FőoldalHivatalosÉletünkMúltunkSzabadidős helyszíneinkKapcsolatFelvételiElektronikus naplóÉtkezési digitnapló
Főoldal  Életünk  Milán atya szombat esti elmélkedései  2015.11.14.

2015.11.14.

November hónap Szent Imre és Szent Erzsébet ünnepe mellett a halottak hónapja is. A késő ősz, a mezőgazdasági munkák befejeződése évszázadok óta az elmúlásra emlékezteti az embert. A halállal kapcsolatos szokások furcsák, érthetetlenek lehetnek a számunkra, de maga a halál is ilyen. Minden ember birkózik vele. Serdülőkorunkban, talán a bennünk végbemenő változások hatására ismerjük föl, hogy létezésünk törékeny, múlandó.

Ebben az életszakaszban tapasztalhatjuk meg először a haláltól való félelmet. Különösképpen a hirtelen halál nagyon ijesztő egy fiatal számára. Aki átél egy autóbalesetet, arról számol be, hogy néhány tizedmásodperc alatt lepergett előtte az egész élete. Az a rövid idő mégis hosszúnak tűnik. Ilyen esetben is van tehát valamennyi időnk, hogy lezárjuk életünket.

Hogy mi lesz velünk a halál után? Ez a kérdés mindig foglalkoztatta az embert. Most Pascalt szeretném idézni, aki filozófus és matematikus volt. Arról gondolkodott, hogy ha valaki hisz a halál utáni életben, és halála után ezt tapasztalja, akkor örül, hogy halála előtt erre fölkészült. A hívő embert nem éri csalódás, ha a halál után nincs semmi, mert nem éli át a csalódást, hiszen meg lesz halva. A nem hívő, ha a halál után nincs semmi, nem érez elégedettséget, hogy „lám, én megmondtam, fölösleges a hiszékenység”, hiszen halott lesz. Azonban, ha a nem hívő ember a halál után azt tapasztalja, hogy van élet, akkor alaposan megrémülhet. Pascal szerint a hit olyan fogadás, amin nem lehet veszíteni. Főként azért idézem az ő gondolatát, hogy rájöjjünk, attól nem kell félnünk, hogy a halálunk után nem lehetünk a szeretteinkkel, nem tölthetjük az időt a kedves elfoglaltságainkkal.

Tudatosítsuk, hogy a kereszténység milyen alapon hisz az örök életben. Ennek biztosítéka számunkra az Isten szeretete. A teremtő Isten akarta a világ létezését, és a világ lett. Ha Isten szeret valakit, és szeretete változatlan, akkor ez elég a létezéshez. A kereszténység nem abban hisz, hogy az ember halhatatlan, vagy legalább valamely része az. Ez spekuláció. A kereszténység Isten szeretetében hisz, és ez elég számára az örök élet reményéhez.

Nemcsak a haláltól félünk, hanem a meghalástól is. Jézus Krisztus azt mondja a búcsúbeszédében, hogy „Atyám házában sok lakóhely van. Elmegyek, és helyet készítek nektek. Ha elkészítettem a helyet, ismét eljövök és magammal viszlek benneteket, hogy ott legyetek, ahol én vagyok…” (Jn 14, 2-3). Az evangélium szerint a halálunkat úgy lehet leírni, hogy hazamegyünk. Jézus Krisztus értünk jön, és magával visz bennünket. Ahová visz, arról olyan hasonlatokkal beszélt, mint menyegző, terített asztal, otthon. Mondhatja persze valaki azt, hogy ő ebben nem hisz. Az sem kevés, ha tudunk erről, mert a halálos ágyon nemigen vannak ateisták…

Akik előttünk halnak meg, mindig elgondolkoztatnak bennünket az életről és a halálról. Ezért az élet jó befejezése feladat is. Akik utánunk jönnek, őket a mi halálunk ébreszti rá fontos dolgokra. Jó esetben az ember a fölösleges holmikat leselejtezve, az anyagi ügyeket elrendezve, az emberi kapcsolatokat kisimítva, szeretteit megerősítve, az élettel megelégedve, hálaadással zárja le életét. Ez egy feladat is. Amikor odakerülünk, ezt kell jól megoldani.

Nehéz fejezet életünkben, amikor elveszítjük a szeretteinket. Ilyenkor attól félünk, hogy ez a fájdalom már életünk végig fog tartani. Az idő, a kedves emberek együttérzése, az isteni kegyelem szépen lassan enyhíti a fájdalmat. Újra és újra rádöbbenünk, hogy amit el sem akarunk hinni, mégis valóság. Aztán átéljük a dühöt, hogy akit elveszítettünk, miért nem vigyázott magára jobban, miért nem tudták megmenteni az orvosok, miért nem tett csodát Isten, miért nem gondoskodott róla jobban a környezete. Az önvád is jelentkezik, miért bántottam meg, én miért nem tettem többet érte? A kétségbeesés is elér bennünket, az én életem is hatalmas sebet kapott ezzel a veszteséggel. Hogyan fogok így tovább élni? Ezt mind át kell élni, újra és újra, amíg lassan enyhül az éles fájdalom. A házastárs elveszítésekor gyászévről szokás beszélni. Nagyjából ennyi idő, amíg a mindennapi, eleven fájdalom lecsillapodik.

Éppen ezért vagyunk zavarban, amikor mások gyászolnak. Mit mondjak neki, hogyan vigasztaljam meg? Ha szóba hozom a halálesetet, nem teszek-e rosszat? Próbáljam inkább elterelni a beszélgetést más irányba? Mindenki szívesen beszél elhunyt szeretteiről. Lehet, hogy nem szenvedésének nehéz napjairól, de az életéről, tevékenységéről, a vele kapcsolatos derűs történetekről igen. Ha olyasvalaki van a környezetedben, akinek a hozzátartozója, közeli ismerőse, barátja meghalt, egyszerűen csak legyél a közelében, és néhány kérdéssel adjál neki alkalmat, hogy meséljen. Megkönnyebbülünk ilyenkor.

A halottakért, és a jó halál kegyelméért pedig imádkozni érdemes.

 

OK
Hírek
Ferencesek Esztergomban - helytörténeti kiállítás
Ballagás 2017
Ferences vetélkedő internetes fordulója
Frankában végzett papok, szerzetesek találkozója
Diákszínjátszó találkozó
Jubileumi hangverseny
Labdarúgó és kosárlabda torna
0

Ismerd meg az iskolát!

0

Facebook

0

Érettségi találkozó

Felvételi tájékoztató

0
All rights reserved © 2013.