Új lap

Jézus szavaihoz "Ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem.” (Jn. 10,14.) kötöm a gondolataimat,

„Úgy érzem, hogy Isten nem Isten, és valójában nem létezik. Rettenetes sötétségek között élek. Mintha minden meghalt, minden megfagyott volna bennem. Néha olyan elkeseredés vesz erőt rajtam, és ugyanakkor annyira vágyódom a távol levő Úr után, hogy már csak egyetlen imát vagyok képes elmondani: Jézus Szentséges Szíve, benned van bizalmam.”

Ezek a mondatok évekkel ezelőtt hangzottak el egy öreg, halála előtt levő asszony szájából. Az egész világ ismerte, már életében szentként tisztelte, és még így sem szégyellte kimondani, mi él benne. Ez asszony Kalkuttai Teréz anya volt. És ugyanilyen kétségek között gyötrődött a halála előtti években Assisi Szent Ferenc is.

Mi nem szenvedünk ilyen gondolatoktól. Bennünk béke van: a felületesség és a kisszerűség nyugalma. Az a hamis biztonságérzet, hogy körülöttünk, bennünk minden a legnagyobb rendben van.

Magyarországon 67 százalékunk vallotta magát római katolikusnak, és csak pár ezren mondták, hogy ők ateisták. Mit jelent ma hívőnek lenni? Így kereszteltek meg? Hiszek valamilyen Istenben? A papok, az Egyház ne avatkozzék az én hitembe! Az, hogy ilyen az ország, a mi bűnünk is, akiknek a szívében nem él világító fáklyaként az Isten ismerete. Ismerjük-e az élő Istent? Mert azt mondja: „enyéim ismernek engem”? Milyen ez a mi ismeretünk? A gyermekkor naiv képzete, vagy a szertelenségbe fulladó szövegelésé? Egyszerűen a kérdés csak ennyi: foglalkoztat-e és mennyire bennünket az Isten ismerete? Mert, ha foglalkoztatna a folyamatos gondolkodás Istenről, önmagunkról és a világról, megvilágosítaná tudatunkat és megtisztítaná belső életünket a holt cselekedetektől.

Kedves ballagó negyedikesek, szülők, barátaink! Ma a legtöbbet akarom nektek adni ezekkel a mondatokkal. Meggyőződésem, hogy az életetek minősége múlik azon, hogy Isten valóságos Isten lesz-e számotokra, vagy egy élettelen szobor, aki előtt néha hódolunk; egy igás ökör, akit néha befogunk, hogy akaratunkat teljesítse, vagy egy ítéletvégrehajtó, akit időnként bosszúra hergelünk? A gyermekkorból itt-rekedt szakálas apóka, az oltárok dísze, vagy a politika által zászlóra tűzött báb?

Nem életidegen, amit most mondok nektek. Mert amilyen mértékben él bennetek Isten ismerete – Jézus szavai szerint – annyira van ismeretünk önmagunkról is, hiszen Isten lát csak jól bennünket. És ha benne élünk, van helyes tudásunk magunkról is. A bibliai első emberpár bukása éppen abban állt, hogy elhitték a Sátánnak, hogy ők majd maguktól is fogják tudni a jó és a rossz közötti különbséget. Mai világunk zűrzavara ebben mutatkozik meg a leginkább, mindenki azt hiszi, hogy az a jó, amit ő tesz. Anélkül prédikálunk egymásnak, hogy megkérdeznénk, mi az Isten akarata erről. A gonoszság és a rosszindulat mellett azért is ilyen a világ, mert mi is – bár kifelé jó embereknek látszunk – de nem az Isten szándéka szerint cselekszünk, ezért nem is a jót tesszük!

Kedves testvérek! Teréz anya szavai így fejeződnek be: „Ha egyszer szent leszek, ott fogom hagyni a mennyországot, és mindig a földön leszek, hogy fényt gyújtsak azoknak, akik a sötétségben élnek.” Hiszem a szentek közösségét. És ez ad reményt a jövőre!

A nemzeti imaév alkalmából az öregdiák egyesület kezdeményezésére a jelképes útravalók mellé egy rózsafűzért is teszünk tarisznyátokba! Kísérjen utatokon az ima ereje!

Tisztelt igazgató atya, kedves szülők,
tisztelt tanári és prefektusi kar, kedves diáktársak, kedves vendégeink!

Megmondom őszintén önöknek, nem szeretnék beszédet tartani arról, hogy mi vár ránk holnap, hogy elérkeztünk egy korszak végéhez, hogy tiszta lappal vághatunk neki a jövőnek, hogy mikor, hol, milyen formában tettünk rossz fát a tűzre, hiszen ezek általános, üres szavak lennének.
Sokkal inkább érzem fontosnak, hogy rólunk essen szó, és arról, ami valójában érték, hogy milyen emberekké váltunk az évek során. Négy illetve hat évvel ezelőtt kerültünk e falak közé – kis srácként – az ország különböző pontjaiból. Mindenki hozta magával a saját kultúráját, az otthoni légkört és a hazai szokásokat. Idegenek voltunk egymásnak és céltalanok. Volt, aki focistának készült, volt, aki tűzoltónak, voltak, akiknek még ilyen álmaik se voltak. Így érkeztünk ide.

Olyat adott, amitől most itt, büszke emberekként állhatunk önök előtt. Felnőtt, fiatal gondolkodók lettünk, tele céltudatossággal, reménnyel és ambícióval. Akikre sosem erőltettek rá semmilyen gondolkodásmódot. Akiket hagytak, hogy a saját útjukon fedezzék fel saját magukat, és hagyták, hogy találja meg mindenki a saját hangját! Nem akarták, hogy egy kaptafára épüljön a közösség. Olyan emberek vettek minket körül, akik nem azt akarták, hogy mindenki egy irányba evezzen, hanem azt, hogy mindenki találja meg a saját útját. Hogy gondolkodjunk, hogy legyen saját véleményünk, hogy legyen igazságérzetünk, hogy sose hagyjuk magunkat, hogy álljunk ki mindig azon értékek mellett, amelyeket innen viszünk magunkkal.

