseket saját fölfogása szerint oldja meg, ez magában véve sem nem lázongás, sem nem engedetlenség. És e tekintetben, bár mi a dolgot valami különösnek nem tartjuk, mégis megjegyzésre méltó, hogy nekünk katolikusoknak kell a liberálisokat a valódi keresztény szabadság törvényeire nézve kitanítanunk s nekik megmagyaráznunk, hogy a hiten alapuló nemes meghódolás és a csúszó-mászó aljas szolgaiság nagyban különböznek egymástól. A szabad véleményeket, még ha azokat hasznosabbaknak és biztosabbaknak is tartanák, sem a gyóntató gyónójára, sem a plébános híveire, sem a püspök alattvalóira rá nem tukmálhatja. Nagyon jó volna, ha bölcs ellenfeleink erre nézve Bouix-t vagy legalább Larraga-t elolvasnák. Vannak tehát bizonyos ellenszegülések, amelyeket sem bűnül, sem vétkül, de még hibául sem lehet felróni s annál kevésbé eretnekségnek, szakadárságnak vagy hitetlenségnek minősíteni. Ezek olyan ellenszegülések, melyeket az Egyház is jóváhagy s ennélfogva senki sem kárhoztathat. Ezen ellenszegülések bizonyos esetekben nemcsak meg vannak engedve, de ajánlatosak is, sőt néha nemcsak ajánlatosak, de lelkiismeretileg kötelezők is; ilyen volna például az az eset, ha egy följebbvaló alattvalóját jó- vagy rosszhiszeműleg, jó vagy rossz szándékkal arra akarná kényszeríteni, hogy oly nyilatkozatot írjon alá, oly állást foglaljon el, oly szövetkezésre lépjen, amely nyíltan a tévtannak kedvez, amely Jézus Krisztus ellenségeire nézve kívánatos, amelyet ők szerveznek és magasztalnak. Ezen esetben a jó katolikusnak határozottan és szilárdan ellenszegülnie s inkább meg kell halnia, sem hogy engedjen.

Íme, ez az, amit az annyira vitás kérdésre, a laicizmusra vonatkozólag mondanunk kellett, amelyet, ha kellő világításba helyezünk, s csak néminemű ismereteink is vannak felőle, nem is lehet kérdésnek neveznünk. Ha a liberális katolicizmus vezérférfiainak teológiája, amelyet a laicizmusra nézve összeállítottak, érvényes és kötelező volna, akkor az ördögnek nem sok tennivalója maradna, hogy a helyzet urává lehessen, mert hisz akkor mi saját kezeinkkel egyengetnők neki az utat. Nincs biztosabb mód a katolikus-laikus mozgalom megakadályozására, mint ha oly föltételeket szabnak neki, amelyek miatt erkölcsileg kivihetetlenné válik. Szóval, miként már egyszer mondottuk, az antilaicizmus nem egyéb, mint valóságos janzenizmus, amelyről azonban az álarc szerencsére immár le van rántva.

40.Mi célszerűbb: a katolikus tanokat elméletileg — in abstracto —, vagy pedig gyakorlatilag az azokat személyesítő szövetkezet vagy párt által védelmezni a liberalizmus ellen.

Mi ér többet: a katolikus tanokat elméletileg vagy pedig az azokat hirdető és valló párt által védelmezni a liberalizmus ellen?
E kérdést ezerszer feltették már, de bizonyára soha oly nyíltsággal, mint ahogy azt mi jelenleg tenni bátorkodunk. Az eszméknek — még a valóban őszinte katolikusokban is — összezavarása a politikai téren csakúgy, mint azon kívül, számos egyesülési kísérletnek adott létet, amely kísérletek egyesek részéről kétségkívül jó szándékkal tétettek, de más oldalon csak cselszövő és álnok fondorlatok palástolására szolgáltak.
Állítsuk föl még egyszer egész őszintén s világosan a kérdést: „Célszerűbb-e az antiliberális tanokat in abstracto, mint in concreto, vagyis az azokat megszemélyesítő, nyíltan és határozottan antiliberális párt által védelmezni?"
Bajtársaink egyik jó része, az t. i., amely (bár soha el nem éri) a politikában semleges akar maradni, az elméleti védelmet célszerűbbnek tartja. Mi azonban ezt határozottan tagadjuk; a mi véleményünk szerint a liberalizmus legyőzésére a legjobb, egyedül gyakorlati és eredményre vezető mód abban áll, hogy az antiliberális eszméket nem in abstracto, hanem in concreto, azaz nemcsak élőszóval és írásban, hanem egy határozottan antiliberális s akcióra kész pártban és párt által érvényesítsük.
Bizonyítsuk be ezen állításunkat.
Miről van itt a szó? Gyakorlati eszmék védelméről s azoknak a nyilvános és a társadalmi életre, a modern államok és az Egyház közötti viszonyra való alkalmazásáról. Ha tehát mindenekelőtt gyakorlati eredményeket kell elérni, e cél elérésére legjobb eszközök azok, amelyek leginkább gyakorlatiak. Már most a leggyakorlatibb eszköz és mód nem az, hogy a tanokat elméletileg védelmezzük, hanem az, hogy azokat, akik ezen tanokat a gyakorlati élet talajába átültetni iparkodnak, segítsük és támogassuk, azokat pedig, akik ama tanoknak diadalát ugyancsak a gyakorlati élet terén akadályozzák, üldözzük, diszkreditáljuk, s amennyire lehetséges, tehetetlenségre kárhoztassuk.
Nem szívlelhetjük azt a bizonyos misztikus és költői idealizmust, amely legföljebb az igazságnak megbámulására vezet, ha ugyan erre is vezet. Az Egyházat szintúgy, mint az Istent in spiritu et veritate (lélekben és igazságban), cogitatione, verbo et opere (gondolattal, szóval és cselekedettel) kell szolgálni. A probléma, amely a mai világot izgalomban tartja, gyakorlati e szó legdurvább értelmében. E problémát nem okoskodásokkal, hanem cselekedetekkel kell megoldani: „a szeretet tényekben és nem szép érvekben nyilvánul" — tartja a közmondás. Nem a liberális csevegés forgatta föl a világot, hanem a liberalizmus eretnekeinek gyakorlati és hathatós működése. Nem a nyelv, hanem a kéz fosztotta meg az Úristent és az ő evangéliumát tizennyolcszázados uralmától, s éppen azért nem is nyelvvel, hanem kézzel kell őt ismét trónjára emelni. Már mondottuk egyszer, hogy az eszmék nem a levegőben lógnak, önmaguktól nem járják be s nem gyújtják fel a világot. Az eszmék olyanok, mint a lőpor, mely csak akkor robban föl, ha valaki égő gyútaggal érinti. A pusztán elméleti eretnekségek nem sok bajt okoztak az Egyháznak; s többet használt a tévtannak a kardot rántó kar, mint a hamis következtetéseket jegyző toll. Az arianizmusból semmi sem lett volna, ha az ariánus császárok nem támogatják; a protestantizmusból semmi sem lett volna, ha a német fejedelmek, akik V Károly igáját lerázni akarták, nem kedveznek neki; az anglikanizmusból semmi sem lett volna, ha a VIII. Henrik által a káptalanok és a kolostorok javaival megnyert angol lordok nem buzgólkodnak mellette. A toll ellenében toll, a nyelv ellenében nyelv, — de még inkább a munka ellenében munka, az akció ellenében akció, a párt ellenében párt, a politika ellenében politika, sőt bizonyos esetekben a kard ellen kard.
Így oldódtak meg az égető kérdések mindig, s így fognak megoldódni ezután is. Az Úristen a hit védelmére rendszerint nem szokott csodákat művelni, ezt csak a hit megalapításánál tette. Ha a hit valamely népben egyszer gyökeret vert, azt akarja, hogy emberi módon, emberi eszközökkel oltalmazzák és őrizzék.
A katolikus párt, vagy bárminek is nevezzük különben, ma már valódi életszükség. E párt által érvényre jut a katolikus erő, a jó katolikusok tömörülnek s az Egyház védelmében oly téren fejtenek ki tevékenységet, ahová az egyházi hierarchia sokszor le nem szállhat. S ki merné a katolikusokat kárhoztatni, ha önmagukhoz méltó és igazságos módon és eszközökkel katolikus politikát, katolikus törvényhozást, katolikus kormányt iparkodnak létesíteni? Vajon az Egyház a középkorban nem áldotta-e meg a keresztesek kardját s napjainkban a pápa zuavok szuronyait? Nem adta-e oda nekik saját zászlaját? S nem díszítette-e föl mellüket saját jelvényeivel? Ha Sz. Bernát nem elégedett meg azzal, hogy a keresztes hadak ügyében buzdító és lelkesítő beszédeket tartson, hanem ő maga is katonákat toborzott s Palesztinába küldött, vajon mi kifogásolni való van abban, ha egy katolikus párt a manapság is szükségessé vált keresztes hadjáratokban, a hírlapirodalom, az egyletek, a választások, a nyilvános tüntetések keresztes hadjárataiban részt vesz mindaddig, amíg el nem érkezik a történelmi óra, amelyben Isten fogoly népének felszabadítására egy új Konstantint vagy egy második Nagy Károlyt föl nem támaszt.
Nem kételkedünk benne, hogy a liberális szekta előtt ezen igazságok úgy tűnnek, mint megannyi káromkodás. Eggyel több ok arra, hogy mi ez igazságokat a legbiztosabb és a mai kornak leginkább megfelelő vezérelveknek tekintsük.

41. Van-e abban túlzás, ha mi csakis azon pártot tekintjük valódi katolikus pártnak, amely minden törekvésében antiliberális?

Mindaz, amit eddig mondottál, teljesen meggyőzött engemet — kiáltja majd valaki azon testvéreink közül, akik, midőn politikáról vagy pártról van szó, mód nélkül aggódnak és félénkek szoktak lenni —, de hát milyennek kell lennie azon pártnak, amelyben a jó katolikus részt vehet, hogy — amint mondod — hitét a liberalizmus ellenében in concreto, vagyis gyakorlatilag megvédje? A párt szelleme nagyon könnyen tévútra vezetheti annyira, hogy akaratlanul is inkább a vallást valamely határozott politikai ügy érdekében, mint a politikát a vallás érdekében óhajtja majd fölhasználni.
Íme, kedves olvasó, a nehézség a maga teljes mivoltában, amint azt igen sokan fölvetni szokták. Szerencsénkre nem sok fáradságunkba fog kerülni ezt szétoszlatni, habár nem kevesen vannak bajtársaink között, akik ezen nehézség hallatára legott meghökkennek és elnémulnak.
Mi anélkül, hogy helytálló, alapos cáfolattól tartanunk kellene, azt állítjuk, hogy a liberalizmus elleni küzdelemben a legokosabb és leginkább célravezető mód azon párthoz csatlakozni, amely elveire és törekvéseire nézve a legnagyobb mértékben antiliberális.
Ez ám azután az igazság!
Jól van, de mégis csak igazság. S ki tehet róla, hogy bizonyos emberekkel szemben a bölcselet legszembeszökőbb igazságait is a legnaivabb alakba kell önteni? Nem, nem pártszellem, hanem az igazság szelleme vezérel bennünket, amidőn azt mondjuk, hogy a liberalizmus ellen csakis a határozottan és igazán katolikus párt harcolhat eredménnyel és hathatósan, s következőleg, hogy csakis antiliberális párt lehet valóban katolikus párt.
E kettős állítást természetesen sehogy sem képesek megemészteni azok, akiknek gyomrát a különféle kevert ételek (mestizas) immár elrontották; de azért ez állítás igazság marad. A katolicizmus és a liberalizmus két homlokegyenest ellenkező tan- és működési rendszer; ezt előző fejezeteink folyamán, úgy hisszük, eléggé kiderítettük. Következőleg, kerüljön bármibe, s bármily nehezére is essék valakinek, el kell ismerni azt, hogy az ember nem lehet igaz katolikus, ha szívvel-lélekkel nem antiliberális. E két dolog számtanilag egy. Az emberek és a pártok (a tévedésnek és a jóhiszeműségnek egy pár esetétől eltekintve) tanaikra és elveikre nézve csak annyiban katolikusok, amennyiben semmiféle antikatolikus nézetet nem vallanak; márpedig nyilvánvaló dolog, hogy mihelyt öntudatosan valamely liberális tant akár részben, akár teljesen elfogadnának, ezáltal automatikusan antikatolikus nézetet vallanának. Azt mondani tehát: ezen liberális párt, ezen liberális ember nem katolikus, ez éppen olyan igaz tétel, mint ha valaki azt mondja: ami fehér, az nem fekete, vagy ami vörös, az nem kék. Mi itt egyszerűen csak az ellentmondás elvét alkalmazzuk. Nequit idem simul esse et non esse. (Lehetetlen, hogy egy és ugyanaz egyszerre létezzen és ne létezzen.) Álljon tehát elő a legokosabb liberális ember és mondja, létezik-e matematikai tétel, amely evidensebb volna, mint e következő: „Valóban katolikus párt csakis ez lehet, amely minden tekintetben antiliberális."
Nincsen tehát más katolikus párt, amelybe a jó katolikusok beléphetnek, mint csak az, amely határozottan antiliberális elveket vall, hirdet és követ. Minden más párt, legyen az még oly tisztességes és konzervatív, biztosítson bármilyen anyagi előnyt az országnak és esetlegesen magának a vallásnak is, mihelyst liberális elveken alapszik, liberális szellemben van szervezve s liberális cél felé tör, megszűnik katolikus párt lenni. Midőn ezt állítjuk, hivatkozunk arra, amit följebb mondottunk, t. i. hogy vannak a liberálisok között olyanok, akik elfogadják ugyan a liberalizmus elveit, de azok alkalmazását nem; s vannak ismét olyanok, akik anélkül, hogy a liberális elveket (legalább nyíltan) elfogadnák, inkább csak azok alkalmazását óhajtják. Újból és újból ismételjük tehát, hogy a liberális párt, legyen az akár csak az elvekben, akár pedig csak ezek alkalmazásában liberális, éppen úgy nem katolikus párt, miként a fehér nem fekete, a négyszög nem kör, a völgy nem hegy, és a sötétség nem világosság.
A forradalmi zsurnalizmus a világrendet fölforgatandó, amint vajmi különös filozófiát és irodalmat teremtett, éppen úgy nagyon sajátságos okoskodási és meggyőzési módszert gondolt ki, amely szerint nem mint egykor történt, a következményeket az elvekből vonják le, hanem a legelső benyomás hatására számítva a szónok vagy író csak úgy dobálódzik a szép hangzású frázisokkal, s ahelyett, hogy mind saját eszét, mind másokét is a jól levezetett érvelés nyugodt és tiszta fényével megvilágítaná és vezérelné, a tüzes próba vulkanikus füst- és tűzgomolyával egészen elvakítja.
Ezen zsurnalizmus, nincs kétség benne, meg fog botránkozni azon, ha látja, hogy mi oly pártoktól is megtagadjuk a katolikus címet, amelyeknek képviselői a nyilvánosság előtt viaszgyertyával kezükben vesznek részt körmeneteinken, vagy amelyeknek lapjai a Nagyhéten bús elégiákat közölnek a golgotai vértanú (valóságos progresszista király) emlékére, vagy Karácsony napján pásztordalokat zengenek a betlehemi kisded ünneplésére, s amelyeknek tagjai ezek alapján máris azt hiszik, hogy ők a katolikus politikának éppen olyan képviselői, mint Cisneros, vagy ami nagy I. Izabellánk. De hát botránkozzanak meg, vagy sem, mi kijelentjük, hogy ők olyan katolikusok, amilyen lutheránusok vagy szabadkőművesek voltak Cisneros és Izabella.
Minden dolog az, ami, és semmi több. A legcsalékonyabb látszat sem képes jóvátenni azt, ami lényegileg rossz. Beszéljen bár a liberális ember katolikus módon, viselkedjék bár külsőleg úgy, mint katolikus: azért mégis csak liberális és nem katolikus. Az ilyen ember a legjobb esetben szégyenlős liberális, aki a katolikusoknak nyelvét, szokásait és viselkedését utánozza.

