FőoldalHivatalosÉletünkMúltunkSzabadidős helyszíneinkKapcsolatFelvételiElektronikus naplóÉtkezési digitnapló
Főoldal  Életünk  Milán atya szombat esti elmélkedései  2016.04.09.

2016.04.09.

Jézus feltámadása utáni találkozásainak visszatérő mozzanata a sebeinek megmutatása. Az emberek többsége nem szeret sebeket látni. Rossz érzésünk támad, ha olyan emberrel fogunk kezet, akinek hiányzik 1-2 ujja, egy-egy súlyosabb, friss seb látványától esetleg rosszul is lesz valaki.

Sebeket megmutatni többféle szándékkal lehet:

-          bosszúálló módon: én ezt kaptam, majd meglátod, te mit kapsz.

-          lelkiismeretfurdalást ébresztve: én ezt szenvedtem el, miközben te hol voltál?

-          túllépve az eseményen: ez történt, de túl vagyunk rajta, volt értelme ennek is.

Jézus a sebeit vajon milyen szándékkal mutatja meg a tanítványainak?

Még a szenvedéstörténet során van Jézusnak két nagyon fontos mondata: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Azt jelenti ez egyrészt, hogy ami a keresztrefeszítéskor történik az bűn! Másrészt azt jelenti, hogy Istentől senkinek nem kell félnie.

A másik nagyon fontos mondat, amit Jézus a Getszemáni-kertben mond, hogy „Atyám, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.” Nagyon gyakran úgy értjük ezt, mintha Isten akarata az volna, amit Jézus az előbb idézett mondatával bűnnek minősített. Nehogy azt gondoljuk, hogy a rágalmazók, az árulók, a pozíciójukat féltő hatalmasságok, a gyilkosok tennék meg Isten akaratát. A szenvedéstörténetben Jézus teszi meg Isten akaratát. A legfélelmetesebb helyzetben is szeretettel, türelemmel, bizalommal fordul az emberhez, nemcsak ahhoz, aki barát, hanem ahhoz is, aki gyűlöli őt. Néha azért félünk Istentől, mert az hisszük, ő akar szenvedést okozni az embernek.

Jézus mondatainak és feltámadása utáni gesztusainak – gondoljuk főként Péterrel és Tamással való találkozására – az az üzenete, hogy Isten nem akarja, hogy bárki is félelemmel gondoljon rá.

Istenhez tehát őszinte lehetsz, bizalommal fordulhatsz Hozzá.

Nem az-e az egyik gyökere az újabb kori ateizmusnak, hogy Istent örök elégedetlen, fejcsóváló, homlokráncoló, haragvó hatalmasságnak képzeljük el, és az ember a szíve mélyén érzi, hogy ez nem lehet így? Hogyan gondolkodunk mi Istenről? Milyen kép él bennünk Őróla?

Ha Istentől nem kell félnünk, akkor egyáltalán nincs félnivalónk? Hogyan értelmezzük Jézus kemény szavait, amit a bűnről mondott? Isten haragjától nem kell félnünk, de attól még van mitől félnünk! A bűn következményeitől, az embert lealacsonyító hatásától!

A vallásosan nevelt gyermek erkölcsi fejlődésének egyik csapdája akkor nyílik meg, amikor a serdülőkorban bekövetkezik a hit krízise. Ez mindenképpen bekövetkezik, mert a gyerekkor hite és a felnőtt ember hite között átmenet van. Ha az erkölcsi értékek arra épültek, hogy ha megsértem őket, akkor „megharagszik a Jóisten”, akkor serdülőkorban baj lesz, mert a hit válságával együtt erkölcsi válság is kialakul. Nagyon érdekes, hogy a Tízparancsolatban a parancsok, tiltások mellett nincsen szankció. Nem azért nem szabad lopni, hazudni, ölni, stb., mert Isten megbünteti. Hanem azért, mert lealacsonyít és magában hordja a büntetését, a következményeit. Ne Istennel fenyegetve neveljünk valaki a rossz elkerülésére.

Ha Isten tényleg ilyen kedvességgel, megbocsátással fordul az ember felé, akkor hogyan értelmezzük az ítélet, az üdvösség és a kárhozat fogalmát? Nincs is ítélet, mindenki üdvösségre jut, hiszen Isten senkit nem taszít el? Valószínűleg azért nehéz értelmeznünk ezeket a fogalmakat, mert Istent nem személyként tekintjük, hanem személytelen módon képzeljük sorsnak, végzetnek, felsőbb hatalomnak. Pedig a kinyilatkoztatás egyik fő üzenete, hogy Istent úgy kell elképzelnünk, mint Jézus Krisztust: barát, példakép, Mester…

Ha a kávéautomatára goromba szavakat mondok, attól még ad nekem forró csokit, ha bedobom a százast. Ha megütöm az oldalát, vagy belerúgok, akkor is ad. Ha egy személyes kapcsolatot amortizálok ilyen módon, akkor egy idő után hiába bocsátunk meg egymásnak, hiába beszéljük meg a nézeteltérésünket, elhidegülünk egymástól, a sok seb egyre óvatosabbá, bizalmatlanabbá tesz, idegenné válunk egymás számára. Az utolsó ítélet úgy képzelhető el, mint egy szembesülés, amikor rádöbbenünk, hogy mennyire elszúrtunk dolgokat, vagy az egész életünket, mennyivel ragyogóbb, boldogabb lett volna az életünk és a körülöttünk lévő világ, ha felismertük volna Isten közelségét, az Ő nagyszerűségét. A hit problémája nemcsak az, hogy hiszem Isten létét, hanem hogy tudok-e Rá úgy tekinteni, mint barátra, Mesterre, gondviselő Atyára?

A múlt héten már említettem, hogy könnyen hinnénk, ha a hitünket a látásra alapozhatnánk. Tamás apostolnak is ez volt a kívánsága. Látom-e a barátomat? Hát persze, ránézek, és látom. Valójában egy embert látok, pontosan ugyanazt látom, mint akkor láttam, amikor még nem volt a barátom. A lényeg láthatatlan. Néha úgy látom, hogy valaki nagyon barátságos velem, és utána nagyot csalódok, amikor visszaél a bizalmammal. Pedig tényleg úgy látszott, hogy a barátom. „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan.” (A kis herceg) Nincs az a látvány, amit félre ne lehetne ismerni, félre ne lehetne magyarázni! Nem kell meglepődnünk, hogy Isten láthatatlan. Amikor Jézus azt mondja Tamásnak, hogy „most már hiszel Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” – ekkor Jézus nem valamilyen fanatikus vakhitet kér a követőitől, hanem mintha ugyanazt mondaná, mint A kis herceg szerzője: jól csak a szívével lát az ember. Használjuk-e látásra a szívünket? 

OK
Hírek
Nyitott Templomok Napja
VENI SANCTE
Ferencesek Esztergomban - helytörténeti kiállítás
Ballagás 2017
Frankában végzett papok, szerzetesek találkozója
Diákszínjátszó találkozó
Jubileumi hangverseny
0

Ismerd meg az iskolát!

0

Facebook

0

Érettségi találkozó

Felvételi tájékoztató

0
All rights reserved © 2013.