Megmondom önöknek őszintén, itt a legtöbbet nem a tudományok terén sajátítottuk el.

Itt nem versenyistállót kívántak létrehozni, mint sok más gimnáziumban, hanem embereket akartak nevelni, akik gerincesek, akik őszinték, akik tudnak közösségben gondolkodni, akik tudják, hogy együtt többre vihetik, akik kiállnak egymásért jóban-rosszban, akiket nem fog megtörni semmiféle hamis eszmei és politikai irányzat, és akik mindig tudni fogják, hogy honnan indultak.
Emellett az évek során volt nem egy olyan cselekedetünk, amiért – azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem.– már az évfolyam több mint fele hagyhatta volna itt a sulit, beleértve jómagamat is. Hát nem voltunk angyalok… Az elmúlt években rengetegszer lázadtunk és tiltakoztunk a kollégium szabályzata ellen, volt, mikor jogosan, volt, hogy jogtalanul, de a leglényegesebb, mindig mindent együtt csináltunk. Volt, amikor tiszteletlenül viselkedtünk, de az is inkább a meggondolatlanságból és önfejűségből adódott, mint rosszindulatból.
És itt szeretnénk hálás köszönetet mondani mind a szülőknek, mind azoknak az embereknek, akik az évek folyamán velünk foglalkoztak. Amiért bíztak bennünk, és nem megszabadulni akartak a problémáktól – amik ebben az esetben mi voltunk – hanem elénk álltak, és látták azt, ránk lehet építeni, mi úgy fogjuk elhagyni ezt az iskolát, hogy mindig megőrizzük az emlékeket, és mindig azt fogjuk képviselni, amit itt szívtunk magunkba. Ezt a felénk áradó bizalmat és szeretetet az itt létünk során azzal háláltuk meg, hogy a különböző tudományokban, művészeti ágakban, sportágakban, amikben elindultunk az ország számos pontján, mindig jó eredményeket értünk el, és mindenhol a méltó helyre tűztük az iskola zászlaját.

Köszönöm, hogy meghallgattak! A legfontosabb, mi nem felejtünk! Visszajövünk!

Mint már előttem néhányan, én is szeretnék elbúcsúzni a végzősöktől a „szecskák” nevében. Kicsit nehéz így, hogy alig tudok rólatok valamit, legfeljebb azt, hogy gyakran láttuk „a nagyokat” a folyosókon, s tisztelettel és némi irigységgel figyeltük, amint sietnek valahova.
Szeretnék megköszönni minden közös élményt, amiben részünk volt, bár ezek nem mindig voltak pozitívak, de mindenképp emlékezetesek maradnak számunkra. Azért is fontosak, mert ha mi leszünk negyedikesek, ötleteket meríthetünk ezekből az emlékekből.
Nemsokára már nem találkozunk naponta veletek, hiszen elmentek az iskolából, hogy új környezetben új akadályokat küzdjetek le. Persze a régi barátok megmaradnak, de már nem lesz ugyanaz a közösség a távollétetek miatt. Nagy változásra nem kell számítani; máshol is lehet barátokat szerezni, legtöbben ugyanúgy tanulni fogtok, csak más szabályok szerint. Szinte ugyanúgy, mint mikor az általánosból ide kerültetek. És ahogy az ottani közösség is tette, mi is szívesen fogadunk majd titeket, ha majd évek múlva eljöttök hozzánk, hogy lássátok, hogyan alakultak a dolgok.

Végül kívánom, hogy mindenki a tőle telhető legjobban feleljen meg az eljövendő próbatételeknek. Váltsátok valóra terveiteket, hogy ne csak álmok maradjanak! Éljetek úgy, hogy az emberek meglássák rajtatok: ebbe az iskolába jártatok! Adja Isten, hogy közületek mindenkiből igaz magyar ember váljék!

Pest megyében, két község határán lévő mezőgazdasági ipartelepen, Farmoson születtem 1927-ben. Édesapám e telep vezetője volt, ahol a külföldi eladásra termelt magyar vetőmagokat tárolták, eljuttatták a szerződéses gazdaságokhoz, majd begyűjtötték, tisztították és exportra készítették elő. Szüleim sokáig haboztak, hogy a gimnáziumi tanulmányainkat Kalocsán a jezsuitáknál, vagy pedig Esztergomban végezzük-e. 1936-ban bátyám az esztergomi Szent Antal Gimnázium és Kollégium tanulója lett, őt követtem 1937-ben.

Ebben az évben az I. osztály 63 tanulóval indult. Prefektusunk Tóth Móric atya, osztályfőnökünk Molnár Illés testvér, a rektor P. Nagy Arisztid, az igazgató pedig P. Weiss Richárd volt. Bátyám kedvenc tanára Szalóczi Pelbárt atya, későbbi igazgató, az enyém pedig Burka Kelemen atya, a későbbi tartományfőnök volt. Mondhatom, hogy családias körülmények között éltünk és nevelkedtünk. Az első években a fiatal laikus tanárok katonai szolgálatra történt ismételt behívása és másokkal pótlása nem hatott előnyösen az előmenetelünkre. Ez főleg a latintudásunkon mutatkozott meg (amikor az érettségin hozzákezdtem a latin szöveg fordításához, az elnöki tisztet betöltő Virág Benedek főigazgató úr feljajdult: Maga az ablativus absolutust nem ismerte fel!) Sok örömet szerzett mindegyikünknek a sportpálya, valamint – mindaddig, amíg az ismételt katonai igénybevételek nem tették tönkre – az intézeti autóbusz. Már akkor helyeselte a közvélemény azt, hogy hétköznap részt lehetett venni a reggeli szentmisén, önkéntesen. A különleges alkalmak is örömet szereztek nekünk, ilyen volt például az érettségi előtti esti lampionos ballagás a városban, vagy a sportesemények (a kardvívóink az id. Gerevich által nevelt sárospatakiak mögött a második helyezést szerezték meg az országban).