42. A „Revista popular" sokak által félre- vagy rosszul értett jelszavának rövid és világos magyarázata.

Mennyire megcáfolod önmagad, fogja valaki mondani, eme többek által dogmatikusnak tartott s általad is oly sokszor füleinkbe kiáltott jelszót: „Semmit, még egy gondolatot sem, a politikáért. Mindent, egészen az utolsó leheletig a vallásért!"
E jelszó, kedves barátom, nagyon is helyén van a Revista Popular homlokzatán, s anélkül, hogy az eddig előadottakkal ellenkeznék, tökéletesen jellemzi az említett népszerű szemlét.
Magyarázata nagyon egyszerű, s a népszerűsítő propaganda, nemkülönben az ezen szemlében kifejezést nyerő tiszta népérzék jellegéből önként folyik.
Lássuk hamarosan, miben áll a dolog. A politika és a vallás fensőbb, metafizikai fogalmuk szerint nem két különböző dolog, hanem az első a másikban foglaltatik, mint a rész az egészben, vagy hogy népszerűbb hasonlattal éljünk, mint az ág a fában. A politika, vagyis a népek kormányzásának művészete erkölcsi szempontból (s csakis erről lehet itt szó) tekintve nem egyéb, mint a vallás nagy elveinek alkalmazása a társadalomnak valódi célja felé való vezetésében.
Ebből a szempontból tekintve a politika vallás vagy a vallásnak egy része csakúgy, mint a kolostor kormányzása, vagy azon törvény, amely a házasélet, vagy a szülők és a gyermekek kölcsönös kötelességei fölött őrködik. Következőleg képtelenség azt mondani: „Semmit sem törődöm a politikával, hanem egyedül a vallással", képtelenség pedig azért, mert a politika a vallásnak egyik fontos része, mert a politika csak gyakorlati alkalmazása amaz elveknek és szabályoknak, amelyeket a vallás az összes emberi viszonyokra vonatkozólag tanít és hirdet.
Ámde a nép nem metafizikus, s ezért a népszerű iratokban a szavakat nem lehet azon szigorúan meghatározott értelemben használni, amelyben azokat a skolasztika használja.
Ha a nép számára író ember úgy írna, mint ahogy a metafizikus szokott írni, akkor azon körökben, amelyből az ő közönsége rendesen kikerül, nem értenék meg. Ha tehát meg akarja magát értetni, bizonyos szavakat oly értelemben kell használnia, amelyben azokat az egyszerű nép használja. Már most mit ért a nép politika alatt? Ilyen vagy olyan királyt, ilyen vagy olyan köztársasági elnököt, akinek a képét a pénzdarabon vagy a bélyegen látja; ilyen vagy olyan szellemű bukót, vagy éppen hatalomra kerülő minisztériumot; országgyűlési képviselőket, akik többségre és kisebbségre oszolva pártjuk érdekében hajbakapnak; főispánokat és polgármestereket, akik a választásokat kényükre befolyásolják; az adó ezer nemét, a katonákat, a hivatalnokokat, akiket fizetnie kell, stb., stb. Ezeket érti a nép a politika alatt, fensőbb és magasztosabb álláspontot nem ismer.
Ha tehát valaki azt mondja a népnek: „nem fogok nektek beszélni politikáról," ez annyit jelent, hogy azon alapból, amelyet neki nyújtanak, sohasem fogja megtudni, vajon köztársaság vagy monarchia van-e alakulóban; vajon ilyen vagy amolyan államférfiú vagy fejedelem viseli-e a kormánybotot vagy többé-kevésbé demokratizált koronát; vajon a rendeleteket, az adóemeléseket s egyéb sanyargatásokat ilyen vagy olyan, haladó vagy konzervatív minisztériumnak kell köszönnie; vajon László helyett Ábrahám lett-e a főispán; vajon zsidó vagy keresztény kapta-e meg a nagy trafikot. így fogja föl a nép azt, hogy valamely lap nem fog foglalkozni politikával (amin csakis azt érti, amit fönn jeleztünk), hanem kizárólag a vallással.
A szóban forgó folyóirat tehát, szerény véleményünk szerint, egészen helyesen jelölte meg programját, midőn mindjárt kezdetben e még ma is megtartott jelszót írta homlokára: „Semmit, még egy gondolatot sem a politikáért. Mindent, egészen az utolsó leheletig a vallásért." így értették ezt mindjárt kezdettől fogva mindazok, akik e folyóirat irányvonalát fölismerték, s valóban nem valami sok fejtörésükbe került, hogy ezt fölismerjék.
Egyébként e folyóiratnak mindjárt első számában meg volt magyarázva annak iránya. Az idézett jelszó értelmének úgy, amint azt mi az imént tettük, megmagyarázása után a Revista Popular így írt: „Semmi közünk a mulandó meghasonlásokhoz, amelyek honfitársainkat szétválasztják. Uralkodjék fölöttünk király vagy bármely jövevény, hozzák be bár az egységes vagy szövetségi köztársaságot; mi, szavunkra mondjuk, soha sem fogunk ellenkezni, csak katolikus jogainkat tartsák tiszteletben s ne sértsék hitbeli meggyőződésünket. Jegyezzétek meg jól, a változhatatlan, az örök, s az, ami a kicsinyes pártviszályok fölött áll, ez az, amit mi védelmezünk, ez az, aminek létünket szenteljük." S alább nagyobb világosság kedvéért, s hogy e kifejezést: „semmit a politikáért", a korlátoltabb elméjűek is teljesen megértsék, a cikkíró így folytatta: „Isten ments, hogy kritikai bonckés alá vegyük a jó lapokat, amelyek velünk együtt ugyanazon szent ügyet védelmezvén, az Európában és hazánkban annyira üldözött katolicizmus érdekeinek legnagyobb mértékben kedvező politikai eszmény megvalósítására törekszenek! Isten tudja, mennyire szeretjük, csodáljuk s lelkesedünk értük! A vallás és a jó erkölcsök védelme terén nagy érdemeik vannak; ők tapasztalatlan ifjúságunkban mestereink; az ő jótékony árnyékukban egy határozottan katolikus s harcra kész nemzedék fejlődött ki, amely bajainkban nem egyszer megvigasztal. Ezek a mi mintaképeink, s messziről bár, követjük áldott nyomdokaikat s a fénysugarakat, amelyekkel a legújabb kor történetét megvilágítják."
Így írt a Revista Popular 1881. január hó 1-én.
Nyugodjanak meg tehát az aggályosak, mai szavaink nem ellenkeznek akkori állításainkkal, s mit sem kell ez utóbbiakon változtatnunk, hogy a maiakkal összhangzásba hozzuk. Azon állítás, amely szerint semmit sem kell tenni a politikáért, és az, amely azt javasolja, hogy a vallást politikai téren politikai párt segítségével védjük a liberalizmus ellenében, két nővér, s annyira hasonló egymáshoz, hogy ikreknek nevezhetnők, amelyek egy és ugyanazon lélekből s ugyanazok szívből származnak.

43. Igen gyakorlati és figyelemre méltó észrevétel a látszólag különböző jellegre nézve, amelyet a liberalizmus a különböző országokban s ugyanazon ország különböző történeti időszakaiban feltüntetet.