Összefoglalva állíthatom, hogy a gimnázium és a kollégium jól felkészített bennünket az életre, ezért egész életünk során hálával tartozunk.

1944. október 13-án meg kellett szakítanom esztergomi tanulmányaimat, mert lakhelyünk az október 6-án indult szovjet támadás miatt veszélybe került, és a továbbiakban Nyugat-Magyarországon éltünk. 1945 tavaszán ún. „nyugatos”-ok lettünk. Emiatt a VIII. osztályos tanulmányaimat csak 1945 októberében kezdtem meg Esztergomban. Életre szóló élményem ebből az időből Mindszenty József hercegprímás úr beiktatása a kitört üvegablakos bazilikában, majd az azt követő napokban látogatása és beszéde a gimnáziumban. Mire a VIII. osztály vizsgáit kiálltam, már nem érettségizhettem Esztergomban, hanem csak Budapesten a bencés gimnáziumban 1945 decemberében. Érettségi vizsgám sikerült, jegyeim inkább jelesek voltak, csak latinból kaptam elégségest és fizikából jót. (Egy élményem az érettségivel kapcsolatban: A történelem volt a legerősebb tárgyam, ebből a Mohács előtti időszakot kaptam. Felmértem, hogy ezen időszakból 1945-ben legfontosabbnak a Dózsa-parasztlázadást kell tartani, ezért mondanivalómat úgy csoportosítottam, hogy erre a feleletem betetőzéséül, annak végén kerüljön sor. Ennek megfelelően felelve, észrevettem, hogy Havasi Luciusz bencés tanár úr feszeng, aggodalmaskodik mindaddig, amíg rá nem tértem az említett eseménysorra, és akkor láttam rajta, hogy mázsás kő gördült le szívéről.)

1946 tavaszán el kellett dönteni, hogy milyen tanulmányokat kívánok a továbbiakban folytatni. Nem volt kifejezett elhivatottságom egyik irányban sem. Ezért a család egyik barátja azt ajánlotta, hogy 1945-46 II. félévét, mint ún. keresztfélévet egyedül a jogi karon lehet hasznosítani, ezért kezdjem tanulmányaimat ott, és a félév alapján döntsek maradásom vagy másféle tanulmányok felől. A javaslat bevált, megszerettem a jogi tárgyakat. Ez nemcsak a tárgyakon múlott, hanem a professzorokon is. Az akkori tanári kar kevés kivétellel kiváló személyekből állt, egyikük-másikuk a világ élvonalába tartozott (különösen Moór Gyula, Navratil Ákos).

A „fényes szelek” azonban fújni kezdtek. Előbb két professzort nyugdíjaztak 1945-1946-ban, majd 1947-ben felfüggesztették Moór professzor előadásait, 1949-50-re a régi tanári karból négyen maradtak. Tanulmányaimat 1950. november 24-én fejeztem be, ekkor avattak doktorrá. Engem az erkölcsi kérdésekkel inkább foglalkozó büntetőjog vonzott, ezért büntetőbíró szerettem volna lenni. Az új tanszékvezető is méltányolta tudásomat, az ő közbenjárására kineveztek a budai járásbíróságra fogalmazónak. Akkorra azonban a kúriai bíró nagybátyám feltette azt a kérdést, hogy mit fogok tenni 2-3 év múlva, mikor kineveznek büntetőbírónak, össze tudom-e majd egyeztetni lelkiismeretemmel az új követelményeket. Nyilvánvaló volt, hogy nem. Ezért megragadtam az alkalmat, amikor az angol magántanárnőm a MÁV vezérigazgatót helyettesítő nagybátyja segítőkészségét jelezte. A bírósági fogalmazói kinevezést megelőző időponttól kezdődően alkalmazott a MÁV a központi jogi osztályon ügyvédjelöltként. Első jelentősebb dolgozatom a büntetőjog tárgyköréből a Jogtudományi Közlönyben 1952-ben jelent meg.

Itt dolgoztam 1953 őszéig, amikor jeles minősítéssel feleltem meg az ügyvédi vizsgán, s áthelyeztek a MÁV vezérigazgatóságának jogi osztályára. Ezt az állásomat az 1956-os októberi eseményekkel összefüggésben 1957 januárjában elvesztettem, mert az októberi magatartásom (az igazoló bizottság elnökévé történt választás elfogadása) miatt létszámfölösnek minősítettek. A Budapesti Ügyvédi Kamara azonban néhány napon belül felvett a tagjai közé, így ügyvédkedhettem. Néhány hónappal később édesapám hasonlóképpen járt, s nyugdíjas lett.

Ebben az időben találkoztam a MÁV jogi osztály (nem jogász) vezetőjével, és csodálkozva hallottam tőle, hogy „Jóska, nem jártunk el helyesen ügyedben, valamit tenni fogunk”. Mivel akkor már hírlett, hogy az ügyvédeket is felülvizsgálat alá vonják, éltem a vasút 1957 II. negyedévében tett ajánlatával, hogy készek alkalmazni alacsonyabb beosztásban.

Az előzményekre tekintettel azonban megfelelő alkalommal elfogadtam az állásváltoztatásra irányuló ajánlatot, és 1960-ban a Nehézipari Minisztérium bányászati ágazatának jogtanácsosa, egy év elmúltával vezető jogtanácsosa lettem. E munkakörömben meghatározott ügyekben – így például a munkajogi ügyekben – én képviseltem a minisztériumot. Ebben az időben főleg a bányajog és a munkajog köréből publikáltam.

Így kerültem a Munkaügyi Minisztérium látókörébe, s amikor a jogi főosztályvezető-helyettesi munkakört 1970-ben felajánlották, elfogadtam. E beosztás lehetőséget adott arra, hogy 1976-tól évente júniusban részt vegyek a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet rendes ülésszakán, és kitekintsek a világba. 1973-tól, a munkaügyi bíróságok megalakulásától kezdődően szoros kapcsolatot sikerült kialakítanom a Legfelsőbb Bírósággal is. Munkámat elismerték, ténylegesen 1979-től, kinevezés alapján 1981-től vezettem a minisztérium jogi főosztályát. 1988-ban nyertem el a jogtudományok kandidátusa fokozatot a munkajog tárgykörében A munkabér jogi kérdései című tanulmányom alapján. 1977-ben társszerzője voltam a Munka Törvénykönyve kommentárjának, valamint ezt követően is egyéb szakkönyveknek és cikkeknek.