A liberalizmus, amint már fentebb is megjegyeztük, gyakorlati és elvi eretnekség; s ezen fő jellemvonása megmagyaráz számos jelenséget, amelyeket ez átkos tévtan fejlődése közben a modern társadalomban létrehoz. E jelenségek közül az első a látszólag különféle alak, amelyben a liberalizmus az általa megmételyezett nemzetek mindegyikénél fellép, s ez, úgy látszik, igen alkalmas azon téves fogalomnak (részint jóhiszemű, részint gonosz szándékú) terjesztésére, hogy a liberalizmus nem egy, hanem sokféle. És valóban a liberalizmus, gyakorlati jellegének dacára, minden országban más és más alakot vesz fel, s habár lényegében mindenütt egy és ugyanaz (t. i. a társadalomnak emancipációja a keresztény törvény alól, vagyis politikai naturalizmus), mégis sokféle álarcban tűnik fel az észlelőnek éber szemei előtt. Ennek oka szembeszökő. Eretnek tantétel ugyanaz, épp úgy hangzik s ugyanazt jelenti Madridban és Londonban, Rómában, Párizsban és Pétervárott. Mindazonáltal az oly tanra, amelyet inkább tettekben és intézményekben meghonosítani, mint szabályszerűen meghatározott tételekben kifejezni törekedtek, szükségképpen hatott az ország éghajlata, a vérmérséklet, a múlt eseményei, a kor szükségletei, a műveltségi fok és sok más körülmény. Szükségképpen kellett tehát, ismételjük, különböző alakot öltenie, külső jellegében változnia, azért sokfélének is látszik, jóllehet csak egy és legegyszerűbb, így például, ha valaki csakis az öntelt, szemtelen, mindent, ami csak távolról is kereszténynek látszott, Voltaire-i gyűlölettel üldöző francia liberalizmust tanulmányozta, az nehezen értette volna meg e század elején a kétszínű, titokzatos, dédelgetett s cadixi baljóslatú bölcsőjében, úgyszólván az Atya, Fiú és Szentlélek nevében megkeresztelt spanyol liberalizmust. A felületes észlelő tehát nagyon könnyen azt vélhette, hogy a szelíd spanyol liberalizmusnak semmi köze a fékevesztett és nyíltan ördögi liberalizmushoz, amelynek híveiül vallották magukat ugyanazon időben szomszédaink. Az élesebb szeműek azonban már akkor is észrevették azt, amiről félszázados tapasztalat utóbb még a vakokat is meggyőzhette, t. i. hogy az a liberalizmus, amely gyertyával kezében s keresztjellel homlokán lépett fel, amelynek bölcsőjénél értelmes bírák, komoly papok, sőt magas egyházi méltóságok álltak, mint apák és keresztapák; az a liberalizmus, amely alkotmánya cikkeit a plébániatemplomok szószékeiről hirdettette, s harangzúgással és ünnepélyes Te Deummal ülé meg a szabadkőművességnek a régi Spanyolhon hite feletti pokoli győzelmét, épp oly gonosz és ördögi volt lényegében és céljában, mint az, mely Párizs oltáraira az ész istennőjét emelé, s a katolikus istentiszteletet egész Franciaországban egy rendelettel eltörlé. A különbség a kettő között csakis az volt, hogy a liberalizmus Franciaországban álarc nélkül lépett fel, amint ezt a francia nemzet akkori társadalmi viszonyainál fogva szemtelenül meg is tehette, míg Spanyolországba ravaszul oly alakban csempészték be, s lépett fel, amelyet, ha terjedni s győzni akart, ez ország akkori társadalmi állapotát tekintve, csakugyan választania kellett, s ez abban állott, hogy katolikus álarc alá rejtőzött, a katolikusok pártfogásába kapaszkodott s ekként sok katolikus ember szemében úgy tűnhetett, mintha a katolicizmus által hivatalosan is elismertetett volna.
A liberalizmus felfogásában manapság már nem térnek el egymástól annyira a nézetek; oly nagyok és oly gyakoriak voltak e tekintetben a csalódások, hogy ezek következtében a kérdés immár tisztázva áll előttünk, amit elsősorban az Egyház ismételt nyilatkozatainak köszönhetünk. Mindazonáltal nem ritkán lehet hallani még ma is azt, hogy pl. Spanyolországban szabad bizonyos értelemben liberálisnak lenni, de nem szabad Francia-és Olaszországban, ahol a kérdés sokkal határozottabb alakban van felvetve, s mintegy élére állítva. így csalódnak rendesen azok, akik inkább néznek az ügy mellékes körülményeire, a dolog külszínére, mint annak lényegére s alapjára.
Mindezt világosan ki kellett mutatnunk s törekedtünk is eme fejezetekben megtenni, mert az ördög támadásaiban és védekezéseiben a változékony külszínre támaszkodik s a dolog lényegét nem is érintő megkülönböztetések és eszmezavar sáncai mögé rejtőzik. Épp azért kötelességünknek tartunk még néhány szempontot megjelölni, amelyekből egészen világosan láthatjuk azt, ami e tárgyra vonatkozólag sok ember szemében kétes és homályos.
1.   A liberalizmus egy, mint az emberi nem, mindazonáltal a különféle nemzetek és éghajlatok szerint éppen úgy változik, mint az emberi nem, amely a földteke különböző tájai szerint más és más fajokat tüntet fel. Ahogy a néger, a fehér, a sárga faj, a tüzes francia, a flegmatikus német, a gyakorlati angol, az ábrándozó és idealista olasz és spanyol mind Ádámtól, mint közös törzsből származnak, éppen úgy az a liberális, aki bizonyos országokban ordít és káromkodik, mint az ördög, és az a liberális, aki mint egy remete, mellét verve imákat rebeg, nemkülönben az, aki a Marat-féle Népbarát mérges cikkeit írta, vagy aki a társadalmat finom és szalonképes modorral elvilágiasítja és a társadalom elvilágiasítóit pl. a Pester Lloyd-ban védi és támogatja — ezek is mind csak egy fának, csak egy közös törzsnek hajtásai.
2.   A liberalizmus azonkívül, hogy minden nemzetben a nemzet sajátosságúnak megfelelő különös jelleggel lép föl, aszerint is módosul, amint valamely országban jobban vagy kevésbé kifejlődött. Olyan ez, mint a tüdővész, amely különböző stádiumaiban más és más szimptómákat mutat. Egyik-másik ország, mint például Franciaország, e tüdővésznek immár utolsó fokát érte el, amelyen a belek is mind feloszlásnak indulnak; más országban, mint például Spanyolországban, az organizmus nagy része még egészséges. Azért, hogy valaki nem oly nehéz beteg, mint szomszédja, még nem lehet őt teljesen egészségesnek mondani, valamint a valóban létező vészt és ragályt sem lehet csupán azon okból eltagadni, mivel a végfeloszlás jelei még nem észlelhetők. A vész ugyanaz, s a végfeloszlás múlhatatlanul be fog következni, ha a bajt okosan alkalmazott gyógyszerekkel ki nem irtják. A tüdővészes ember ne ámítsa magát azzal, hogy egészséges, mivel még nem indul végfeloszlásnak, mint mások, akiknek a baja kifejlődöttebb, mint az övé; s ne hallgasson azon hamis orvosokra, akik arról biztosítják, hogy baja nem aggasztó, s hogy mindaz, amit erre vonatkozólag hall, merő nagyítás és pesszimisztikus jajveszékelés.
3.   A baj különböző foka különböző bánásmódot és gyógyszert igényel. Ez már magában véve is annyira világos, hogy nem szükséges ennek bebizonyítására időt vesztegetnünk. És mégis ezen igazságról való megfeledkezés a katolikusok nem egy botlásának és tévedésének az oka. Igen gyakran megtörténik, hogy azon bölcs és okos szabályok, amelyeket valamely ország híres katolikus írói a liberalizmus ellen megállapítanak, más országokban a liberalizmus védelmére s a jó ügy leghivatottabb előmozdítói által javasolt viselkedés kárhoztatására hozhatnak föl. Legújabban is a jeles Manning bíborosnak, Angliában a katolikus Egyház vezércsillagának szavait a spanyolországi legbuzgóbb katolikusok viselkedésének elítélésére használták föl, pedig mindenki tudja, hogy Manning bíboros minden inkább, csak nem liberális vagy az angol és spanyol liberálisok barátja. Distingue tempóra (különböztesd meg a korszakokat), tartja egy jogi szabály, et concordabunt jura összhangban lesznek a jogszabályok. Mondjuk: Distingue loca (különböztesd meg a helyeket), és alkalmazzuk e szabályt a mi tárgyunkra. Az, amit az orvos a harmadfokú tüdővészben szenvedő embernek előír, az elsőfokú tüdővészben szenvedőnek talán ártalmára lenne, s viszont az, ami ez utóbbinak elő van írva, amannak talán halálát okozhatná. Hasonlóképpen azok az óvintézkedések, amelyek a liberalizmus ellenében az egyik országban üdvösek, másutt talán éppen ellenkező eredményre vezetnek. Beszéljünk világosabban és példabeszédek nélkül: vannak intézkedések és eljárások, amelyeket az angol katolikusok, mint üdvöseket elfogadnak és helyeselnek, de amelyek Spanyolországban veszedelmesek volnának és minden módon megakadályozandók; a Szentszék bizonyos kormányokkal oly egyezségekre lép, amelyek rá nézve ott valóságos győzedelmet jelentenek, de amelyek nálunk a hit feladásával volnának egyenlők. Ama szavak, amelyekkel valamely bölcs főpap vagy nagynevű hírlapíró a liberalizmus ellen az egyik országban előnyösen harcolt, másutt oly félelmetes fegyverekké válnak, amelyekkel ugyanezen liberalizmus a katolicizmus legderekabb harcosainak törekvéseit megbéníthatja. A liberális katolicizmus legbuzgóbb hívei Spanyolországban majdnem mindig, még a legújabb időben is a belga és francia püspöki kartól és sajtótól kölcsönzik érveiket és bizonyítékaikat.
4. Minden nemzetnek történeti múltja és jelen társadalmi állapota szerint kell megállapítani az antiliberális mozgalom nemét és jellegét, amint az egyes nemzeteknél dívó liberalizmus különös jellegét szintén a nemzet történeti múltja s jelen társadalmi állapota határozza meg. A spanyolországi antiliberális propagandának mindenekelőtt és mindenekfölött spanyolnak kell lennie, és nem franciának, belgának, németnek, olasznak vagy angolnak. Saját hagyományainkban, erkölcseinkben, íróinkban és nemzeti jellegünkben kell keresnünk a kiindulási pontot helyreállásunkra s az eszközöket ennek siettetésére. A jó orvosnak első gondja oda irányul, hogy rendeletei a betegnek örökölt vérmérsékletével összhangban legyenek. A harcias spanyol nemzetben minden mozgalomnak harcias jellege van. A hit védelmében hét századon át folytatott küzdelem emlékében fölnevelt spanyol katolikusoknak senki sem vetheti szemükre, senki sem róhatja föl bűnül, hogy meggyalázott vallásuk érdekében nem egyszer fegyverhez nyúltak. Spanyolországban, az örökös keresztes hadjárat hazájában, miként a derék Faber atya bizonyos nemes irigységgel nevezé, a kard, amely igazságos harcban Istent védelmezi, s a toll, amely őt könyvekben hirdeti, minden időben testvérek voltak, soha ellenségek. Spanyolországban Sz. Hermenegild óta egészen a legújabb függetlenségi harcig a katolikus hitnek fegyveres védelme mindenkor csaknem szent dolognak tekintett. Ugyanezt mondhatjuk a hitvitákban alkalmazott keményebb modorról, az ellenfélnek nem becsüléséről, s azon kérlelhetetlenségről, amely a tévedéssel semmiféle, még a legtávolabbi viszonyba sem akar lépni. Az olyan kat. nemzeteknek, amilyen pl. a spanyol, a vértanú és a szent ősök példájára sokkal nagyobb hévvel és buzgalommal kell a szent vallást védeniük, mint ahogy azt más nemzetek kevésbé férfias jellege javallhatná vagy megkövetelhetné.

44. A liberalizmus által alkalmazott „tézis" és „hipotézis" kérdéséről.

Nagyon is helyénvaló volna itt még részletes taglalás tárgyává tenni az oly nagy zajt verő „tézis és hipotézis" kérdését, amelynek sáncai mögé a liberális katolicizmus újabban visszavonulni iparkodik, minthogy azonban ezen könyvecske már úgy is nagyobb lett, mint ahogy tervezve volt, e kérdést illetőleg csakis egy pár szóra kell szorítkoznunk. Mit jelent itt e szó: 'tézis'?
Tézisen a társadalomnak és minden államnak ama föltétlen kötelességét értjük, amely szerint Istennek, Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott, s Egyháza által hirdetett törvényéhez alkalmazkodni tartozik.
Mit jelent e szó: 'hipotézis'!
Valamely népnek vagy államnak azon föltételes állapotát, amelyben e nép vagy állam erkölcsileg, vagy fizikailag képtelen a fenn meghatározott tézist végrehajtani, vagyis Isten Országát oly kizárólagosan megalapítani, és amelyben a katolikusoknak meg kell elégedniük azzal, amit ez állapot nyújthat s boldogoknak kell magukat érezniük, ha legalább nem üldözik őket, vagy hitük ellenségeivel egyenlő bánásmódban, vagy a legcsekélyebb előjogokban részesülnek.
A tézis a föltétlen igazságra vonatkozik, a hipotézis ama többé-kevésbé kemény és nehéz föltételekre, amelyeknek az igazság egyik-másik nemzet különös viszonyainál fogva alá van vetve.
A kérdés az, vajon Spanyolországnak viszonyai csakugyan oly hipotetikusak-e, hogy ezek miatt a katolikus igazság elnyomását és a tévedésnek felszabadítását, mint szükséges rosszat el kell tűrni? A házasságnak és a temetőknek oly sokszor megkísértett elvilágiasítása, az erkölcsrontás és káromkodás szabadsága, amelyet a sajtó oly zavartalanul élvez, a tudományos racionalizmus, amelyet a hivatalos oktatás által az ifjúságra rátukmálnak, a mindennemű erkölcstelenség felszabadítása, amely a liberalizmusnak lényegét képezi, — mindez a mai társadalmi viszonyainknál fogva annyira szükséges-e, hogy azt a nyilvános hatalom be nem szüntetheti? Vajon a liberalizmust oly kisebb rossznak kell-e tekintenünk, amelyet más, nagyobb rossz elkerülése végett vagyunk kénytelenek elszenvedni? Vagy talán, éppen ellenkezőleg, a liberalizmus a legnagyobb baj, amely semmiféle más bajtól meg nem mentett, sőt viszonzásképpen a legsiralmasabb és legborzasztóbb jövővel fenyeget bennünket?
Vegyük csak sorba a vallásra vonatkozó összes reformokat, amelyek hazánk katolikus szervezetét hatvan év alatt vallástalanná tették, van-e közöttük csak egy is, amelyet a társadalmi szükség megkövetelt volna?
Van-e közöttük csak egy is, amelyet nem erőszakosan, mintegy ék, szúrták és verték be a liberális rendeletek kalapácsütéseivel népünk katolikus szívébe? A kor állítólagos igényei csak hivatalosan léteznek, a forradalmat hivatalosan teremtették meg, s hivatalosan, közköltségen tartják is fönn, mint egy megszálló hadsereg él a mi talajunkon s költségünkön tartja fönn bürokráciáját, amely egyedül élvezi jótéteményeit. Semmi más nemzetnél sem virult ki kevésbé önkéntesen a forradalom fája, sehol sem vert oly kevéssé gyökeret, mint éppen minálunk. Több, mint félszázad óta a liberalizmus Spanyolországban még mindig csak hivatalos s csak mesterségesen tartja magát. Egy nyilatkozat hozta be hozzánk, egy nyilatkozat el is söpörhetné anélkül, hogy ez nemzeti mivoltunkat a legkisebb mértékben megváltoztatná.
Nem volt nálunk liberális mozgalom, amely a népből indult, s nem katonai forradalom által jött volna létre. A választás, a szabad népeknek, mint mondják, legszentebb és legsérthetetlenebb joga — mindenki tudja — úgy gyakoroltatik, hogy az eredmény mindig a Belügyminisztérium képére és hasonlatosságára üt ki. Mit mondjunk többet? Az elsődleges liberális elvet, a többség elvét, ha lelkiismeretesen és lojálisán érvényre juttatnák, még ez is az ország liberális és racionalisztikus szervezete ellenében az ország katolikus szervezetének előnyére döntené el a kérdést.
Az utolsó népszámlálás alapján íme ide írjuk a spanyolországi, a katolikus szektákra vonatkozó hivatalos, tehát gyanú alá nem eső statisztikai adatokat:

Mondja meg már most valaki, vajon ésszerű dolog-e ezen különféle apró-cseprő felekezetecskék kedvéért, amelyeknek nevetséges hitvallását alig lehet meghatározni, tizennyolc millió spanyolnak, vallási és társadalmi elveit és gondolkozásmódját föláldozni, akiknek mint katolikusoknak joguk van arra, hogy katolikus módon élhessenek, s hogy az állam, amelyet vérükkel és pénzükkel szolgálnak, velük mint katolikusokkal bánjék!
Nem látjuk-e ebben a többség botrányos elnyomatását a vakmerő kisebbség által, amely egészen méltatlan arra, hogy a haza sorsára ily döntő befolyást gyakoroljon? Lehet-e itt a hipotézis elmélete szerint olyan okokra hivatkozni, amelyek a liberalizmusnak, vagy még helyesebben a törvényesített ateizmusnak társadalmunkba való átültetését igazolnák? Foglaljuk össze a mondottakat.
A katolikus tézis szerint Istené és az ő evangéliumáé a kizárólagos jog az emberi társadalomban uralkodni, — s a társadalom valamennyi osztályának kötelessége Istennek és az ő evangéliumának meghódolni.
A forradalmi tézis szerint az emberi társadalom önmagának ura, Istentől és az ő vallásától és minden hatalomtól, amely nem tőle származik, független.
E két tézis közé a liberális katolikusok a hipotézist állították föl, amely nem egyéb, mint Isten föltétlen jogainak megcsorbítása a közte és az ő ellensége közt megkísértett hamis egyezség oltárán. E célból — s ebben mutatkozik az ellenség nagy ravaszsága — el akarják velünk hitetni, hogy a spanyol nemzet oly viszonyok között él, amelyekben, ha pártviszályait megszüntetni akarja, a lázongó államnak állítólagos jogait, Istennek, az állam egyedüli urának és királyának valódi jogaival össze kell egyeztetnie. S miközben azt kürtölik, hogy Spanyolország immár benne van ezen szerencsétlen hipotézisben, ami azonban nem áll, s csakis, mint az ellenség kívánsága, létezik, — azalatt minden módon azon vannak, hogy ez óhajtott hipotézist megvalósítsák, a katolikus tézist maholnap igazán lehetetlenné, s a radikális forradalmi tézist kikerülhetetlenné tegyék, amelyben, mint egy örvényben, hitünkkel együtt nemzeti mivoltunk is odavész. Nagy felelősség fogja terhelni Isten és a haza előtt azokat, akik ezen szerencsétlen ámítást szóval, cselekedettel és mulasztásukkal elterjeszteni segítik, ezáltal ugyanis azoknak, akik Istennek társadalmi szuverenitását Spanyolországban még visszaállíthatónak tartják, működését paralizálják, azokat pedig, akik minálunk az ördögnek társadalmi szuverenitását megalapítani igyekeznek, ezen törekvésükben támogatják.

Elég volt. Nem pártszenvedély mondotta tollba, nem emberi harag sugalmazta ezen rövid, egyszerű megjegyzéseket. Nem félünk e tekintetben Isten tanúságára hivatkozni sem most, sem halálunk óráján, amidőn az ő félelmetes ítélőszéke előtt kell majdan megjelennünk.
Nagyobb súlyt fektettünk a logikára, mint az ékesszólásra. Ha valaki figyelemmel olvassa e könyvet, meg kell győződnie, hogy következtetéseinket, és a legkeményebbeket is, egyiket a másikából - s valamennyit egy közös elvből nem csűrés-csavarás, hanem azon igaz okoskodás útján vezettük le, amelyet sem szeretet, sem gyűlölet nem befolyásolhat s az egyenes útról sem jobbra sem balra le nem terelhet. Amit az Egyház dogmatikája és erkölcstana mint bizonyosat tanít, íme, ezt iparkodtunk olvasóinknak tudomására hozni.
A világ négy tája felé szórjuk e szerény lapokat: vigye az isteni kegyelem szellője oda, ahová akarja. Ha e sorok Isten kegyelmével valami jót eredményeznek, szolgáljon ez a jó szándékú szerző bűneinek bocsánatára!
Még egy utolsó s talán legfontosabb szót. Gyakran megesik, hogy az ember ellenfelét érvekkel és cáfolattal hallgatásra bírja, bizonyos körülmények között nem csekély eredmény, ámde a legtöbb esetben ez még nem elég az ellenfél megtérítésére. E tekintetben a buzgó imádság sokszor többet ér, mint a legügyesebb érvelés. Az Egyház nagyobb győzedelmeket vívott ki a gyermekeinek szívéből fakadó fohászokkal, mint hitvédőinek tollával s parancsnokainak kardjával. Nem mellőzve a többit, legyen az imádság küzdelmeinkben fő fegyverünk. Nem annyira a hajító gépek, mint inkább az ima döntötte le Jerikó falait, s Józsue nem győzte volna le a vad Amaleket, ha Mózes a harc tartama alatt ég felé emelt kezekkel buzgón nem imádkozik.
Imádkozzanak tehát a jók mind, s imádkozzanak szüntelenül. S e sorok igaz zárszavaként álljon itt a fentebbi fejezetek célját és tartalmát röviden jelző ima:

Ecclesiae tuae, quaesumus Domine, preces piacatus admitte, ut destructis adversitatibus et erroribus universis, secura Tibi serviat libertate.
Fogadd el, kérünk, Uram, Anyaszentegyházad könyörgését, hogy legyőzvén minden ellenkezést és tévedést, neked biztos szabadsággal szolgálhasson.

Tisztelendő testvéreinknek, a katolikus világ összes pátriárkáinak,
prímásainak, érsekeinek és püspökeinek, akik az Apostoli Széknek kegyelmében és vele közösségben élnek.

XIII. LEÓ PÁPA.
TISZTELENDŐ TESTVÉREK.
ÜDVÖT ÉS APOSTOLI ÁLDÁST.

A szabadság a természet legkiválóbb java, amely az értelemmel vagy ésszel bíró lények kizárólagos tulajdonsága, az embernek azon méltóságot adja, hogy önmagának és cselekedeteinek ura legyen. — De igen sok függ attól, hogy az ember mi módon él ezen méltóságával, mert ahogy a legfőbb javak, úgy a legnagyobb bajok is a szabadság használatából erednek. Igaz ugyan, hogy az ember követheti az ész sugallatát, gyakorolhatja az erkölcsi jót és egyenesen törekedhetik végső célja felé. De más irányt is követhet, a javak csalékony képei után indulva a szükséges rendet megbonthatja és önszántából saját vesztére törhet. Az emberi nem megszabadítója, Jézus Krisztus, visszaállítván, sőt növelvén az ember eredeti méltóságát, az ember akaratán is szerfölött segített és ezt egyrészt kegyelmének oltalmával, másrészt az égi örökkévaló boldogság hirdetésével a jóra irányította. Hasonló módon az Egyház is szerzett és mindig is fog szerezni érdemeket a természet ezen kitűnő ajándéka körül, amennyiben feladatát, a Jézus Krisztus által számunkra szerzett javakat minden századon át megőrizni, teljesíti. — És mégis sokan vannak, akik azt vélik, hogy az Egyház az emberi szabadságnak ártalmára van. Ennek oka a szabadság ferde és elhamarkodott felfogásában rejlik, amennyiben vagy meghamisítják az alapfogalmát, vagy mód nélkül kiterjesztik úgy, hogy olyanokra is vonatkoztatják, amelyekben az ember a dolgok helyes megítélése szerint szabad nem lehet.
Mi már más alkalommal, nevezetesen az Immortale Dei című körlevélben szóltunk az úgynevezett modern szabadságjogokról, azt, ami ezekben helyes, megkülönböztetve annak ellenkezőjétől, egyszersmind bebizonyítottuk, hogy ami jó azon szabadságjogokban foglaltatik, az oly régi, mint az igazság, és hogy az Egyház azt mindig szíves örömest szokta helyeselni és gyakorlatban elfogadni. Ami új jött hozzá, az csak szennyes részt képez, amelyet a zavaros idők és a túlságos újításvágy hoztak létre. — De mivel sokan vannak, akik azon szabadságjogokat, még a bennük foglalt hibákat is beleértve, korunk legfőbb díszének és az állami szervezetek szükséges alapföltételeinek tekintik, annyira, hogy azt állítják, hogy nélkülük az államok helyes kormányzása nem is képzelhető el, azért úgy véljük, hogy — tekintettel a közjóra — ezen tárgyról külön is kell szólanunk.
Az erkölcsi szabadságról fogunk értekezni, amint az akár az egyes személyekre, akár az államokra vonatkozik. — De jónak látjuk kezdetben egyet-mást röviden elmondani a természeti szabadságról, mert ez, bár az erkölcsitől teljesen különbözik, mégis azon forrás és kiindulópont, amelyből a szabadság minden neme következik. Ezt mindenkinek ítélete és az általános tudat, amely a természetnek legkétségtelenebb szava, csak azokban ismeri el, akik értelemmel vagy ésszel bírnak, és világos, hogy az ok, amelynél fogva az embert igazán tettei urának tekinthetjük, éppen a természeti szabadságban van. És helyesen, mert amíg a többi élőlény csak érzékei által van vezetve és csak természetének ösztöne folytán keresi azt, ami neki jó, és kerüli azt, ami ártalmas, az ember életének minden tettében eszét bírja vezérül. Az ész pedig a földön létező minden jóról azt mondja, hogy az létezhetik, meg nem is, amiért is egyet sem kell ezek közül szükségképpen választani, és így az akaratnak szabadságára hagyja, hogy azt válassza, ami neki tetszik. — De az említett javak úgynevezett esetlegességéről az ember csak azért alkothat magának ítéletet, mert természeténél fogva egyszerű, szellemi és gondolkozásra képes lelke van, amely éppen azért, mert ilyen, nem az anyagi dolgoktól veszi eredetét s önmaga fenntartásában nem is függ ezektől, hanem minden segédeszköz mellőzésével Istentől van alkotva és a testek közönséges állapotát messze túlszárnyalva saját élet- és cselekvés-föltételekkel bír; innét van, hogy ítéletével belátva az igaz és jónak változatlan és szükséges föltételeit, az egyes javakat nem tartja szükségeseknek. Midőn tehát azt állítjuk, hogy az emberek lelke távol áll minden halandó összetételtől és gondolkodási képességgel bír, egyszersmind a természeti szabadságot is alapjában legbiztosabban megállapítjuk. így tehát a minden halandó összetételtől mentes és gondolkodó képességgel bíró emberi lélek szellemiségében rejlik a természeti szabadság legszilárdabb alapja.
Ahogy az emberi lélek egyszerűségét, szellemiségét és halhatatlanságát, úgy a szabadságot sem hirdeti senki hangosabban s nem védelmezi erélyesebben, mint a katolikus Egyház, amely mindkettőt mindig tanította és hitcikkelyként védelmezi. De nemcsak ezt tette, hanem az eretnek és új tanok hirdetőinek támadásaival szemben oltalmába is vette a szabadságot és így az embernek ezen nagy javát megmentette az enyészettől. Azt, hogy mily buzgalommal állott ellen e tekintetben a manicheusok és mások esztelen törekvéseinek, azt a történelem emlékei tanúsítják, és hogy mily elszánt törekvéssel és eréllyel küzdött ahogy a Trienti Szent Zsinaton, úgy később is Janzen követői ellen az ember szabad akarata mellett, és hogy nem engedte sehol és soha a fatalizmust lábra kapni, azt nincs, aki nem tudná.
A szabadság tehát, amint kimutattuk, azoknak sajátossága, akik ésszel, vagyis értelemmel rendelkeznek, ha pedig annak lényegét tekintjük, akkor nem más, mint képesség azt választani, ami bizonyos célnak megfelel; akinek hatalmában van több dolog közül egyet választani, az cselekedeteinek ura. — De mivel mindazt, ami valamely dolog elérésére szolgál, hasznos jónak nevezzük, a jónak pedig természetében van, hogy a törekvő képességet felkeltse, azért a szabadság az akarat tulajdona, sőt az akarat maga, amennyiben működésénél a választás szabadságával bír. De az akarat nem indul, hacsak az ismeret fáklyaként nem világítja meg útját, más szavakkal az akarat által megkívánt jó szükségképpen az ész által megismert jó is egyúttal. És ez annál is inkább áll, mivel az akarat tényeit mindig megelőzi az ítélet, vajon a javak valódiak-e, és melyik legyen előbbrevaló. De hogy az ítélet az ész dolga, nem pedig az akaraté, afölött senki sem kételkedik. Ha tehát a szabadság az akaratban van, ez pedig természeténél fogva az ész után indul, nagyon természetes, hogy a szabadságnak éppen úgy, mint az akaratnak magának, csakis az észnek megfelelő jóra kell hajolnia. Mindazonáltal, mivel mindkét képesség tökéletlen, azért megtörténhetik és gyakran meg is történik, hogy az elme azt állítja az akarat elé, ami valósággal nem jó, hanem csak annak látszik, és hogy ilyenkor az akarat is e látszólagos jó után törekszik. És amint fogyatékosság tévedni és tévedhetni — ami különben elménk tökéletlenségének jele —, éppen úgy a látszólagos javakra való törekvés, ha jele is a szabadságnak (mint a betegség az életé), mégis egyúttal némileg annak hiányossága is. Éppen így fertőzi be az akarat a szabadságot és visszaél vele, amidőn valamire törekszik, ami az ésszel, amelytől függ, ellenkezik. Ezen oknál fogva a végtelenül tökéletes Isten, aki végtelenül értelmes és lényegénél fogva maga a jóság, a legfőbb fokban szabad is és így semmiképpen sem akarhatja a rosszat, s nem akarhatják ezt az ég boldog lakói sem, mivel a legfőbb jót színről-színre szemlélik. Elmésen jegyezték meg tehát Sz. Ágoston és mások a pelagiánusok ellen, hogy ha a természet és a szabadság tökéletessége a jótól való elpártolhatást követeli, akkor Isten, Jézus Krisztus, az angyalok, a mennyei boldogok, akik a jótól el nem tántorodhatnak, vagy nem szabadok, vagy legalább kevésbé tökéletesek, mint a földön élő ember. Ezen tárgyról bőven értekezik az Angyali Doktor és kimutatja, hogy a vétkezhetés nem szabadság, hanem szolgaság. Mély értelemmel jegyzi meg Krisztus Urunk ezen szavaihoz: „aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek" a következőket: „Minden teremtmény az, amivé saját természete teszi. Ha pedig valami külső ok indítja, nem saját természete szerint, hanem idegen befolyás alatt cselekszik, és ez szolgaság. Ámde az ember természeténél fogva értelmes lény, amidőn tehát esze indítja, saját természete szerint cselekszik, ami a szabadság jele, de amidőn vétkezik, az ész ellen cselekszik, és így ekkor más valami indítja őt és tartja idegen korlátok között, amiért is; aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek." Ezt elég világosan átlátta már az ókoriak bölcselete, és különösen azok, akik azt állították, hogy senki sem szabad, csak a bölcs, bölcsnek pedig, mint ismeretes, azt tekintették, aki állhatatosan tudott a természet szerint, azaz erkölcsösen és erényesen élni.
Így állván a dolog az emberi szabadsággal, ezt segítő és védőeszközökkel kellett az Alkotónak ellátnia, hogy ezek annak minden törekvését a jóra irányítsák és a rossztól elfordítsák, mert ha ez nem történik, a szabadság az embernek csak kárára volna. - Azért először is szükséges volt a törvény, vagyis a szabály, mit kelljen tenni és mit nem. Ilyen az öntudatlan lények számára, amelyek szükségképpen működnek, szoros értelemben nem létezhetik, miután minden működésükben a természet rendjét követik és önmagukból semmiféle tevékenységet sem fejthetnek ki. A szabad lények azonban éppen azért, mivel szabadok, képesek cselekedni vagy nem cselekedni, így vagy amúgy cselekedni, mivel azt választják, amit akarnak, és az akarást megelőzte az észnek fent említett ítélete. Ezen ítélet pedig nemcsak azt határozza meg, hogy mi erkölcsös és mi erkölcstelen, hanem azt is, hogy mi jó és mi rossz, mit kell cselekedni és mit kell elhagyni, az ész ugyanis előírja az akaratnak, hogy mire törekedjék és mit kerüljön, hogy az ember valamikor elérhesse a végső célját, amelyre minden cselekedetét irányítania kell. Az észnek ezen rendelkezését pedig törvénynek nevezzük. Amiért is a törvény szükséges voltának első oka mintegy gyökerében az ember szabad akaratában keresendő, amennyiben ezen szabad akaratnak nem szabad a helyes ésszel ellenkeznie. Ezért nem is lehet hamisabbat és ferdébbet gondolni vagy mondani, mint azt, hogy az ember azért, mivel szabad, nem is áll törvény alatt, mert ha ez úgy volna, akkor az következnék, hogy az akarat szabadságához az is hozzátartozik, hogy az ésszel ne törődjék. Ennek éppen az ellenkezője áll, az t. i., hogy az ember éppen azért áll a törvény alatt, mivel természeténél fogva szabad. így a törvény az ember vezetője a cselekvésben és őt a jutalom és büntetés kilátásba helyezése által a jó tettekre sarkallja és a bűntől elijeszti.
Ilyen törvény mindenekelőtt a természet törvénye, amely minden egyes ember lelkébe van beírva és bevésve, s amely nem más, mint a jót parancsoló és a rosszat tiltó emberi ész. De az emberi ész parancsolata csak annyiban bír a törvény erejével, amennyiben ő egy fensőbb észnek szava és magyarázója, amelynek a mi lelkünk és szabadságunk kell, hogy alárendelve legyen. Miután pedig a törvény ereje abban áll, hogy kötelességeket ró ránk és jogokat ad, azért teljesen a tekintélyen alapszik, ami ismét nem egyéb, mint a törvényhozó hatalma, amelynél fogva jogokat megállapíthat és rendeleteit jutalmakkal és büntetésekkel szentesítheti, márpedig mindez az emberben nem volna meg, ha ő maga határozná meg mint legfőbb törvényhozó cselekedeteinek zsinórmértékét, amiből világos, hogy a természet törvénye maga az örök törvény, amely bele van oltva az eszes teremtményekbe és ezeket a céloknak megfelelő helyes cselekvésmódra irányítja, ezen örök törvény pedig maga a mindenség alkotójának és kormányzójának, Istennek örökkévaló értelme.
Ezen zsinórmértékhez, amely tetteinket szabályozza és a bűntől bennünket visszatart, Isten irgalmassága még külön óvószereket is csatolt, amelyek az ember akaratának igazgatására és erősítésére kiválóan alkalmasak. Ezek között első és legkitűnőbb az isteni kegyelem ereje, amely midőn az elmélet megvilágosítja és az akaratot üdvös állhatatossággal erősítvén folytonosan a jóra serkenti, könnyebbé és egyszersmind biztosabbá is teszi a természeti szabadság használatát. Amiért is nagy tévedés volna azt állítani, hogy Isten közreműködése csökkenti akaratunk tényeinek szabadságát, mert az isteni kegyelem ereje az ember természetének legtökéletesebben megfelel, mivel lelkünk és szabadságunk alkotójától származik, aki minden dolgot természetének megfelelő módon működtet. Sőt, amint az Angyali Doktor mondja, éppen azért bír az isteni kegyelem azon csodálatos erővel és alkalmassággal, hogy minden természetet megőriz a maga valóságában és megtartja működési módját, erejét és hatásait, mivel a természet alkotójától származik.
Amit eddig az egyeseknek szabadságáról mondottunk, azt könnyű azokra alkalmazni, akik társadalmi kötelék által vannak összefűzve. Mert amit az ész és a természeti törvény az egyesekben eredményez, azt a társadalomban az emberi törvény hozza létre, amelyet a polgárok közös javára hoznak. — Az emberek törvényeinek egy része akörül forog, mi jó, mi rossz, amazt parancsolja, emezt tiltja, s ezen intézkedéseit kellőleg szentesíti. De ezen rendeletek nem az emberi társadalomban gyökereznek, mivel az emberi társadalom ahogy nem szülte magát az emberi természetet, úgy nem is létesíti a jó és a rossz közötti különbséget, amely az emberi társadalmat megelőzi és teljesen a természet törvényétől s így az örök törvénytől bírja eredetét. A természet törvényének rendeletei tehát, amelyek az emberek törvényeibe is be lettek iktatva, nemcsak az emberi törvénye] erejével bírnak, hanem attól a sokkal magasabb rendű és fölségesebb hatalommal is felruházva vannak, amelyet nekik a természet törvénye s az örök törvény kölcsönöz. A törvények ezer nemében éppen abban áll a polgári törvényhozók feladata, hogy a polgárokat az engedelmességben megtartsák és a rosszakat és kihágásokra hajlandókat megfékezzék, hogy a rossztól elrettenve a helyes úton haladjanak, vagy legalább a társadalom botrányára és kárára ne legyenek.
A polgári hatalom más rendeletei nem ily egyenesen és közvetlenül, hanem távolabbról és közvetve következnek a természetjogból és oly dolgokat határoznak meg, amelyekről a természet csak általánosan és nagyjában gondoskodik. így a természet parancsolja, hogy a polgárok a közös békére és jólétre közreműködjenek, de hogy mily fokban, mi módon és mily dolgokban tegyék ezt, azt nem a természet maga, hanem az emberek belátása határozza meg. így a helyes ész által feltalált és a törvényes hatalom által előírt életszabályokból áll a tulajdonképpeni értelemben vett emberi törvény. Ezen törvény az egyeseket a társadalom közös jólétére közreműködni kényszeríti és az ellenkezőtől eltiltja, s úgyszintén, amennyiben a természet követelményeiből következik és azokkal megegyezik, arra vezet, ami erkölcsös, és eltávolít attól, ami nem az. A mondottakból világos, hogy nemcsak az egyes emberek, hanem a társadalom szabadságának zsinórmértéke is teljesen Isten örök törvénye.
Az emberi társadalomban tehát az igazi szabadság nem abban áll, hogy ki-ki azt tehesse, amit akar — amiből csak a legnagyobb zavar keletkeznék, amely az egész társadalmat tönkretenné —, hanem abban, hogy a polgári törvények vezetése alatt ki-ki könnyebben élhessen az örök törvény szabályai szerint. A társadalom elöljáróinak szabadsága sem abban áll, hogy kényük kedvük szerint parancsolhassanak, ami szintén rossz és közveszélyes volna, hanem az emberi törvényeknek az örök törvény szerint kell készülniük és semmit sem szabad előírniuk, ami ebben, mint minden jog alapjában, benne nem foglaltatnék. Igen bölcsen mondja Sz. Ágoston: „Hiszem, hogy azt is belátod, miszerint az időben alkotott törvényben semmi igazságos és helyes dolog nincsen, amelyet az emberek nem az örök törvényből vezettek volna le." Ha tehát valamely hatalom olyasmit rendelne, ami a józan ész elveitől elüt és a társadalomnak ártalmára van, az nem volna törvény, mivel nem volna az igazságosság szabálya, és elterelné az embereket a társadalom céljától, vagyis a jótól.
Az emberi szabadság tehát, bármily szempontból tekintsük is azt, akár az egyes személyekben, akár a társadalomban, akár azokban, akik parancsolnak, akár azokban, akik engedelmeskednek, mindig magában foglalja az alárendeltséget a legfőbb, örökkévaló ész alá, amely nem más, mint a parancsoló és tiltó Isten tekintélye. És Istennek ezen végtelenül igazságos uralma az emberek fölött, távol attól, hogy a szabadságot megsemmisítse vagy csak némiképpen is csorbítsa, ellenkezőleg azt védelmezi és tökéletesíti is. Mert minden lényének igazi tökéletessége abban áll, hogy célja felé törekednie kell, amely maga az Isten. A legigazabb és legfenségesebb tannak ezen tételeit, amelyekről maga az ész is képes meggyőződést szerezni, az Egyház isteni alapítójának példáján és tanán okulva mindig terjesztette és védelmezte, ezen elvek alapján ismerte fel az Egyház saját feladatát és ezekre oktatta a keresztény népeket. Ami különösen az erkölcsöket illeti, az evangélium parancsolatai nemcsak messze fölülmúlják a pogányok minden bölcsességét, hanem az embert oly szentségre hívják és vezérlik, amelyről a régiek nem is álmodtak, és őt Istenhez közelebb hozva egyszersmind magasabb szabadságban részesítik.
Így mindig szerfölött nagynak bizonyult az Egyház hatalma a népek polgári és politikai szabadságának megőrzésében és védelmezésében. Nem ide tartozik-e nembéli érdemeit elősorolni: elég legyen megemlíteni, hogy a rabszolgaság, a pogány népek eme régi szégyene, elsősorban az Egyház fáradozásai és érdemei folytán lett eltörölve. A jogegyenlőséget és az emberek igaz testvériségét mindenek között legelőször Jézus Krisztus mondotta ki, az ő szavainak visszhangja volt az apostolok tanítása, hogy nincs többé sem zsidó, sem görög, sem barbár, sem szkíta, hanem mindnyájan testvérek Krisztusban. Oly nagy és általánosan elismert e tekintetben az Egyház ereje, hogy senki sem tagadja, miszerint a föld egy zugában sem maradhatnak fenn sokáig a vad erkölcsök, ha ő oda egyszer lábát betette, hanem csakhamar a kegyetlenséget szelídség, a barbárság sötétségét az igazság fénye váltja fel. De a polgáriasuk műveltségre emelt népeket sem szűnik meg soha az Egyház a legnagyobb jótéteményekkel elhalmozni, amidőn a gonoszok önkényével szembeszáll, az ártatlanokat és gyengéket az igazságtalanság ellen védelmezi és amidőn arra törekszik, hogy az állam kormányzása oly alakot öltsön, amelyet méltányosságáért a polgárok szeressenek, és amelytől hatalmáért a kívülállók féljenek.