Az előbbieknek tudható be, hogy amikor az 1988-ban kezdődött „olvadás” során fiatalabb kollegával kívánták betölteni a beosztásomat, a Legfelsőbb Bíróság nyomban késznek mutatkozott az átvételemre és 1988 decemberétől tanácselnökként tevékenykedtem tovább. Közben egy másik bírósági ágazatban, a gazdasági kollégiumban bizonyos nehézségek merültek fel, és felkértek, hogy átmenetileg ott vezessek egy tanácsot. Ennek lejárta után visszakerültem a munkaügyi kollégiumba, és elnyertem a kollégiumvezetői beosztást, amit egy ízben meghosszabbítottak. Ebben a beosztásban módom nyílt kiváló munkatársaimmal együtt irányítani a munkaügyi ítélkezést, ennek során 1993-tól megkezdtük az európai jog fokozatos alkalmazását. Itteni foglalkoztatásom a 70 éves korhatár elérése miatt 1998-ban szűnt meg.

Közben 1994-ben megkezdődött a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának szervezése. Felajánlották a munkajogi és társadalombiztosítási tanszék vezetését, amit elfogadtam. E tárgyak oktatása a képzés 3-4. évében történik, ezért a tényleges munka az 1997/98-as tanévben kezdődött. 2000-ben habilitáltam a munkajog tárgyköréből a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán, ennek alapján az egyetem főhatósága 2000-ben egyetemi tanárnak nevezett ki. Az 1997/98-as és 1999/2000-es tanévekben az alapító és a tanártársak bizalmából a PPKE Jog- és Államtudományi Kara dékáni tisztét is elláttam. 1992-től kezdődően szerkesztője és társszerzője vagyok többek között a Munka Törvénykönyve négykötetes kommentárjának, szerzője egyéb szakkönyveknek, hazai és külföldi folyóiratokban megjelenő cikkeknek. 2002-től kezdődően tevékenységemet „Professzor emeritus”-ként végzem.

Édesapám 1967-ben halt meg. Feleségemmel, aki az MTA Matematikai Kutató Intézetének tudományos munkatársa volt, 1963-ban kötöttünk házasságot. Házasságunkból két szeretett leányunk született, Eszter 1963-ban, Márta 1965-ben. Feleségem súlyos, hosszú betegségben 1981-ben elhunyt. Leányaim időközben felnőttek, mindketten ügyvédi tevékenységet folytatnak Budapesten. Eszter maga választott pályát, de 1982-ben az egyetemi felvétele még a levelező tagozatra sem volt problémamentes az apa osztályhelyzete miatt. Ezért, amikor Márta a közgazdasági egyetemre kívánt beiratkozni, felhívtam figyelmét Eszter esetére, ő engedett, és vidéki egyetem jogi karának nappali tagozatára minden további nélkül felvették. Édesanyám áldozatos élet után 1990-ben távozott közülünk. Utóbb ismét házasságot kötöttem, feleségem belgyógyász–kardiológus–nephrológus kórházi főorvos, akivel boldog házasságban élünk. Eszter házasságából egy unokánk van, kis Eszter.

Főleg az 1990. évi változások után a májusi összejövetelekre jártunk Esztergomba. Utóbb ez abbamaradt. A múlt nyáron azonban János atya és kedves titkárnője jóvoltából mind a heten voltunk három volt osztálytársunkkal Esztergomban, és ott kedves félnapot töltöttünk.

Mit üzenek a fiataloknak? (Közbevetőleg még egy élmény: Kezdő másodikosok voltunk Esztergomban, amikor fiatal tanárunk magyar dolgozatot íratott velünk „Quae sursum sunt querite” címmel. A dolgozatokkal igen elégedetlen volt, mert legtöbbje nem értette meg a feladatot; talán későbbre lehetett volna halasztani.) Én tehát azt kérem, hogy olvassátok el az esztergomi bazilika jelmondatát, és annak megfelelően igyekezzetek élni. Kicsit másként, de ebbe is beleérthetően: Honeste vivere, alterum nem laedere, suum cuique tribuere (Ulpianus). Isten áldjon benneteket!

Tóth Sándor

Minden olyan egyszerű
Huszár Jeromos ferences atyának
Bérc falának dőlt idő,
Csend-idő – est idő.
Dávid hárfahúrjáról lepergő
holdszirom a hegytető

Zsoltároz a fák csapatja,
vándor-szólam szól alatta,
megpihen kereszt tövén.

Jár szeráfi fényes arccal,
miként búcsúvezető,
kinek magány-kék virágát
hajnal hívja keltetőn

Napfivér is készen tartja
legelső sugarát.
Megzördül a cserje gátja,
őz iramlik árkon át.

Mind e mozgás békességes,
mint az élet, mely ha tudja,
merre tart, megvirágzik, bárhol
érje az a rejtett, messzi-part.

Zarándok-csodálatában hangszer
minden bükkfa, nyír,
száraz évszakok nyomán is
egyről vallhat csak a szív.

Végtelenről, életekről,
századokról, ezredekről,
s folytonosan visszahív,

hol az otthon – hegyfokában,
egyszerű barlanglakás –
Szentély-szegte templomokban,
s csak az Isten óriás.

Ekként dől a bérc falának
csend-idő és est idő.
Szép-szeráfi himnuszával
minden olyan egyszerű.