A legszentebb kötelességek egyike tisztelni a tekintélyt és engedelmeskedni az igazságos törvényeknek, hogy a törvények ereje és őrködése a polgárokat megóvja a gonoszok igazságtalanságaitól. A törvényes hatalom Istentől van, és „aki a hatalomnak ellenszegül", Isten rendelésének szegül ellen, így az engedelmesség magasztos értéket nyer, amennyiben a legmagasabb tekintélyre vezethető vissza. — De ahol a parancsolás joga hiányzik, vagy ha valamely az észbe, az örök törvénybe, vagy Isten rendeletébe ütköző dolog van parancsolva, akkor helyes dolog nem engedelmeskedni, t. i. az embereknek, és éppen ezáltal engedelmeskedni Istennek. Ily módon a zsarnokság útja akadályozva van, a hatalom nem ragadhat mindent magához, minden egyes polgárnak, a családnak és az állam tagjainak jogai érintetlenül maradnak, és mindenkinek biztosítva van az igazság, a szabadság bizonyos mértéke, amely, amint kimutattuk, abban áll, hogy mindenki a törvények és a józan ész szerint élhessen. Ha akkor, amidőn közönségesen a szabadságról vitatkoznak, szabadságon a törvényes és becsületes szabadságot értenék, amelyet az imént leírtunk, akkor senki sem merné szidalmazni az Egyházat azért, amit a legigazságtalanabb módon fognak reá, hogy t. i. ő az egyesek szabadságának vagy pedig a szabad államformáknak ellensége. — De igen sokan Lucifert követve, akinek gonosz jelszava az, hogy „nem szolgálok" — a szabadság neve alatt bizonyos képtelen és hazug szabadosságot értenek. Ilyenek azon elterjedt és hatalmas iskola emberei, akik a szabadságtól vévén nevüket, azt akarják, hogy szabadelvűeknek, liberálisoknak nevezzék őket. — Pedig tényleg úgy áll a dolog, hogy amit a naturalisták és a racionalisták a bölcseletben tesznek, azt teszik az erkölcs terén a liberálisok, mint akik a naturalisták tanait az erkölcsi térre, a gyakorlati életre átviszik. — Már pedig az egész racionalizmus alaptana az emberi ész főuraima, amely az Isten, az örök ész iránt való köteles engedelmességet megtagadva és magát függetlennek állítva maga akar lenni az igazság főelve, forrása és bírája. Éppen így az úgynevezett szabadelvűség követői az erkölcsi életben nem ismerik el az isteni hatalmat, amelynek engedelmeskedniük kellene, hanem azt állítják, hogy ki-ki a maga törvénye: innét származik az úgynevezett független erkölcstan, amely az akaratot a szabadság örve alatt az isteni törvények megtartásától fölmentvén, az embereknek határtalan szabadosságot szokott engedni. — Hogy mindez különösen az emberi társadalomban hová vezet, azt könnyű belátni, mert ha egyszer el van ismerve, hogy senki sincsen az ember fölött, akkor az következik, hogy a polgári szervezet és társadalom létrehozó oka nem egy, az emberen kívül vagy fölötte álló elvben, hanem az egyesek szabad akaratában keresendő, a nyilvános hatalom mintegy első okától, a néptől származtatandó, és azonkívül, valamint az egyesek cselekvésmódjára egyedül az egyéni ész irányadó, úgy az összes emberek belátása egyedüli zsinórmértéke az államok eljárásának. Ennélfogva legtöbbet tehetnének azok, akik legtöbben vannak, és a nép többsége volna minden jognak és kötelességnek létesítője. — De hogy mindez a józan ésszel ellenkezik, már a mondottakból is világos. Azt akarni ugyanis, hogy semmi kötelék ne fűzze az embert vagy a polgári társadalmat Istenhez, a Teremtőhöz és így mindenek legfőbb törvényhozójához, nemcsak az emberi természettel, hanem minden teremtett természettel homlokegyenest ellenkezik, mert szükséges, hogy minden lény az ő létesítő okával valami kapcsolatban legyen, és minden lénynek megfelel, sőt tökéletességéhez tartozik, hogy azon helyen és fokon maradjon meg, amelyet a természet rendje követel, azaz, hogy a felsőbbrendűnek az alsóbbrendű magát alárendelje és neki engedelmeskedjék. — Ezenkívül ezen tan legnagyobb kárára van ahogy az egyes embernek, úgy az állami szervezetnek is. Ha ugyanis az emberi ész egyedüli bírája a jónak és rossznak, akkor megszűnik a lényeges különbség e két fogalom között, a gyalázatos a tisztességestől nem magában és lényegében, hanem csak az emberek felfogásában különbözik; ami tetszik, az szabad is, és oly erkölcsi viszonyok alakulnak, amelyeknek a lélek rendetlen indulatainak megfékezésére semmi erejük sem lesz, s így mindennemű romlottságnak tág tere nyílik.
A közügyekben pedig a parancsolás hatalma elszakad igaz és természetes forrásától, amelyből a közjó előmozdítására minden erejét meríti: a törvény, amely azt állapítja meg, hogy mit kell tenni és mit kerülni, a többség önkényére bizatik, ami meredek lejtőn a zsarnokságra visz. Miután visszautasítják Isten uralmát az emberek és az emberi társadalom fölött, nyilvánosan egy vallást sem ismernek el, amiből a legnagyobb közömbösség következik mindazon dolgok iránt, amelyek a vallásra vonatkoznak. A sokaság, felfegyverkezve hatalmának tudatával, könnyen zavargásokra és lázadásra vetemedik, aminek következménye az, hogy a kötelességérzet és lelkiismeret kötelékei meglazulnak, és végül semmi más nem marad vissza, mint az erőszak, amely pedig önmaga éppen nem elégséges a nép fékentartására. Ezt eléggé bizonyítja a szinte folytonos küzdelem a szocialisták és más lázongó szövetkezetek ellen, amelyek a polgári rendet fenekestül fel akarják forgatni. — Ezek után ítélje meg mindenki, aki helyes érzékkel bír, vajon ezen tanok biztosítják avagy megrontják-e az ember valódi és méltó szabadságát.
Igaz ugyan, hogy a liberalizmusnak nem minden követője vallja ezen tanokat, amelyek már kegyetlenségüknél fogva is elijesztők s amelyekről láttuk, hogy az igazsággal ellenkeznek és a legnagyobb bajokat okozzák. Sőt sokan az igazság hatalma által meggyőzve nem vonakodnak bevallani, hogy a szabadság túlmegy a határon és szabadossággá fajul, ha az igazság és igazságosság mértékét túllépi, és hogy azt következésképpen a józan ésszel kell kormányozni és a természetes törvénynek és Isten örök törvényének alárendelni. De azt hiszik, hogy itt meg kell állniuk, és tagadják, hogy az embernek kötelessége volna engedelmeskedni oly isteni törvényeknek, amelyeket nem a természetes ész útján hoztak. — Midőn ezt állítják, következetlenek önmagukhoz. Mert ha áll, amit elismernek, és amit joggal senki sem tagadhat, ha áll, hogy a törvényhozó Isten tekintélyének hódolnunk kell, mivel az ember teljesen Isten hatalmában van és Istenhez törekszik, akkor senki sem szabhatja meg az ő törvényhozó hatalmának módját és határát anélkül, hogy már ezáltal is meg ne szegné a köteles engedelmességet. Sőt, ha az emberi ész arra vetemedik, hogy maga akarja meghatározni, mennyi joga legyen Istennek és mennyi kötelessége önmagának, akkor az isteni törvények iránt való engedelmességet csak látszólag, de nem tényleg gyakorolja, amennyiben saját önkényét Isten tekintélyének és gondviselésének elébe teszi. Szükséges tehát, hogy életünk zsinórmértékéül állandóan és lelkiismeretesen ne csak az örök törvényt tekintsük, hanem mindazon más törvényeket is, amelyeket a végtelenül bölcs és végtelenül hatalmas Isten a neki tetsző módon juttatott hozzánk, s amelyeket világos és kétségbe nem vonható jelekből megismerhetünk. Annál is inkább, mivel az e nembéli törvények ugyanazon alappal bírnak és ugyanazon törvényhozótól származnak, mint az örök törvény, és így tökéletes összhangban vannak a természetjoggal, sőt tökéletesítik is azt, mi több, ezen törvények magának az Istennek tanítását képezik, aki kegyesen igazgatja akaratunkat és eszünket, nehogy ezek tévedésbe essenek. Maradjon tehát szentül és sérthetetlenül összekötve, amit elválasztani nem lehet és nem is szabad, és szolgáljunk mindenben híven engedelmesen Istennek, mint ezt maga a természetes ész is követeli.
Valamivel szelídebbek ugyan, de éppoly következetlenek azok, akik azt állítják, hogy az isteni törvények szerint rendezendő be ugyan az egyesek magánélete, de nem a társadalomé, s hogy a közügyekben szabad Isten parancsolatait áthágni, a törvényhozás pedig nem köteles azokat tekintetbe venni. Ebből folyik ama veszedelmes következmény, hogy az Egyház az államtól elválasztandó. — De ezen állítás képtelenségét is könnyű belátni. Miután ugyanis maga a természet követeli, hogy a társadalom a polgároknak eszközöket szolgáltasson arra, hogy tisztességesen, azaz Isten törvényei szerint éljenek, lévén Isten minden becsületességnek és tisztességnek alapja, merőben lehetetlen, hogy ugyanazon társadalomnak szabadságában álljon Isten törvényeivel mitsem törődni, vagy éppenséggel valamit azok ellen tenni. — Ezenkívül a népek elöljárói azzal tartoznak az állam polgárainak, hogy ne csak külső előnyüket, hanem elsősorban bölcs törvények által lelki javaikat gondozzák. Márpedig ezen lelki javak gyarapítására semmi alkalmasabb el nem képzelhető, mint azon törvények, amelyeket maga Isten hozott, amiért is azok, akik az államok kormányzásában nem akarnak tekintettel lenni Isten törvényére, a politikai hatalmat rendeltetésével és a természet követelményével ellentétbe hozzák. De ami leginkább kiemelendő, s amire mi is nem egyszer figyelmeztettünk, ez az, hogy bár közvetlenül nem ugyanaz a célja a polgári és lelki hatalomnak, és e kettő nem is mozog ugyanazon téren, mégis szükséges, hogy a két hatalom egymásnak segítségére legyen, mert mindkettő ugyanazon emberek fölött uralkodik, és nem ritkán előfordul, hogy bár különféle szempontból, mégis egy és ugyanazon dolog fölött kell rendelkezniük. Valahányszor ez történik, valamely módnak és rendnek kell léteznie, amelynek alapján a vitának és egyenetlenségnek okai eltávolíttatván, az eljárásban megegyezés létesüljön, mivel képtelenség volna és Isten legbölcsebb akaratával is ellenkeznék, hogy a két hatalom folytonos perpatvarban éljen. Ezen egyezséget joggal hasonlították a lélek és test egyesüléséhez, amely mindkettőnek előnyére van; ha beáll a meghasonlás, ez különösen a testnek ártalmas, amelynek életét kioltja.
Nagyobb világosság kedvéért szükségesnek tartjuk a szabadságnak különféle válfajait, amelyek állítólag korunk kívánalmai közé tartoznak, egyenként szemügyre venni. Lássuk pedig mindenekelőtt, s amennyiben az egyes emberekre vonatkozik, a vallásszabadságot, amely a vallásosság erényével annyira ellenkezik. A vallásszabadság abban áll, hogy ki-ki azt a vallást követheti, amely neki tetszik, vagy egyet sem. — Márpedig az ember összes kötelességei között éppen az a legnagyobb és a legszentebb, amely szerint Istent ájtatosan és vallásosán tisztelni tartozik. Ez a kötelesség szükségszerű következménye annak, hogy folytonosan Isten hatalmában vagyunk, az ő akarata, gondviselése által vezéreltetünk s tőle származván, hozzá vissza is kell térnünk. Ehhez járul, hogy igaz erény vallás nélkül nem lehetséges, az erkölcsi erény ugyanis oly dolgokra vonatkozik, amelyek Istenhez, mint az ember legfőbb és végső javához vezetnek, s éppen azért a vallás, amely mindenben közvetlenül Isten tiszteletét mozdítja elő, az erények kezdete és szabályozója. Ha pedig azt kérdezzük, vajon a sok egymással ellenkező vallás közül melyiket kell egyedül követnünk, az ész és a természet azt válaszolják, hogy azt, amelyet Isten rendelt, s amelyre az emberek bizonyos külső jelekből, amelyekkel a gondviselés azt a többitől megkülönböztette, könnyen ráismerhetnek. E megkülönböztetés nagyon is szükséges volt, mert az ilyen fontos dologban a tévedés kimondhatatlan rossz következményeket okoz. Mármost a szóban levő vallásszabadság az embert feljogosítaná arra, hogy legszentebb kötelességét büntetlenül megszegje vagy elmulassza s a változhatatlan jótól elfordulván, a rossz felé hajoljon, ez pedig, amint már mondottuk, nem szabadság, hanem a szabadság eltorzítása és a bűnbe merült lélek szolgasága.