Tanítványi szeretettel Tóth Sándor ferences öregdiák,
József Attila- és Pro Urbe Esztergom-díjas költő,
a Magyar Országgyűlés volt képviselője és jegyzője

Szép számban gyülekeztünk 2006 Szent György havának 26. napján Esztergomban a ferences gimnázium udvarán. Volt, aki sietett, hogy regisztráltassa magát a portánál, esetleg rendezze az elmaradt tagdíját, és ha már lehetőség adódott, előfizesse kedves hírmondónkat, a FRANKÁ-t. Örültünk egymásnak, még ha nem is mind köszöntünk volna „Laudetur”-ral, ha az utcán találkozunk, hiszen voltunk néhányan, akik még névről se nagyon ismerhettük egymást.

Aminek én személy szerint legjobban örültem, hogy voltak közöttünk olyanok is, akik siettek a gyóntatószékhez, mert az ünnepi szentmisét úgy akarták teljessé tenni, hogy nemcsak a szentmisét mondjuk együtt, hanem Krisztus testéből is közösen részesüljünk. Ez kell, hogy természetes legyen számunkra, különösen olyankor, amikor a szentmise főcelebránsa, P. Barsi Balázs ofm tartományfőnök atya, aki maga is tanított ebben az iskolában, számos éven keresztül oktatta a novíciusokat, hogy Szent Ferenc atyánk hűséges követői legyenek. A mostani homiliájában arról a megfáradásról beszélt, amely mindennapjainkat jellemzi és arról a felüdítésről, amit Jézus jelenléte hoz el bennünk. És mi mondtunk hálát az ő eltelt 60 esztendőjéért, és mellette volt igazgatónk, a vasmisés Jeromos atya 90 évéért. János atya, mint házigazda mindenben segítségére volt, hogy ha nehezek is a lépések, mégis mint utódja teljes biztonságot adjon e megszentelt falak között, különösen pedig az oltár körül. A szentmise végén Nyéky Kálmán köszöntötte a 60 esztendős Balázs atyát mindnyájunk nevében, akik jelen voltunk és talán a helyes okból távol lévők nevében is.

Az áldás után ünnepélyesen vonultunk iskolánk Bottyán utcai bejárathoz, ahol Müller Marci barátunk megemlékező szavai után megkoszorúztuk iskolánk névadója, Temesvári Pelbárt emléktábláját. Megemlékeztünk még egy koszorúzással P. Hajdu Antal atyáról is, ahol az unokaöccse, Hajdu Tibor mondta a méltató szavakat.

Ezután egyenes utunk vezetett a tornaterembe. Itt az öregdiákok prominens képviselői – Jármy Pál, Nyéky Kálmán, Pinnyey Szilárd, Horányi László, Strausz Kálmán, és Pindroch Csaba – és természetesen mostani frankás diákok, majd P. Tokár János ofm igazgató atya is köszöntötte a vasmisés és 90 esztendős Jeromos atyát. Tóth Sándor öregdiák, József Attila-díjas költő versét Mód Gergely 12. a osztályos tanuló szavalta el. Ezt követően fellépett a Franka kórusa Pálmai József tanár úr vezetésével. A megemlékezések után a tőle megszokott kedvességgel Jeromos atya szólt hozzánk. Az ünnepség végén elénekeltük a „Sok számos esztendőket” kezdetű éneket. Azt hiszem, nemcsak mi mondhatjuk, hogy boldogok voltunk e napon, hanem az ünnepelt is.

Megtartottuk a diákegyesület közgyűlését is, ahol többek között Pinyey Szilárd kiemelte a 2006-ban Temesvári Pelbárt-díjban részesülteket: Korenchy László (1939), és Barna József (1958). Ilyen örömteli és maratoni események után igazán jó étvággyal fogyasztottuk a babgulyást és az almás süteményt, amit ezúton is köszönünk kedves vendéglátóinknak.

Adja az Úr, hogy évről évre ilyen örömmel lehessünk együtt, tanúságot téve az Ő köztünk élő szeretetéről, Szent Ferenc atyánk szavaival: „Mert önmagunkat elfelejtve találjuk meg magunkat.”

Jézus Társaságában, a Szent György rendházban kissé felgyorsulnak az események: páter Quarterman (Görgényi György) hazatérése nem váratlan, ám ahelyett, hogy indiai élményeiről mesélne, másra terelődik a figyelem. „A nyugtalanság szelleme kísért házunkban. Az elégedetlenség magva el van hintve” – jelenti ki Stuart (Brudnyák István). Állítása nem is alaptalan: Rawleigh (Váci Balázs) és Fulton (Svajcsik Péter) a rendből való kilépésüket tervezik, hiszen szabadságvágyuk fölé kerekedik egykori fogadalmuknak és önfeláldozásuknak. Páter Sierra (Soós János) csodás felgyógyulása viszont már nem csak a szerzetesek életét és hangulatát bolygatja meg, a rendház zarándokhellyé válik, „a jezsuiták megint divatba jönnek”.

A rektor (Kovács Tamás) az ügyre pont azt az Ahern Márkot (Ágoston Péter) „állítja rá”, aki egyedüliként nem hisz a csodában. Nem tudja elfogadni a történteket bizonyíték nélkül, így kétségei révén a darab középpontjába kerül. Kétkedéseire választ a rendház kezdetben laposnak tűnő életébe – nem csak kirívó piros zakója révén – színt hozó Morell doktortól (Pécsi András) kaphat,

mivel ő az, aki a csodásnak tűnő gyógyítást véghez vitte. A szintén „külsős” kis Jimmy (szerepében Kuti István „m.v.”) esete után a doktor emlékezteti Ahernt a rektor halálos ágyán elhangzó, a darab üzenetének is tekinthető megállapítására: „a legnagyobb csoda a hit, hinni… hinni, ez az igazi csoda”.

A XX. század Amerikáját idéző érdekes hangulatú zenével átszőtt jelenetekben olyan kérdéseket, olyan szituációkat hallhatunk és láthatunk, amelyekkel – még ha nem is vagyunk szerzetesek – mi is gyakran szembesülünk, hiszen hitünk megközelítésében, teljességében mindannyiunknak akadnak dilemmái. A tizenegy tagú, csupa fiúból álló szereplőgárda tagjai (az említetteken kívül még Kósa Ádám és Kürtös Donát) többnyire jól be tudtak lépni a különféle, számukra mindenképpen idegen szerepekbe. A rendezés feladata ezúttal is Pásztó András tanár úrra hárult, és ne felejtkezzünk el azok munkájáról sem, akik akár csak egy szög beverésével is segítették a darab létrejöttét. A csapatra, még vár néhány előadás és – ahogy az megszokott – a várszínházi megmérettetés június 16-án.

¯ Iskolánk kórusa ez év márciusában is részt vett a budapesti Szent Imre Gimnázium által megrendezett gregorián versenyen, ezúttal is két kategóriában.

¯ Kórusunk idén már ezüstminősítést szerzett. Népzenei kategóriában Barta Márton, Zlinszky Gergely, Lengyel Bálint, valamint Pileczky Marcell bronzminősítést szereztek, jómagam pedig ezüstminősítést.

¯ Esztergom város immáron 47. alkalommal rendezte meg a Tavaszi Dalosünnepet, amelyen kilenc kórus előadását hallhatta a nagyközönség. A Franka-kórus gregorián és Bartók-műveket, valamint egy népdalt adott elő.

¯ A Mindszenty József Általános Iskolában ismét megrendezésre került az anyák napi énekverseny – természetesen több kategóriában. A középiskolások között a következő végeredmény alakult ki:

1. Brudnyák István, 2. Rozovits Ferenc, 3. K. Kitti, 4. Kiss Ferenc, 5. Krivinger Ádám.

A 2005/2006-os tanév első félévében a régi nagy tanterem kettéosztásával lehetőségünk nyílt egy újabb informatika

tanterem kialakítására. Ezzel elsősorban az informatika oktatásának körülményei javultak lényegesen, de a bővítés más szempontokból is hasznos. Azzal együtt, hogy tanulóink az órák után többféle informatika tárgyú szakkörön vehetnek részt, ugyanezekben az időpontokban más feladataikhoz: tantárgyi anyagok gyűjtéséhez, kidolgozásához, pályázati munkákhoz, saját vagy osztály-honlap készítéséhez, levelezéshez is használhatják a gépeket.

A tervezés és kialakítás során arra törekedtünk, hogy a célszerűség mellett a legolcsóbb megoldásokat válasszuk. Az asztalok pl. anyagáron készültek el helyben, de az egyéb munkáknak is inkább csak az anyagára költöttünk. (A középiskolák informatikai eszközeinek fejlesztésére biztosított központi pénzekből lízingelhető húsz új gép igen magas árát természetesen nem mi állapíthattuk meg)
A termek elkészültével munkánk kevésbé látványos, ám annál fontosabb részéhez értünk: az eszközök optimális felhasználásának módszereit a tanítás-tanulás során magunknak is folyamatosan tanulnunk, és iskolánk adottságaihoz, igényeihez igazítva fejlesztenünk kell. Az elmúlt négy hónap tapasztalatai alapján megnyugvással jelenthetjük például, hogy különösebb hírverés nélkül is egyre népszerűbbek a délutáni számítógépes

foglalkozások. A nem informatika szakos kollégák és a szerzetes testvérek egyre gyakrabban bízzák meg tanítványaikat gépen megoldható feladatokkal a délutáni órákban – indokolt esetben a stúdium ideje alatt is – ha tudják, hogy ez idő alatt valóban hasznos munka folyik. Hétfőtől csütörtökig – amikor valamelyik teremben tanár van jelen – a legtöbb esetben a másik terem is teltházzal működik. Mivel a két terem majdnem teljes szélességében egybenyitható (ld. a fotók) a tanári jelenlét, segítségnyújtás könnyen megoldható. Különösen megnyugtató, hogy tanulóink a sokféle csábítás ellenére is gyorsan megértik: ez a tanterem is elsősorban tanulásra szolgál.

Azon vagyunk, hogy így is maradjon, ezzel együtt a munka jó hangulatban, kreatív légkörben folyjék.

Csöndör Elek vagyok, a Ferences Ifjúsági Tanya (FIT) intézője, a Gyermekek Falun Alapítvány kuratóriumának az elnöke. 1987 óta akolitusként a veszprémi illetve kaposvári egyházmegyében szolgálok. Nagykanizsán élek feleségemmel és hat gyermekemmel.

A FIT-et 1993-ban álmodtuk meg és kezdtük építeni P. Tokár János atyával és ferences öregdiák társaimmal. A szükség és a lehetőség nyitotta fel szemünket a feladatra. Egyre több közösség, hittancsoport kereste a nyári táborozás helyszíneit, többnyire reménytelenül. A saját családi életünk is arról tanúskodott, csak a megélt öröm által lehet személyes helyem az Egyházban. Bár katolikus családban éltem, a személyes hitbeli megerősödésem Marik Tamás atya által szervezett vitorlás csapatban történt, ahol megismerhettem későbbi feleségemet is, akinek édesapja is és hat fivére közül kettő is görög katolikus pap, mindannyian ferences öregdiákok.

Kapóra jött egy 1,5 ha terület – Nagykanizsa mellett Erzsébettelepen – amelyet gyermekek nyaraltatására ajándékoztak. Egyszerű körülmények között kezdődött a táboroztatás ezen a területen. A működtetésre megalapítottuk 1994-ben az Alapítványt. Az eltelt tizenegy évben igyekeztünk megfelelni az alapító okiratban vállalt feladatainknak. Pályázati pénzekből, sok-sok önzetlen segítő ember munkájából bővítettük, szépítettük a FIT-et.

Felépítettünk egy nyári szállást, amelynek padlásán 25 gyermek alhat matracokon. Az alsó szintjét használjuk ebédlőnek, konyhának. A főépület tetőterében harmincan, földszinti szobájában négyen alhatnak. Az épület fűthető. Az előző évben építettünk fel egy közösségi faházat, amelyben rossz idő esetén is zavartalan a kézműves foglalkozás. Itt simul bele jelképeivel, állandó, csendes jelenlétével a kis kápolna is a gyermekek közös játékába, mindennapjaiba. Az új hajlék emeletén 25 fő alhat.