Az állami életben a vallásszabadság annyit jelent, hogy az államnak semmi oka sincs Isten iránt külső tiszteletet tanúsítani és azt előmozdítani, vagy az egyik vallást a másik fölé helyezni, hanem valamennyivel egyenlően kell bánnia, még akkor is, ha a nép maga a katolikus hitet vallja. Ez azonban csak azon esetben állhatna, ha az emberek polgári társaságának Isten iránt semmiféle kötelességei sem volnának, vagy azokat büntetlenül elmulasztania lehetne: mind a kettő azonban nyilván hamis. Nem lehet ugyanis kételkednünk abban, hogy az emberi társadalom, akár egyes részeit, akár formáját, a tekintélyt, akár okát, akár ama nagy előnyüket tekintjük, amelyekben az egyed általa részesül — Isten akaratából áll fönn. Isten az, aki az embert társas lénnyé teremtette s a hozzá hasonlók társaságába helyezte, hogy azt, amit természete megkíván s önmagában el nem érhetne, a társadalomban megtalálja. Ezért a polgári társaság mint társaság köteles Istent szerzőjéül s atyjául elismerni s az ő hatalmát és uralmát félni és tisztelni. Az igazság és a józan ész tehát tiltja, hogy az állam istentagadó legyen, vagy ami az istentagadással egyértelmű, hogy — amint mondják — a különféle vallások iránt egyformán viselkedjék s valamennyiüket ugyanazon jogokban részesítse. — Mivel tehát az államnak szükségképpen kell egy vallást vallania, e vallás csak az egyedül igaz vallás lehet, amelyet általában, de különösen a katolikus államokban könnyű felismerni, minthogy az igazságnak szembeszökő jeleit önmagán viseli. Ennélfogva az állami hatalom viselőinek, ha, miként kötelességük, a polgárok javát okosan és sikerrel előmozdítani akarják, ezen egyedüli igaz vallást kell fönntartaniuk és védelmezniük. A nyilvános hatalom azért áll fönn, hogy az alattvalók javát előmozdítsa, s ámbár közvetlenül arra van hivatva, hogy az embereknek földi boldogságot és jólétet biztosítson, mindazonáltal nem szabad akadályoznia, hanem segítenie kell az embert a legfőbb és a legnagyobb jónak, az örök boldogságnak elérésében is, ezt pedig a vallás elhanyagolásával elérni nem lehet.
Erről azonban máskor bővebben beszéltünk, most csak azt akarjuk megjegyezni, hogy az ilyen szabadság mind az alattvalók, mind az uralkodók igaz szabadságának nagy ártalmára van. Ellenben a vallás az igaz szabadságot mindinkább biztosítja, egyrészt azáltal, hogy a hatalmat Istentől származtatja s az uralkodókat arra kötelezi, hogy kötelességeikről soha se feledkezzenek el, igazságtalan és kemény parancsokat ne osztogassanak s a népet kegyesen s atyai szeretettel kormányozzák, — másrészt azzal, hogy a polgároktól megkívánja, hogy a törvényes hatalomnak úgy engedelmeskedjenek, mint Isten szolgáinak, s azonfölül az alattvalókat az elöljárókhoz nemcsak az engedelmesség, hanem a tisztelet és a szeretet kötelékeivel fűzi, a lázadást s mindent, ami a közrendet és békét megzavarhatná s okul szolgálhatna arra, hogy a polgárok szabadsága jobban korlátoltassék, szigorúan tiltja.
Azt, hogy mennyire előmozdítja a vallás a jó erkölcsöket és a jó erkölcsök ismét a szabadságot, nem is említjük, mert hisz az ész is mondja, és azonfölül a történelem bizonyítja, hogy a népek minél jobb erkölcsűek, annál tökéletesebb szabadságnak, jólétnek és hatalomnak örvendenek.
Vegyük továbbá szemügyre a föltétlen szólás- és sajtószabadságot. Alig kell említenünk, hogy ez, ha nem mérsékelik s teljesen korlátlan marad, jogot nem képezhet. A jog ugyanis erkölcsi képesség, márpedig, amiként előbb is mondottuk és soha eléggé nem hangsúlyozhatjuk, esztelenség azt hinni, hogy ezen erkölcsi képesség az igazságot és a hazugságot, az erényt és a bűnt egyaránt megillethetné. Jogos dolog az igazat és a jót, hogy mennél több ember tulajdonává váljék, az államban szabadon és okosan terjeszteni, de az is jogos, hogy a közhatalom a hazugságoknak, amelyeknél nagyobb veszedelem az észre nézve nem létezik, s a bűnöknek, amelyek a lelkeket és az erkölcsöket megrontják, szorgosan, nehogy az állam romlására terjedjenek, útját állja. A szabados elme kicsapongásait, amelyek a tudatlan sokaságot félrevezetik, a törvény erejével megfékezni éppen úgy jogos, mint a gyöngébbek ellen elkövetett igazságtalan erőszakot megtorolni. S ez annyival is inkább szükséges, mert a polgárok legnagyobb része a szemfényvesztő okoskodások hamisságát, különösen ha ezek a szenvedélyeknek hízelegnek, vagy egyáltalán nem, vagy csak nagy nehezen veszi észre. A teljesen korlátlan szólás- és sajtószabadság mellett semmi sem szent, semmi sem sérthetetlen, ezért még a minden kétség felett álló legigazabb természeti elvek, amelyek az emberi nemnek közös és legnemesebb örökségéül tekintendők, még ezek sem lesznek megkímélve. Ily módon, miután sötétség az igazságot elhomályosítja, miként gyakran történni szokott, veszedelmes és sokféle tévedések jutnak uralomra. Az ilyen állapot előmozdítja ugyan a szabadosságot, de igen nagy kárára van a szabadságnak: a szabadság annál nagyobb és biztosabb, minél nagyobb korlátok közé van szorítva a szabadosság. — Azon kérdésekre vonatkozólag ellenben, amelyeknek kutatását Isten az emberekre hagyta, mindenkinek szabadságában áll azt gondolni, s szabadon kimondani, ami tetszik, s ez nagyon is természetes, mert az ilyen szabadság soha sem vezeti az embereket az igazság elnyomására, hanem inkább nagyon gyakran annak kipuhatolására és földerítésére.
Hasonlóképpen kell vélekednünk a tanítási szabadságról. — Minthogy nem lehet kétség aziránt, hogy a lelkekhez csakis igazságot szabad juttatni, ez lévén az értelmes lények java, célja és tökéletessége, azért a tanításnak tárgyát csakis az igazság képezheti, mégpedig úgy, hogy azok, akik nem ismerik még az igazságot, ennek tudomására jussanak, akik pedig ismerik, benne megerősödjenek. Ezért mindazoknak, akik tanítással foglalkoznak, szent kötelességük a tévedést a lelkekből irtani, s őket a tévedéstől minden lehető módon megóvni. Ezekből kiviláglik, hogy az említett szabadság, amely szerint ki-ki kényekedve szerint azt taníthatja, ami neki tetszik, először is a józan ésszel homlokegyenest ellenkezik, s másodszor az elmék tökéletes megrontására vezet, márpedig ilyen szabadságot a közhatalom a maga kötelességének megsértése nélkül meg nem engedhet, mégpedig annál kevésbé, mert a tanítóknak tanítványaik előtt nagy a tekintélyük, és a tanítvány maga csak ritkán képes megítélni, vajon az, amit a tanító előad, igaz-e vagy sem.
Amiért is a tanítási szabadságot bizonyos korlátok közé kell szorítani, nehogy a tanítás mestersége büntetlenül a romlás eszközévé váljék. Az igazságoknak pedig, amelyek a tanítás kizárólagos tárgyát képezik, két rendje van, a természeti és a természetfölötti. A természeti igazságok, amilyenek a természeti elvek és az azokból közvetlenül folyó tanok, mintegy az emberi nem közös örökségét képezik, ezen örökségen mint legszilárdabb alapon nyugszanak a tiszta erkölcsök, az igazságosság, a vallás s az emberek társadalmi vonatkozása, minélfogva gonoszság és embertelenség volna ennek megsértését és szétrombolását büntetlenül megengedni.
Hasonló lelkiismeretességgel kell megőrizni azon igazságoknak nagy és szent kincstárát, amelyeket az Isten kinyilatkoztatott. Ennek az isteni tannak főbb pontjai, amelyeket a hitvédők leginkább iparkodnak bebizonyítani, íme, a következők: létezik isteni kinyilatkoztatás, az Isten egyszülött fia testté lett, hogy az igazság mellett tanúságot tegyen, ugyanő egy tökéletes társaságot, vagyis Egyházat alapított, amelynek ő maga a feje s egészen a világ végezetéig vele van, s egyúttal azt akarta, hogy azon igazságokat, amelyeket ő maga tanított, ezen Egyház megőrizze, védje és törvényes tekintéllyel magyarázza. Megparancsolta továbbá, hogy Egyházának az összes népek csak úgy engedelmeskedjenek, mint önmagának, akik pedig ellenkeznek, örökre elvesznek. Ezekből világos, hogy az ember legjobb és legbiztosabb tanítója Isten, aki minden igazság forrása és kezdete, — hogy az Isten egyszülött fia, aki az atyának kebelében van, az út, igazság, élet és igaz világosság, amely minden embert megvilágosít, s az ő szavára minden embernek hallgatnia kell: „És mindannyian Isten tanítványai lesznek." (Jn 6, 45) — Isten azonban a tanítóhivatalt hit és erkölcs dolgaiban az Egyházra átruházta s e tekintetben isteni jóvoltából csalhatatlanná tette, amiért is az Egyház a halandók legfőbb és legbiztosabb mestere, s tanítási joga szent és sérthetetlen, és az Egyház az Istentől nyert tanokra támaszkodva mindig a legnagyobb szorgalommal töltötte be ezen hivatalát, s a nehézségekkel, amelyek e tekintetben mindenünnen elébe gördíttettek, szembeszállván, tanítási szabadságáért harcolni soha meg nem szűnt. Ily módon a balga babonát elűzvén, a Föld kerekségét a keresztény bölcsesség által újjáalakította. Minthogy pedig maga az ész világosan tanítja, hogy az Isten által kinyilatkoztatott és a természeti igazságok egymással tényleg nem ellenkezhetnek, úgy, hogy mindaz, ami amazokkal ellentétben áll, kétségtelenül hamis, ezért az Egyháznak istenileg alapított tanítóhivatala a kutatási vágyat, a tudományok haladását s az emberi nem művelését nemcsak hogy nem akadályozza és nem hátráltatja, sőt inkább e téren is világosságot terjeszt és biztos segítséget nyújt. Ugyanezen okból az emberi szabadságot is tökéletesíti, mert Krisztus urunk szerint az igazság az embert szabaddá teszi. Megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket. (Jn 8, 32) — Az igaz szabadságnak és a valódi tudománynak tehát éppen semmi okuk sincs panaszkodni ama igazságos és szükséges törvények ellen, amelyeket az Egyház és az ész együttesen megállapítanak az emberek tanításának szabályozására. Hisz maga a tapasztalat is bizonyítja, hogy az Egyház, amidőn ezt főképpen azért teszi, hogy a keresztény hitet oltalmazza és megvédje, egyúttal a tudományok minden nemét is ápolja és előmozdítja. És méltán, mert hiszen a tudományok haladása nemcsak önmagában véve jó és dicséretes, hanem azonfölül mindazon ismeretek, amelyekre a józan ész önmagától is rájön, föltéve, hogy a valóságnak megfelelnek, az Isten által kinyilatkoztatott igazságokat is nem csekély mértékben megvilágítják. És csakugyan az Egyháznak köszönjük ama nagy jótéteményeket, hogy az ókori bölcsesség dicső emlékeit megőrizte, a tudományok számára csarnokokat nyitott, hogy a nagy elméket mindig ösztönözte s mindazon művészeteket ápolta, amelyek művelt korunknak különös díszéül szolgálnak. — Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mérhetetlen tág tér áll nyitva, ahol az emberi elme szabadon kutathat és fejtheti ki tevékenységét, mert hisz számtalan kérdés van, amelyek a keresztény hit- és erkölcsökkel szükséges összefüggésben nincsenek, s amelyeket az Egyház az ő tekintélyével el nem döntvén, a tudósoknak szabadságában áll belátásuk szerint eldönteni. — Mindezekből meg lehet érteni, miféle szabadság az, amelyet a szabadelvűség — liberalizmus — hívei hirdetnek s oly nagy buzgósággal életbe léptetni akarnak. Egyrészt önmaguk és az állam számára oly tág szabadságot követelnek, hogy bármily vészes tannak tárt kaput nyithassanak, másrészt az Egyházat tanítói tisztének gyakorlásában sokféleképpen akadályozzák, s tanítási szabadságát a legszűkebb korlátok közé szorítják, holott az Egyház tanítása nemcsak semmi hátrányt, de a legnagyobb előnyöket helyezi kilátásba.
Sokat hánytorgatják manapság a lelkiismereti szabadságot is, ha ezen szabadságot úgy fogják föl, hogy minden embernek jogában áll Istent tisztelni, vagy nem tisztelni: e fölfogás a fentebbiekben eléggé meg van cáfolva. — Ámde lehet a lelkiismereti szabadságot úgy is értelmezni, hogy az embernek jogában áll — s e tekintetben az állam semmi szín alatt sem akadályozhatja — Isten akaratát és parancsait lelkiismeretének sugallata szerint teljesíteni. Ily értelemben a lelkiismereti szabadság Isten fiaihoz méltó, az ember méltóságát a legtisztességesebben megőrzi s minden erőszak és igazságtalanság fölött áll. Ezen lelkiismereti szabadságot az Egyház mindig kívánta és nagy becsben tartotta. Ilyen szabadságot követeltek maguk számára az apostolok, ezt sürgették irataikban a hitvédők s vérükkel megpecsételték a nagyszámú vértanúk. És méltán, mert ezen keresztény szabadság egyrészt Istennek az emberek fölötti legfőbb és legigazságosabb hatalma, másrészt az embereknek Isten iránti legfőbb és legszentebb kötelessége mellett tesz tanúságot. Semmi köze a lázongó és engedetlen lelkülethez, s a világért sem szabad azt gondolni, hogy a politikai hatalomnak köteles engedelmességet megtagadja, mert hiszen az emberi hatalomnak csakis olyasmit szabad parancsolnia és követelnie, ami Isten rendelkezéseivel nem ellenkezik s az Isten által megalapított rendet nem sérti. Ha azonban a polgári hatalom olyasmit parancsolna, ami Isten akaratával nyíltan ellenkezik, akkor az ilyen parancsot, mint amely az isteni tekintéllyel megalapított rend fölforgatását célozza, nem szabad teljesíteni.
Ellenben a szabadelvűség — liberalizmus — hívei, akik az államnak korlátlan hatalmat tulajdonítanak s az emberi életet Istenre való tekintet nélkül berendezni kívánják, az erkölcsiséggel és a vallással össze kötött szabadságot, amelyről beszélünk, el nem ismerik, s minden intézkedést, amely eme szabadság megóvása érdekében történik, államellenes jogtalanságnak nyilvánítanak. Pedig ha nekik volna igazuk, nem léteznék oly kegyetlen zsarnokság, amelynek engedelmeskedni s amelyet elviselni nem kellene.
Az Egyháznak hő kívánsága, hogy eme keresztény tanok, amelyeket főbb elveikben itt jeleztünk, az állami élet minden rétegét gyakorlati alkalmazásban átjárják. Ezen tanok ugyanis alkalmasak a mai kor számos és súlyos bajainak orvoslására, amelyek jobbára éppen az olyféle szabadságokból származtak, amelyeket ma annyira magasztalnak, s amelyek az üdv és dicsőség csíráit magukban rejteni látszottak. Az eredmény azonban meghiúsította a reményt, kellemes és egészséges gyümölcs helyett rossz és keserű termett. Ha már most orvoslást keresnek, vissza kell térni a józan elvekhez, amelyektől egyedül várható a rend megszilárdulása és az igaz szabadság biztosítása. — Mindazonáltal az Egyház anyai elnézéssel figyelembe veszi az oly nagy szerepet játszó emberi gyöngeséget, valamint azt is tudja, miféle szellem lengi át manapság a lelkeket és az ügyeket. Ezen okokból, habár ő maga soha semminek sem ad létjogot, ami nem igaz és nem tisztességes, mégis nem ellenkezik, ha az államhatalom vagy nagyobb baj elkerülése, vagy valamely nagyobb jó elérése és megőrzése végett olyasmit is eltűr, ami az igazsággal és az igazságossággal nem mindenben egyezik. Hisz maga a gondviselő Isten is, aki pedig végtelenül jó és mindenható, mégis a rosszat is megtűri a világon, részint azért, hogy a nagyobb jó ne akadályoztassák, részint, hogy nagyobb bajok ne támadjanak. Az államok kormányzásában nagyon helyes a világ kormányzóját utánozni, sőt mivel az emberi tekintély minden rosszat meg nem akadályozhat, „sokat meg kell engednie és büntetlenül hagynia, amit azután egész joggal az isteni Gondviselés megtorol". (Sz. Ágoston: De lib. arb., 6. fej.) Ha azonban ily körülmények között az emberi törvény a közjó érdekében és csakis ezért a rosszat eltűrheti, sőt el is kell tűrnie, mindazonáltal ezt önmagáért soha nem akarhatja, soha nem helyeselheti. A rossz ugyanis, mint a jónak hiánya, ellenkezik a közjóval, ezt pedig a törvényhozónak, amennyire csak lehet, óvnia és megvédenie kell. Az emberi törvénynek e tekintetben is utánoznia kell Istent, aki azért, hogy a rosszat e világon megtűri, nem akarja, hogy a rossz legyen, sem nem akarja, hogy a rossz ne legyen, hanem csak megengedi, hogy legyen, és ezen eljárása jó. (Sz. Tamás: Summa Theologiae, I, a 19, a 9, ad 3.) Az Angyali Doktornak e mondata röviden magában foglalja az egész tant a rossz eltűréséről. De, ha helyesen akarunk a dologról ítélni, be kell vallanunk, hogy minél több rosszat kénytelen az állam eltűrni, annál távolabb áll eszményétől, valamint az is bizonyos, hogy a rossznak eltűrése, mint a politikai okosság egyik szabálya, csakis annyira terjedhet, amennyire az ügy, vagyis a közjó megkívánja, amiért is olyankor, amidőn a közjó e szabály alkalmazása következtében kárt vallana, s az államnak még több s nagyobb rosszal gyűlne meg a baja, e türelmességi szabályt nem szabad alkalmazni, mert ilyen körülmények között semmi jót sem lehet áltála elérni. Ha pedig az Egyház a sajátos idő- és állami viszonyok miatt az újkori szabadságjogok egyikébe-másikába bele is nyugszik, nem mintha azokat önmagukban óhajtaná, hanem mert úgy vélekedik, hogy jobb azokat jelenleg eltűrni, a viszonyok jobbra fordultával újból élni fog saját szabadságával s tanácsolva, buzdítva, kérve azon lesz, hogy Istentől nyert hivatását, amely az emberek örök üdvösségének előmozdításában áll, pontosan betölthesse. Az azonban örökre igaz marad, hogy az a szabadság, amely mindenkinek mindenre jogot ad, miként ezt már többször is hangsúlyoztuk, magában véve éppen nem kívánatos, mert észellenes dolog, hogy a tévedés egyenlő jogot élvezzen az igazsággal. Ami pedig a türelmességet illeti, csodálatos, mennyire távol esnek az Egyház méltányosságától és okosságától a liberalizmus hívei, akik a polgároknak minden korlát nélkül megengedik mindazt, amit fentebb említettünk s ilyképp oda jutnak, hogy a tisztességnek és az igazságnak semmivel több létjogot nem adnak, mint a hamisságnak és az erkölcstelenségnek.
Az Egyházat pedig, az igazság oszlopát és erősségét, az erkölcs romlatlan mesterét türelmetlennek és kegyetlennek mondják, mert a türelmességnek ezen korlátlan és bűnös nemét, miként kell, visszautasítja és meg nem engedi, s amidőn ezt teszik, nem veszik észre, hogy olyasmit gyaláznak, ami voltaképpen dicséretre méltó. Egyébként a türelmességnek ilymérvű hánytorgatása közben is nem ritkán megesik, hogy a katolikus Egyház ügyeire nézve kemények és szigorúak, s akik különben mindenki számára nagy és tág szabadságot hirdetnek, az Egyházat szabaddá tenni sokszor vonakodnak.
Végül, hogy egész fejtegetésünket összes következményeivel együtt könnyebb áttekintés végett pontonként röviden összefoglaljuk, újból hangsúlyozzuk, hogy az egész ember szükségképpen és valóban Isten örök hatalma alatt áll, s következőleg nem képzelhető el, hogy az emberi szabadság Istennek és az ő akaratának alárendelve ne legyen. Istennek eme fennhatóságát tagadni, vagy el nem ismerni nem a szabad ember ténye, hanem az olyané, aki a szabadsággal lázadás végett visszaél, s a léleknek éppen ezen hangulata és beállítottsága képezi a liberalizmus legfőbb bűnét. E szabadelvűségnek azonban több fajtája különböztethető meg, mivel az akarat nem egy, hanem többféle módon s kisebb-nagyobb mérvben tagadhatja meg az engedelmességet, amellyel Istennek, vagy az isteni hatalom részeseinek tartozik.
A végtelen Isten uralmát teljesen visszautasítani s az engedelmességet a nyilvános, vagy a magán- és családi ügyekben neki határozottan megtagadni — a szabadságnak legnagyobb romlottsága s következőleg a liberalizmus leggonoszabb faja, s erre kell vonatoztatni mindazt, amit eddig a liberalizmus ellen mondottunk.
Legközelebb áll ehhez azoknak a tana, akik megengedik ugyan, hogy Istennek, a világ Teremtőjének és Urának hatalma alatt állunk, mert hiszen az ő akaratából áll fönn az egész világ, ámde azon természetfölötti hitelveket és erkölcsi törvényeket, amelyeket Isten maga kinyilatkoztatott, vakmerően visszautasítják, s azt állítják, hogy nincs ok, amiért azokat különösen az állami életben figyelembe kellene venni. Azt, hogy mennyire tévednek ezek is és mennyire következetlenek, az imént kimutattuk. Ezen tanból, mint főelvből folyik ama veszélyes vélemény, amely szerint az Egyház ügyeit az állam ügyeitől teljesen el kellene választani, holott nyilvánvaló, hogy e két hatalomnak, ámbár hivatásra és méltóságra nézve különböznek, mégis egyetértőleg és egymást támogatva kell működniük.
Ezen utóbb említett véleményből ismét kétféle elmélet alakult ki. Némelyek ugyanis azt akarják, hogy az államot az Egyháztól annyira és oly mértékben el kell szakítani, hogy a nyilvános élet jogi viszonyaiban, az intézményekben, az erkölcsökben, a törvényekben, az állami hivatalokban, az ifjúság nevelésében az Egyházat teljesen figyelmen kívül kell hagyni, mintha az tulajdonképpen nem is léteznék, a legföljebb csak azt engedik meg, hogy az egyes polgárok mint magánemberek valamely tetszés szerinti vallást gyakorolhassanak. Ezek ellen teljes erejükben állnak mindazon érvek, amelyekkel az Egyház és az állam elválasztására vonatkozó tant megcáfoltuk: itt még csak azt tesszük hozzá, hogy képtelenség azt kívánni, hogy a polgár az Egyházat tisztelje, amidőn az állam azt megvetheti.
Vannak mások, akik az Egyház létjogosultságát nem tagadják, mert hiszen nem is tagadhatják, mindazonáltal nem akarják elismerni, hogy az Egyház tökéletes társaság természetével és jogával rendelkezik, s következőleg azt tanítják, hogy az Egyház ugyan inthet, tanácsolhat s a neki önként engedelmeskedőket kormányozhatja, de törvényeket nem hozhat, ítéletet nem mondhat s büntetéseket nem szabhat ki. Ekként ezen isteni eredetű társaság természetét eltorzítják, tekintélyét, tanítói hivatalát s minden működését gyöngítik és korlátozzák, az állam hatalmát ellenben annyira kiterjesztik, hogy az Isten Egyházát bármely más önkéntes társulat módjára teljesen az államhatalom uralma és joghatósága alá helyezik. Ezek cáfolatára alkalmasak amaz érvek, amelyeket a hitvédők szoktak fölhozni, s amelyeket mi sem mulasztottunk el, nevezetesen az „Immortale Dei" kezdetű körlevélben előadni, ezen érvekkel ki lehet mutatni Istennek ama rendelkezését, amely szerint az Egyházban mindannak meg kell lennie, ami egy törvényes, legfőbb és minden tekintetben tökéletes társaság természetéhez és jogai közé tartozik.
Sokan vannak végül, akik az Egyház elválasztását az államtól nem helyeslik, de amellett ismét azt akarják, hogy az Egyház a kor kívánalmainak engedjen s mindahhoz alkalmazkodjék, amit a mai államigazgatási bölcsesség megkíván. E nézet helyes, ha csak ama bizonyos, az igazsággal és igazságossággal összeférő méltányosságot sürgeti, amely szerint az Egyház a nagyobb jó reményében egyben-másban engedékeny lehet, s a kor igényeinek is annyira, amennyire kötelességének megsértése nélkül teheti, megfelelhet. — De nem állhat ez ama dolgokat és tanokat illetőleg, amelyeket a megváltozott erkölcsi fölfogás és a helytelen ítélet minden jog ellenére felszínre hozott. Egy kor sem nélkülözheti a vallást, az igazságot és igazságosságot, minthogy pedig az Isten ezen legnagyobb és legszentebb dolgokat az Egyház őrizetére bízta, képtelenség azt kívánni, hogy az Egyház a tévesét és igazságtalant egykedvűen eltűrje, vagy abba, ami a vallásnak ártalmas, beleegyezzék.
A mondottakból mármost következik, hogy a gondolat, az írás, a tanítás és minden különbség nélkül a vallás szabadságát, mint megannyi természeti jogot követelni, védelmezni s engedélyezni semmiképpen sem szabad, mert ha valóban a természet adta volna az embernek e jogokat, akkor Isten uralmának megvetése jogos volna, s az emberi szabadságot semmiféle törvénnyel sem volna szabad fékezni. — A mondottakból azonban az is következik, hogy a szabadság említett válfajait igazságos okokból meg lehet tűrni, de mindig úgy kell mérsékelni, hogy féktelenséggé és szabadossággá el ne fajuljanak. — Ahol pedig ezen szabadságjogok érvényben vannak, ott a polgároknak azon kell lenniük, hogy azokat jócselekedetek gyakorlására használják, különben pedig e szabadságjogok megítélésében az Egyházzal egyetértsenek. Minden szabadság ugyanis annyiban törvényes, amennyiben az erkölcsi jó gyakorlását lehetővé teszi, különben soha.
Ahol az államigazgatásnak igazságtalanul elnyomja a polgárokat s az Egyházat az őt megillető szabadságtól megfosztja, ott szabad oly kormányforma életbeléptetését sürgetni, amely alatt a polgárok és a hívők szabadon működhetnek; ezen törekvés nem féktelenségre és bűnös szabadosságra vezet, hanem a közjó érdekében a helyzet nyomasztó voltának megszüntetését célozza s arra irányul, hogy ahol minden gonoszságot felszabadítottak, az erényes élet- és cselekvésmódot ne akadályozzák.
Az államkormányzatnak ama módja, amely szerint a hatalom gyakorlásába a népet is bevonják, magában véve nem helytelen, hacsak emellett a közhatalom eredetéről és gyakorlásáról szóló katolikus tant meg nem sértik. Az Egyház a különféle kormányformák közül, föltéve, hogy a polgárok jólétének előmozdítására nem alkalmatlanok, egyet sem kárhoztat, azt az egyet azonban megkívánja — ezt különben maga a dolog természete is követeli —, hogy e kormányformák úgy legyenek megszervezve, hogy emellett senkinek s különösen az Egyháznak jogait meg ne sértsék.
A közügyekben részt venni, ha csak ezt a különös helyi és időviszonyok nem tiltják, jó és helyes, sőt az Egyház igenis óhajtja, hogy az egyes polgárok, amennyire csak tehetik, a közjót előmozdítsák s hazájukat védjék, fenntartsák és gazdagítsák.
Az Egyház azt sem kárhoztatja, ha valamely nép függetlenségre tör és nem külhatalomnak, sem valamely kényúrnak alárendeltje lenni nem akar, föltéve azonban, hogy mindez az igazság megsértése nélkül történik. Végül azoknak eljárását sem helyteleníti, akik azon fáradoznak, hogy minden országot saját törvényei szerint kormányozzanak, s a polgároknak módjukban álljon jólétüket minél nagyobb mérvben biztosítani. Az Egyház a mérsékelt polgári szabadságnak mindig hű és gondos őre, ami mellett kivált egyes olasz városok tanúskodhatnak, amelyeknek a városokat megillető jog abban az időben, amidőn az Egyház üdvös befolyását a közügyek minden terén szabadon érvényesíthette, jólétet, gazdagságot és hírnevet biztosított.
Reméljük, Tisztelendő Testvérek, hogy e tanok, amelyeket a hit és ész által vezéreltetve apostoli tisztünknél fogva előadtunk, a ti közreműködésetek által igen sokaknak javára fognak szolgálni. — Mi pedig szívünk alázatosságában szemeinket az Ég felé emelve buzgón kérjük Istent, hogy bölcsességével és tanácsával az embereket kegyesen fölvilágosítsa, hogy így az annyira fontos ügyekben az igazat megismerjék s következésképp a magán- és nyilvános életben, minden körülmények között a megismert igazság szerint éljenek s attól soha el ne tántorodjanak. — Ezen isteni áldások zálogául és jó indulatunk jeléül rátok, Tisztelendő Testvérek, papságotokra és a gondjaitokra bízott hívő népre szívünk teljéből adjuk apostoli áldásunkat.