Alkalmazkodva egy kínálkozó lehetőséghez a területünket 12 ha-ra bővítettük. Tartunk lovakat, teheneket, kecskéket, szamarat, rackákat. A zalai dombok között, erdők ölelésében, egy kicsit védve a világ zajától, évről évre lehetőséget adunk közösségeknek a nyári táborozásra, osztályoknak erdei iskolás programokra, családoknak az együttlétre. A saját megszervezett lehetőségeik jól illeszthetők a FIT kínálta adottságokhoz: lovaglás, hintózás, állatok gondozása. Megismerhetik a falusi életet, a kétkezi paraszti munkát, erősödhet a közösséghez való tartozás, a szabadság érzése tágul a zalai dombok horizontján. Együtt ébredni és élni a természet megannyi csodájával! A teremtett világot felfedezni, gyönyörködni benne, és eljutni a Teremtőhöz!

Az ország egész területéről érkező csoportoknak – akik között vannak egyházi iskolák diákjai, családos közösségek, állami gondozottak, autisták (fogyatékkal élők), cserkészek, az óvodástól az egyetemistáig – rendszeresen kitárjuk Fekete István pazar életművét. Megismertetve a hallgatósággal az írót, a vadászt, a természettudóst, a mezőgazdászt, a mélyen érzékeny hívő embert, aki színesebb, mint egyszerű ifjúsági könyvek alkotója.

Egy piarista öregdiák vállalkozó segítségének köszönhetően 1200 m³ föld megmozgatásával egy 70x40 m területű focipályát alakítottunk ki az 5 m szintkülönbséget is elérő hepehupás terepen. A szükséges talajjavító tőzeget, fűmagot támogatásként kaptuk.

Sokéves gondunkat sikerült megoldani a bejárati utak kőzúzalékkal történő leterítésével.

A következő évben szeretnénk szépíteni a tábor környékét, fajátékokat elhelyezni, a csoportos foglalkozásokhoz árnyékolókat építeni. A konyhai felszerelést szeretnénk a megváltozott minőségi követelményeknek is megfelelővé tenni.

Amikor reményeinket az idén elsöpörte a választás eredménye, hiszen az elmúlt ciklusban nem nyertünk pályázatot, az Úristen megmutatta nagylelkűségét egy támogató személyében, hogy munkánkat folytathassuk. Így született meg új épületünk terve, amelyben 28 fő fér el 4-6 ágyas szobákban, bármilyen időjárási viszonyok mellett. Magába foglalja a nagy közösségi termet, amely alkalmas étkezésre, misézésre, de játékra, táncra egyaránt. Hordozza nemcsak a lélek feltöltődésének a lehetőségeit, hanem a test is regenerálódhat: szauna, kondi-terem. Az épület fatüzelésű kazánnal működne, a melegvizet napkollektorok is segítenék. A korszerű konyha a nyári táborok csoportjainak is minden igényét kielégítené.

Sok segíteni tudó ember munkája eredményeként 2005-ben 1085 gyermek kereste a FIT kínálta lehetőségeket, és reméljük, ahogy évről évre megérkeznek a fecskék, hordozva az előző évek minden szépségét, nehézségét, lehetőségét, úgy az idén is benépesül a tábor.

Lehetőségeink szűkösek, ezért kérem, támogassátok az Alapítványt, hogy terveink és mindennapjaink ne ragadjanak a sárba, hanem sok gyermeknek élményt nyújtva szárnyaljanak, a tanyai békét és harmóniát minél többen vihessék haza, levéve a táborozás költségeit családok válláról.

A bogeni Veit-Höser-Gimnázium huszonhat tanulója és két tanára látogatott el áprilisban esztergomi barátainkhoz.
Ezen a változatos programokkal teli, mozgalmas héten nemcsak Budapest és néhány magyar város nevezetességeit, no meg a Balatont ismerhettük meg, hanem újból megtapasztalhattuk cseretársaink nyitottságát és vendégszeretetét.
Örömmel kukkantottunk be az iskola és a kollégium hétköznapi életébe. Feledhetetlen maradt az a gulyásleves, ami Árpád atya készített nekünk a Balatonnál. Miután néhányan ezt a finom ételt még a kis piros cseresznyepaprikával is megfűszereztük, akkor tudtuk meg csak igazán, mit is jelent az, hogy „erös”.
Nagyon jól éreztük magunkat a ferences gimnáziumban idén is. Ezúton szeretnék köszönetet mondani a ferences gimnázium igazgatójának, János atyának, aki 1997 óta segíti és ápolja ezt a cserekapcsolatot. Nyitrai tanárnőnek, aki fáradhatatlanul és nagy szeretettel szervezi és bonyolítja le azt, a gimnázium tanárainak, akik a kirándulások, túrák és városnézések során kísérnek minket, a konyha személyzetének, akik túrós rétessel és más finomságokkal is kényeztetnek, a belvárosi plébániának, ahol idén a szállásunk volt, és nem utolsósorban a ferences rend ismerőseinek és barátainak, akik újra és újra megéreztetik velünk, hogy milyen is az igazi magyar vendégszeretet. „Közönöm sepem!”

Egy vasárnapi kimenő elején odajött hozzánk Patrik testvér és azt mondta: „Fiúk, ki kellene menni a gátra segíteni homokzsákot pakolni.” A belvárosi templom előtt megkérdeztünk egy gátőrt, hogy hol lehet dolgozni, segíteni. Az új híd mellett, ahol naponta járunk a Franka pályára, láttunk egy hatalmas homokhegyet. Odamentünk, megragadtuk a zsákokat és a lapátokat. Csatlakoztak hozzánk a 9. osztályosok és a mazsolák is. A megtöltött zsákokat markológépek hordták el. Az első stúdiumról Patrik testvér elengedett minket, hogy tovább segíthessünk.
Bementünk vacsorázni a Frankába, aztán újra irány a gát. Még egy óráig pakoltuk a zsákokat, aztán mentünk vissza stúdiumra. Bizony igen fárasztó nap volt.

Másnap kimenőben két osztálytársammal, Danival és Barnabással újra indultunk a gátra dolgozni. Elmentünk a Kolping pályára vezető híd felé, de a túlsó oldala már víz alatt volt. Ott állt egy csónak, amibe két máltai szeretetszolgálatos ült. Megkérdezték, hogy frankások vagyunk-e, és lenne-e kedvünk segíteni nekik. Természetesen elvállaltuk. Beszálltunk a csónakba, ahol csatlakozott hozzánk még néhány fiú a 9.a-ból. Elindult a csónak, az úti célunk egy városszéli gazdaság volt. El kellett nekik vinni a csónakot, mert a víz miatt nem tudták hordani a takarmányt az állatoknak. Eveztünk egy darabig, de egy gát állta az utunkat. Nagy nehezen átkeltünk rajta. Aztán életemben először – és remélem utoljára – áteveztem a táti úton.

Amikor megérkeztünk a gazdaságba, már vártak minket. Átadtuk nekik a csónakot, aztán visszahoztak minket a Frankába.

Nagyon örültem, hogy ezzel a kis munkával is segíthettem a városnak. És megmutathattam, hogy ki a legény a gáton…

Tisztelettel értesítem a Pécsi Megyéspüspököt, a Ferences Tartományfőnököt, szerzetes és paptestvéreimet, családomat, rokonaimat, barátaimat, tanítványaimat és minden kedves ismerősömet, hogy a "Mindenható és Fölséges Úr elküldte hozzám Nővérünket a Testi Halált", kézen fogott, és Én örömmel mentem vele az Úr elé.

P. Dr. Vass László
OFM. cont. ezüstmisés áldozópap, tanár,
a Collegium Seraphicum alapítója és ny. rektora

Búcsúztatóm Pécsett a Ferences templomban 2006. május 10-én szerdán délelőtt 9⁰⁰ órakor, valamint Budapesten a Ferences templomban (Budapest, Margit körút 23.) délután 16³⁰-kor lesz.

1935. június 6-án születtem Királyegyházán. A gondviselés kitűnő szülőkkel ajándékozott meg, akik az elméleti tudás mellett hitre is neveltek. Középiskolai tanulmányaimat a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában kezdtem és a pécsi Állami Tanítóképzőben fejeztem be. Ezt követően a pécsi Tanárképző Főiskola biológia-földrajz szakán szereztem főiskolai oklevelet, majd a Szegedi Tudományegyetem biológia szakán középiskolai tanári diplomát. 1976-ban a Győri Hittudományi Főiskola hallgatója voltam. 1979-ben Dr. Cserháti József megyéspüspök szentelt pappá.

Pedagógusi pályámat Sumonyban és Királyegyházán kezdtem (a romantikus pedagógia évei). A Megyei Tanács V. B. Művelődési Osztályán 10 évig szakfelügyelőként dolgoztam (tapasztalatgyűjtés évei). Később a szigetvári Zrínyi Miklós Gimnáziumban, a pécsi Széchenyi István Gimnáziumban és a Pollack Mihály Szakközépiskolában tanítottam (küzdelmes évek). Tamásiban fél évig voltam káplán. Ezután az esztergomi Ferences Gimnáziumban (a legboldogabb évek '80-'85), majd a kecskeméti Piarista Gimnáziumban oktattam diákokat (a legeredményesebb évek). 1990-ben megalapítottam a pécsi Collegium Seraphicum Egyetemi és Főiskolai Kollégiumot, amelynek irányítását 11 évig láttam el. Életemet örömmel töltötte el az, hogy több mint 6300-szor mutattam be Szentmise áldozatot az Úrnak. Több mint 42000 fiatalt tanítottam, neveltem, táboroztattam. A határokon túli magyar diákokkal és csángó fiatalokkal való foglalkozás is sok örömöt szerzett. Családom tagjai is színesítették életemet.

Nagyon kérem, hogy koszorút és virágot senki ne hozzon!
IMÁDKOZZUNK EGYMÁSÉRT!


		KEDVES BALLAGÓ NEGYEDIKESEK, SZÜLŐK, BARÁTAINK!
		TISZTELT IGAZGATÓ ATYA, KEDVES SZÜLŐK, TISZTELT TANÁRI- ÉS PREFEKTUS KAR, KEDVES DIÁKTÁRSAK, KEDVES VENDÉGEINK!
		TISZTELETTEL KÖSZÖNTÖM A BALLAGÓKAT, A HOZZÁTARTOZÓKAT, KÜLÖN TISZTELETTEL AZ ÉDESANYÁKAT ÉS INTÉZMÉNYÜNK VALAMENNYI TAGJÁT!
		SZERETETTEL KÖSZÖNTÖM AZ ITT EGYBEGYŰLTEKET, A BALLAGÓKAT, A KEDVES HOZZÁTARTOZÓKAT, A TISZTELT IGAZGATÓ URAT, AZ ISKOLA TANÁRAIT, DOLGOZÓIT, A SZERZETESEKET ÉS AZ ITT MEGJELENT DIÁKOKAT.
		AKIKRE BÜSZKÉK VAGYUNK
		TÓTH SÁNDOR: MINDEN OLYAN EGYSZERŰ Huszár Jeromos ferences atyának
		FRANKA - NAP 2006
		KÜLÖNÖS KATONÁK
		KÓRUS - HÍREK
		ÚJ INFORMATIKA TANTEREM
		"GYERMEKEK FALUN" ALAPÍTVÁNY ISMERTETŐ
		KEDVES ÖREGDIÁKOK!
		ESZTERGOM - BOGEN (diákcsere)
		LEGÉNYEK A GÁTON
		KÖSZÖNET
		GYÁSZJELENTÉS
		VERSENYEREDMÉNYEK
		Melléklet


Horányi László és Pinnyei Szilárd	Balázs atya és Jeromos atya	A legidősebb öregdiák Rónay Feri bácsi