Kelt Rómában, Sz. Péternél, 1888. évi június 20-án, pápaságunk 11 -ik évében.

XIII. Leó Pápa

	A fordító előszava az 1888. évi első magyar kiadáshoz
	Tisztelendő Sacchori atyának az Index szent Kongregációja titkárának jelen könyvre vonatkozó levele Barcelona nagyméltóságú püspökéhez.
	Bevezetés
1.	Létezik-e napjainkban valami, amit liberalizmusnak neveznek?
2.	Mi a liberalizmus?
3.	Bűn-e a liberalizmus, és minő bűn?
4.	A liberalizmus bűnének különös súlyosságáról.
5.	A liberalizmus faji egységében lehetséges és tényleg létező fokairól.
6.	Az úgynevezett katolikus liberalizmusról vagy liberális katolicizmusról.
7.	Miben áll valószínűleg a liberális katolicizmusnak lényege, vagyis benső oka?
8.	Árnyék és félárnyék, vagyis a liberális-katolikus szektának külső létoka.
9.	Egy más fontos megkülönböztetésről, vagyis a gyakorlati és elméleti liberalizmusról.
10.	Kárhoztatta-e az Egyház forma szerint a liberalizmust s annak minden árnyalatát és alakját?
11.	A liberalizmusnak legünnepélyesebb kárhoztatása a Syllabus által.
12.	Van valami, ami liberalizmusnak látszik, de nem az - s van, ami nem annak látszik, és mégis az.
13.	Jegyzetek és magyarázatok az előző fejezetben előadott tanhoz.
14.	Szabad-e a jó katolikusnak a liberalizmust ma jó értelemben vennie, és szabad-e dicsekednie azzal, hogy liberális?
15.	Nagyon egyszerű megjegyzés, amely a kérdést teljes és igaz megvilágításba fogja helyezni.
16.	Lehet-e a liberalizmus tévtanában ma jóhiszeműséget feltételezni?
17.	A különféle módokról, ahogyan a katolikus, ha ő maga nem is liberális, mégis a liberalizmus bűnrészesévé lehet?
18.	Ama jelekről, amelyekből meg lehet tudni, hogy valamely könyv, lap, vagy személy meg van mételyezve vagy csak egy kissé meglehelve a liberalizmus által.
19.	A keresztény okosság fő szabályai, amelyeket a liberálisokkal való érintkezésben minden katolikusnak szem előtt kell tartania.
20.	Mennyire szükséges a liberális olvasmányoktól óvakodni?
21.	A józan katolikus kérlelhetetlenség, ellentétben a liberális hamis szeretettel.
22.	A szeretetről, amennyiben a vitatkozási modorban nyilvánul, s vajon igazuk van-e erre nézve a liberálisoknak a keresztény hitvédőkkel szemben?
23.	Illik-e a tévedés üldözése közben az azt hirdető és terjesztő személyt is üldözni és megalázni?
24.	Válasz egy első tekintetre komolynak látszó ellenvetésre.
25.	A mondottaknak megerősítése a „Civiltá Cattolica"-nak egy igen lelkiismeretesen megírt cikke által.
26.	Civiltá Cattolica" szép és lesújtó" cikkének folytatása.
27.	Az annyira ide vágó cikkének vége.
28.	Vannak-e, vagy akadhatnak-e az Egyházban Papok, akik a liberalizmus undok ragálya által meg vannak mételyezve?
29.	Miként viselkedjék a jó katolikus Isten ama szolgáival szemben, akik a liberalizmus által meg vannak mételyezve?
30.	Mit kell tartanunk a pápának kapcsolatairól a liberális kormányokkal és személyekkel?
31.	A lejtőkről, amelyeken a katolikusok a liberalizmusba lecsúszni szoktak.
32.	A liberalizmus fennmaradásának állandó okai a mai társadalomban.
33.	A leghathatósabb és legalkalmasabb óvszerek a" liberalizmus által megmételyezett nemzetek számára.
34.	Feltűnő jel, amely szerint a valóban katolikus szellemű dolgokat a liberális szelleműektől megkülönböztethetjük
35.	Melyek a jó és melyek a rossz hírlapok? S mit kell tartani a jóról, ami a rossz hírlapokban található, és mit a rosszról, ami a jókban előfordul?
36.	Ajánlatos-e néha, hogy a katolikusok és liberálisok egy közös célra egyesüljenek, és minő föltétek mellett?
37.	Folytatás
38.	Szükséges-e minden egyes adott esetben az Egyházhoz s a főpásztorokhoz fordulnunk, hogy megtudjuk, vajon ez és ez a könyv, vagy ez és ez a személy mint liberális elvetendő- és megtámadandó-e?
39.	Mit tartsunk a „laicizmus" nevű félelmetes szektáról, amely, mint némelyek mondják, oly nagy pusztítást visz végbe Spanyolországban?
40.	Mi célszerűbb: a katolikus tanokat elméletileg — in abstracto —, vagy pedig gyakorlatilag az azokat személyesítő szövetkezet vagy párt által védelmezni a liberalizmus ellen?
41.	Van-e abban túlzás, ha mi csakis azon pártot tekintjük valódi katolikus pártnak, amely minden törekvésében antiliberális?
42.	A „Revista popular" sokak által félre- vagy rosszul értett jelszavának rövid és világos magyarázata.
43.	Igen gyakorlati és figyelemre méltó észrevétel a látszólag különböző jellegre nézve, amelyet a liberalizmus a különböző országokban s ugyanazon ország különböző történeti időszakaiban látni enged.
44.	A liberalizmus által alkalmazott „tézis" és „hipotézis" kérdéséről.
	Végszó
	XIII. Leó Pápa Ő Szentségének apostoli körlevele az emberi szabadságról.

Zsidók	402
Protestánsok	6654
Bevallott szabadgondolkozók	452
Indifferensek	358
Spiritiszták	258
Racionalisták	236
Deisták	147
Ateisták	104
Az általános erkölcs hívei	19
A természeti erkölcs hívei	16
A lelkiismeret hívei	3
A szemlélődés híve	1
Pozitivisták	9
Materialisták	3
Mohamedánok	271
Buddhisták	208
Pogányok (!)	16
Konfucius hívei	4
Semmi határozott hitet nem vallók	7982